Bánya-trilógiájával egyik napról a másikra lett sikeres drámaíró, de nem szállt fejébe a dicsőség. Nem forradalmár alkat, a lassú változásban hisz. Télen a kocsmaasztalnál, nyáron a teraszon szeret dolgozni. Megpályázott terveiről szívesen beszélne, de nem teheti.

Székely Csaba, a csendes lázadó. Kisfiús mosolyából, szemüveg mögé rejtőző bölcsességéből ki se néznéd a szikrát. Aztán pattan, mint az istennyila.

A Bányavirág sikere után egy csapásra népszerű lettél. Sokan faggattak, tévében, rádióban, újságban. Van olyan kérdés, ami még nem hangzott el, de titkon vártad, hogy valaki egyszer felteszi?

Nincs ilyen. Elég sokszor kellett nyilatkoznom a Bányavirág kapcsán. Két helyen rendezték meg eddig, tervezzük két másik helyszínen is. Ezek együtt jártak ilyen interjúkkal is. Minden főpróba, bemutató környékén. Szerintem mindent megkérdeztek már, és próbáltam is válaszolni.

Igyekszem, hogy ugyanazokra a kérdésekre mindig más választ adjak. De ezt nem úgy kell érteni, hogy egyszer azt mondom, hogy a kedvenc színem a kék, máskor a rózsaszín, hanem ugyanazt a dolgot próbálom másképp megfogalmazni.

Általában azzal jár, hogy folyton keresem a szavakat, mivel nem akarom ismételni magam. Persze sokan nem tudják, hogy az önismétlést akarom elkerülni, azért hebegek-habogok, mint most is.

Melyik a leggyakrabban elhangzó kérdés?

Hát hogy született ez a darab, saját életből, a valóságból inspirálódott-e.

Aztán kiderült és köztudottá vált, hogy egy workshopon született, és ihletforrás volt a Ványa bácsi meg Martin McDonagh Vaknyugat című drámája is.

El tudod ezt másként is mondani?

Nem, ti majd átírjátok azt, amit eddig mondtam.

Mi az a kérdés, amit a sok kérdés után önmagadnak felteszel?

Nem tudom. Gyakran kérdeznek a további tervekről. És én nagyon szívesen mesélnék, szeretek beszélgetni a terveimről, csak hát abban a helyzetben vagyok, hogy pályázatra írom a következő drámámat, és ha túl sokat árulok el róla, rá fognak jönni, hogy én írtam.

Végül is olyan kérdéseknek tudok örülni, amelyek az alkotófolyamatra vonatkoznak. Amin nem kell gondolkozni, hogy milyen választ adjak rá. Például az előbbin kell gondolkodnom, de azon, hogy hogyan szoktam írni, nem. Meg hogy a témája miért az, satöbbi.

Kimész inspirálódni a székelyek közé egy bányatelepre, vagy pedig a padlásszobából írod a drámákat?

Nem, ezeket részben családi emlékekből és gyermekkorom helyszínein látott, hallott dolgokból szedegettem össze. Ez a bányatéma most már kimerült. Ezek a problémák is, amelyek ebben a trilógiában felmerülnek. Nem érdemes újabbakat előszedni.

Úgyhogy nem megyek ki anyagot gyűjteni, hanem a padlásról, pontosabban a kocsmának a felső terében ücsörögve születnek a dolgok. Nyáron a teraszon, télen pedig a kocsmabelső terében.

Meglepő is, nem is, hogy mennyire világosan látod a szereplőid gondjait, de az is, hogy tulajdonképpen ott hagyod, és úgy, ahogyan találod őket. Nem akarod őket megváltani, sem megváltoztatni. Szándékosan nem akarsz happy endet?

Azt hiszem az olyan típusú téma áll közel hozzám, amelyben nincs megváltás. Talán összefügg a világlátásommal. Úgy terveztem, hogy a trilógia harmadik darabja (Bányavíz - szerk. megj. ) happy enddel fog végződni.

Két, hétköznapi vagy nem, tragédia után jöjjön egy boldog végkifejlet. De egyszerűen nem hagyta magát a szöveg.

