Térjünk vissza a matekórára, itt Áron tanár bácsi épp a számokat bontja fel osztóira, és rakja minden szám osztóit külön zsákocskákba, hogy majd össze tudják hasonlítani a gyerekek, hogy melyik számnak mi van a zsákocskájában. Mert a zsákocskákban a prímszámok lesznek, ez a lecke az osztókról és a prímszámokról szól. Én emlékszem még valamennyire, hogyan tanultuk a prímszámokat, de nem akarom fárasztani olvasóinkat a frusztrációimmal. Mert az az igazság, hogy frusztráltan és irigyen fogok távozni Kolozsvárról, miért van ezeknek a gyerekeknek több szerencséjük, mint nekem volt? Miért kellett az életem egyharmadát-egynegyedét végigszenvedjem, miközben másoknak megadatik, hogy élvezzék ugyanezt az időszakot? Jogosan teszik fel többen is a kérdést, hogy akkor miért ne csináljunk minden iskolából Waldorfot. Na, itt azért álljunk le az álmodozással! Habár logikus a felvetés, teljességgel lehetetlen, és nem is célszerű. Egyrészt felháborodna a szülők háromnegyede, hogy milyen dolog az, hogy ők utálattal mennek be a melóba, s a gyerekeik élvezettel járnak suliba. Igen, az irigység. Meg a „bezzeg, nekem is szar volt, de mégis ember lettem, hát bírja ki ő is!” Aztán felháborodna a tanítók és tanárok háromnegyede, hogy ekkora fizetésért hogy várják el tőlük, hogy ennyit készüljenek, és hogy élvezzék a melójukat. Jogos, mit mondjak mást. Hiába érvelek azzal, hogy nekem is aránylag kicsi a fizetésem, de rájöttem, hogy ha keveset keresek, akkor legalább élvezzem a munkám, és csináljam úgy, hogy sikerélményem legyen. Ez üres érv egy olyan világban, ahol a tanítók az iskolában a sikerhajhászatra lettek nevelve, s a rendszer továbbra is arra kötelezi őket, hogy minél kisebb befektetéssel minél nagyobb számszerűsíthető sikert produkáljanak.