Hét óra három perckor elfoglalom helyemet a bejáratnál, várva, hogy szólítsanak, hogy bemehetek. Elvégre azért végeztem tanfolyamot a MAMO-nál, hogy beengedjenek apás szülésre. Pár perc múlva kijön a főorvos, és megkérdi vigyorogva, hogy mit csinálok itt. Mondom, hogy várok, abban reménykedve, hogy hamarosan beengednek. "Nem fogják beengedni" - mondja széles vigyorral, olyan hangsúllyal, mintha nem ő lenne az, akinek be kellene engednie. Azért nem engednek be, mert túl sok a szülés, és nem illik, hogy a közös vajúdóba engem férfiként beengedjenek. Kérdem tőle, hogy a szülés is közös szülőszobában lesz, vagy külön? A szülőszobában egyedül lesz az asszony, válaszolja. Megkérem szépen, engedje meg, hogy legalább szüléskor ott legyek vele. "Még meglátjuk" - jön a válasz a vigyorgás mögül, közben a zsebében mozgatja kezét, ujjait egymáshoz dörzsöli. Távozáskor még visszamosolyog nekem. Két perc nem telik el, hív az asszony, hogy teljes tágulása van, kezd szülni. Nem érdekli, hogy hogyan, de menjek be, mert szüksége van rám. Na, most mit csináljak, szökjek be, és legyek benne holnap az újságban, hogy ismét erőszakos események voltak a kórházban, vagy inkább várjak még pár percet, a főorvos kegyelmében bízva, hátha megesik a szíve rajtam. Várok. Hiába. Hallom a bezárt ajtó mögül az asszony üvöltését. Megszült. Én nem voltam mellette. Gyáva féreg voltam. A főorvos úr rendszere ismét jelesre vizsgázott emberségből. Maholnap dicshimnuszokat zeng ismét az újság a kórház és a szülészet zsenialitásáról, az igazgató úr nyilatkozik, mindenki tapsol. Közben megjelenik a színen két takarítónő, az egyik kedvesen közli, hogy a sarok után van egy pad, menjek nyugodtan oda, és üljek le, nehogy felfázzak a betonon. Elbeszélgetek velük. Az egyik szerint orvost kellett volna fogadnunk (boríték), és akkor beengedtek volna apás szülésre. A másik azt magyarázza folyton, hogy ez a rendszer nagyon jól működik, csak én nem látom át, ezért érzem úgy, hogy az emberségesség fejezetnél bajok vannak.