Kiderül, hogy a szöveg írja önmagát.

Részben igen. Az a jó a drámaírásban, hogy ha már megvan az ötlet és megvannak a szereplők, akkor a sorok szinte maguktól jönnek egymás alá.

Szerkesztőként dolgozol, prózát írsz. Mi a különbség a drámaírás és a prózai szövegek megírása, valamint a szerkesztői munka és a drámaírás között?

A szerkesztői munkának abszolút semmi köze a drámaíráshoz. Az munka, ez alkotás. Bármennyire is kitalálok szerkesztőként olyan kreatív jellegű dolgokat, amit megírok, az akkor is csak munka. Másodlagos ahhoz képest, amit fontosnak tartok az életemben.

Az irodalmi szöveg és a drámai szöveg közötti különbség a gondolkodásmód. Az egyik a színpadra készül, a másiknak önálló élete van. Az egyik akkor kel életre, ha azt életre keltik, a másik működik a hálószobában is. Ez az egyik látásmód.

A másik meg, hogy a prózában minden mondatnak van egy csiszolódási ideje. Leírod, visszatérsz hozzá, átalakítod, és amikor kész van a szöveg, akkor elrendeződik az egész. Ez kicsit az ékszerész munkájához hasonlít.

A drámaírásnál nem kell gondolkodni a szöveg szépségén, azon, hogy hány szögű és hány karátos. A hitelességén kell csak gondolkodni. Azon, hogy elhangozhat-e egy szereplő szájából az a mondat, miért épp azt mondja, és nem valami mást.

Mekkora a nyomás rajtad, hogy első drámás szerzőként ekkora sikert értél el?

Nem szoktam ezen gondolkodni. Amikor a Bányavirág elindult a siker útján, akkor már a második szöveggel, a Bányavaksággal is kész voltam. Lehet, hogyha úgy történik, hogy elkészül az első, és lássuk, mi a következő dobás, akkor lefagytam volna, de így már készen volt a második és jöhetett a harmadik is.

A közönség, a kritikusok szeretik a darabot. Csupa jót írtak róla, díjazták. Mik a hibái a szerző szemszögéből.

Látom a hiányosságait. A Bányavirág nagyon rövid idő, két hét alatt született szöveg, amiből maga az írás volt egy hét, a kigondolása, megszerkesztése még egy.

Van benne ebből kifolyólag odavetettség, slendriánság is néha. Úgy értem, hogy bizonyos dolgok nincsenek a darabban alaposan kidolgozva.

Nem csak csupa jót kaptam, negatív dolgokat is: hatásvadászattal vádoltak például, hogy nem megyek elég mélyre, és összelopkodtam máshonnan az ötleteimet. Ezekkel nem értek egyet, de mondták.

Az eredeti szöveg a színpadra állításkor módosult. Mennyire volt beleszólásod ebbe a folyamatba?

A próbafolyamat második részében vettem részt néhányszor, akkor már eléggé ki volt forrva az egész. Volt vagy két jelenet, ahol Sebestyén Aba, rendező kért, hogy írjak dialógusokat ahhoz, amiket kitalált. Ott rásegítettem a rendezői koncepcióra.

Ennyiben alakult egyébként, a szöveg többi része csak a szokásos módon. Kiesik néhány szó, más szavakat kicsit másképpen mondunk, attól függően, hogy áll az jól a színésznek. De úgy lényegében a szöveg nem változott meg.

Nem szeretek visszatérni a régi szövegeimhez, hogy feljavítsam őket. Időpocsékolásnak érzem, minthogy nem szoktam újraolvasni könyveket, újranézni filmeket, mert annyi könyv van még, amit el kell olvasni, annyi film, amit meg kell nézni és hát annyi szöveg is, amit még meg kell írni.

Érdekes, de véletlen, hogy minden szereplő neve, egy kivételével, I-vel kezdődik. Iván, Illés, Irma, Ilonka. Mihály a kakukktojás. Miért?

