Maresz tanárnő épp fegyelmez. Nagyon veszélyesnek tűnik, ugye? Ha visszaemlékszem az én ötödikes-hatodikos zenetanulásomra, ott is folyton a fegyelmezés jut eszembe. Ha valaki elkezdett dúdolni valamit zeneórán, a tanárnő egyből lehordta, hogy magában énekeljen. A „belső hallás” volt a kulcsszó. Ez az egyik dolog, amire emlékszem, a másik az, hogy folyton teli voltam hármassal vagy négyessel. Ötödikben meg kellett tanulni a himnuszt, a „tréjkulorj”-t. Nem sikerült, soha nem ment nekem az értelmetlen, logikátlan énekek tanulása. Négyes! Következő hétre ismét nem sikerült. Hármas! Elképzelhetitek, utána mekkora örömmel mentem még zeneórára. Jött a forradalom ötödikben, hatodikban ismét himnuszból vizsgáztunk év elején, mert bejött a „déstyáptötéromüné”. Ismét négyesek és hármasok sorozata. Ez a legerősebb emlékem zeneóráról. Ehhez képest Maresz itt fegyelmez. Érezhető a különbség? Szeretetszintben, ha másban nem. Én ráadásul másban is érzem a különbséget: soha nem láttam tanárnőmet belelkesülni az énekléstől, soha nem láttam, hogy kipiruljon az arca a zene örömétől: Nem emlékszem már rá pontosan, milyen volt, de két szóban így tudnám megfogalmazni: szigorú és steril.