Ez egy feladat a közönségnek. Ez úgy volt, hogy a műhelygyakorlaton, ahol a darab született, Csehov Ványa bácsiját választottam, hogy arra építem a darabomat.

A dráma szereplőinek a neve, maga Ványa bácsi, aki Iván, a doktor Mihail Asztrov, ő lett Mihály és van Jelena, aki Ilonka lett. Volt hát egy Ivánom, Ilonkám és középen Mihály, aki kilóg a sorból és akkor gondoltam arra, hogy legyen még kettő, aki I betűs.

Nekem van egy magyarázatom erre, hogy miért, csak nem akarom elárulni, mert tényleg azt szeretném, hogy gondolkozzanak rajta. Egyébként mind a három Bánya-darabban mindenki i betűs, kivéve, aki jövevény vagy más.

A megfejtéshez szükséges irodalmi műveltség?

Nem. Ez egy izolált, i-zolált világ, kicsit mintha egy szigeten élnének...

Itthon idegenek?

Ez is egy jó megfejtés, meg az, hogy székelyek, és olyanok, mint az I betű, egyenesek, mint kopjafa.

Ha már a filozofálgatásnál tartunk: a darab műfaji besorolása kortárs dráma. Meg tudod határozni a kortárs fogalmát?

Számomra az a kortárs dráma, amit ebben a korban írtak, amit lényegében most élünk, és el is játsszák, színpadra is állítják.

És meddig kortárs a kortárs?

Hm, filozófiai értelemben akár Shakespeare is lehet kortárs...

Ha abból indulunk ki, hogy a színház mindenkor jelen idejű, akkor miként értelmezhető a kortárs? A kortárs egyben modern is? És mennyi ideig kortárs a kortárs?

Erre én úgy tekintek, hogy kortárs dráma az, amit egy kortárs szerző írt s kortárs szerző az, aki még ír.

És ha az író – teszem fel, holnap halott, akkor már nem kortárs?

Hát jó, lehet, hogy holnap még nem tejed el a híre a sajtóban.

Sarkított példa volt.

Hm. Azt hiszem, attól fogva, hogy már halott, akkor már klasszikus, de ez a drámának az értékétől függ, nyilván. De ez mennyire efemer vagy sem, minőségi kérdés. Vannak jó kortárs drámák és vannak rosszak, amelyeket kirostál az idő.

Állítólag, amikor a kínai minisztert megkérdezték, hogy mi a véleménye a francia forradalomról azt válaszolta: most volt 200 éve, hogy mondjak véleményt róla? Kínában ez az idő egy semmiség, és lehet, hogy a drámairodalomban is el kell telnie pár száz évnek ahhoz, hogy kiderüljön, hogy az, ami valamikor kortárs volt, kiállja-e az idő próbáját.

A kortárs drámaíró előnye, hogy látja művét a színpadon és megválaszthatja a rendezőt, akivel dolgozni akar. Mint például te Sebestyén Abát.

Abával jól tudunk együttműködni. Elvileg valóban megvan ez az előny, de ez egy kicsit illúzió is, mert nem kapkodnak a kortárs drámák után a színházak. Főleg nem a kőszínházak.

Tehát az ember örüljön annak, ha valaki meg akarja rendezni a darabját. Én nem panaszkodhatom, tényleg sokan meg akarják rendezni a jövőben is ezt a darabot, de hát vannak kollegáim, ismerőseim, akik nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Nem bíznak a kortárs drámában a színházak.

Miért?

Talán azért, mert vannak ilyen előítéletek, hogy a kortárs dráma mindenáron polgárpukkasztó akar lenni, tabudöngető, minőségileg nem üti a klasszikus drámák színvonalát, az igazi drámákat halott férfiak írták.

Másfajta színházat kíván, vagy teremt a kortárs dráma?

Ezek egymásra ható dolgok. Úgy alakult a színházművészet, hogy tulajdonképpen nincs is minden alkalommal szükség drámára, novellákat, verseket is színre lehet vinni előadásként, mozgással, színekkel, hangokkal lehet játszani.

A drámaíró szerepe egyre csökken, ahogy haladunk az idővel. A kortárs dráma is ehhez igazodik. Olyan szövegek születnek, amelyek jóval töredezettebbek.

Vulgárisabbak is. A te szereplőid is káromkodnak.

Ezt körülbelül 30 évvel ezelőtt Spiró György hozta be. Magyarországon ez a színpadon elhangzó trágárság már nem meglepő, ott ez már természetes. Minden attól függ attól, hogy és milyen környezetben és kinek a szájából hangzik el. Azért ki van dolgozva egy költészete ezeknek a káromkodásoknak.

De mégis kicsit fura a részeg székely szájából azt hallani, hogy a „mi a repedt seprűnyélnek". Ilyen mívesen nem trágárkodnak.

Ezek a káromkodások kicsit olyan célt szolgálnak, hogy kiemeljék a szöveget a hétköznapiból.

Moliére idejében sem beszéltek versben az emberek, ő mégis így írta a drámáit. Nálunk most nem így káromkodnak így a székelyek, de én mégis ilyeneket írtam.

Hogy nyelvileg fejleszd ezt a cifra kultúrát?

Nem. Nem a káromkodás ténye a lényeges. A szereplő akár azt is mondhatná, hogy a frissen illatozó virágok, és ez abban a szituációban káromkodásként hangozhat. Valami ilyet szerettem volna, ilyen káromkodás poézist.

Talán itt nincs meg ehhez a trágársághoz a kellő humorérzék.

Vannak jó humorú székelyek, kevésbé jó humorúak...

Az élettársad, Parászka Boróka kritikus természetű. Megmutatod neki amit írsz vagy eldugod előle?

Nem rejtem el, ő az első, aki elolvassa. Velem szemben elfogultabb, mint más szerzőkkel, de el szokta mondani, hogy mit gondol. A drámákkal kapcsolatosan nem volt negatív véleménye. Annyiban más a véleménye, mint másoké, akik ismerik a trilógiát, hogy szerinte növekvő a minőségi sorrend, a harmadik a legjobb. Mások szerint ez fordított.

Szerinted?

Remélem, hogy Borókának van igaza és egyre jobbak.

Nem a megnevettetésen van a lényeg, de a nézők primer reakciója, hogy csapkodják a térdüket a röhögéstől. Szórakoztatsz, vagy művelsz bennünket?

Szeretem, ha nevetnek, mert humor van benne. Tulajdonképpen azt szeretem, ha az emberek komplex érzésekkel távoznak, azt mondják, hogy nevettem, nevettem, de azért megérintett.

A békéscsabai bemutató után mondta egy bácsi: jól szórakoztam, de a végén elszomorodtam, hogy tényleg ilyenek vagyunk. Az a jó, ha ilyen, kettős érzéseket vált ki a dráma a nézőkből.

A román nézők hogyan reagáltak az előadásokon?

Románul még nem mutatták be. Van román feliratozás, de nem tudom, hogy azt hányan nézték meg. Az első darabnál ez nem foglalkoztatott annyira. A másodiknál, ahol konkrétan a románokról és magyarokról van szó, róluk és rólunk, igen.

A magyarországi nézők, gondolom, azért élvezték a darabot, mert sok a közös, például az alkoholkultúra. A románoknak más az úgymond nemzeti lélekállapota.

Úgy vettem észre, hogy a románok is nagyon élvezték.

Azt gondolom, hogy Erdélyben élő románok és magyarok annyira nem különbözünk, abból a szempontból, hogy iszunk, asztalra csapunk, aztán sírunk. Ezt a világot értik ők is.

Ugyanakkor számukra egzotikum is a székelység, mert zárt tömb, vasfalakkal, kapukkal körülvéve, ahová mindig próbálnak bekukucskálni, hogy vajon mi folyik ott? És most igen, hú, megláttuk.

Van ebben egy voyeurizmus, ahogy az emlékeikből, ismereteikből összerakják, hogy igen, tényleg ilyenek a székelyek.

Mondtak olyat is, hogy ez románokkal nem működne, mert nincs már meg ez a büszkeség az emberekben. A román nézők ott nevettek térdüket csapkodva, ahol a legdurvább, egymás fejéhez vágott dolgok hangzanak el.

Gondoltál egy megfilmesített változatra?

Nekem nem jutott eszembe, de nemrég mondták.

Például a hollywoodi változatba kit szeretnél főszereplőnek?

Nem hollywoodi színészeket.  Esetleg Colin Farrelt, az ír színészt, vagy egy angolt tudok elképzelni. Az amerikai sztárok közt nincs olyan, aki ezt el tudná játszani.

Egyedül Viola Gábor tökéletes a szerepre?

Működik vele, de nem Viola az egyetlen, aki Ivánt el tudja játszani. Amikor a műhelygyakorlaton az egyetemisták előadták, egy csíkszentmiklósi fiú játszotta Ivánt és nagyon jól. Hozta otthonról a figurát. Nem hasonlít Violára, sovány, érdekes arcú figura. Magyarországon Kaszás Gergő is jól alakítja, szóval mások is el tudják ezt játszani.

Székelyek, mégsem székelyes tájszólásban beszélnek a szereplők.

Szándékosan, mert eleve úgy akartam megírni, hogy sok helyen be tudják mutatni a drámát.

Ha csak székely tájszólásban beszélnek a szereplők, akkor felveti azt a kérdést, hogy miért így van megírva és miért nem székelyesen.

A Maros-menti akcentus azért kihallatszik.

Igen, az valószínű közelebb áll hozzám. De meg tudtam volna írni konkrétan székelyesen is, udvarhelyszékiesen vagy szentgyörgyiesen is, de akkor meg nehezen előadható Magyarországon.

Milyen érzés, amikor megnézed színpadon a saját drámádat, ami megszületett a fejedben? Hasonló-e ahhoz, mint amikor egy jó könyvet olvasunk, utána megnézzük a belőle készült filmet és csalódást érzünk?

Nem ért meglepetésként, mert nem úgy volt, hogy becsöppentem a bemutatóra. Mindig láttam a próbafolyamatból valamit.

Nem találkoztam az enyémtől túl eltérő elképzelésekkel, másrészt pedig ott van a rendezői szabadság. Csinálj belőle valamit, éld ki magad. A szöveg az csak egy kezdeti fázis, a színpadon teljesedik ki igazán.

Többféle drámaíró van. Ismerek olyat, aki így találkozott először a művével és azt mondta, hogy ez nem az, amit ő írt és letiltatta, hogy játsszák.

Van olyan darab, amit olvastál, láttál és a kettő közt óriási a szakadék?

Nem, általában a nagy klasszikusokkal teszik meg, hogy annyira nyakatekerten értelmezik újra, hogy már nincs köze az eredeti szöveghez. A cél, hogy új mondanivalóval gazdagodjék. Van, hogy ez sikerül, van, hogy nem.

A klasszikusokat általában el is szokták rontani, a kortárs drámát pedig játsszák, ameddig játsszák. Adott a helyzet, hogy él a szerző, akit meg lehet kérdezni, hogy egyetért-e a rendezéssel.

Gondolkodom egy negatív példán. Olyant láttam eleget, ami már eleve rossz volt, és nem is értettem, hogy miért azt viszik színre, amikor annyi jó darab van.

Ki a kedvenc kortárs szerződ?

Szophoklész. Nincs, mert keresem én is a kortárs drámákat. A magyarországi szerzőket nagyjából ismerem, most német, orosz szerzőket olvasok, hogy lássam, ők mit csinálnak, hogy vannak. Most éppen egy német darabot olvasok. Nagyon furcsa, teljesen más, mint a mi kortárs drámánk világa.

Sokkal elrugaszkodottabb a valóságtól. Hasonlít kicsit a kortárs románhoz abban, hogy az abszurd egy teljesen hétköznapi dolog. Tehát az teljesen elfogadható például, hogy valahonnan egyszer csak leesik egy tehén és elkezd zongorázni.

Talán mert a németek és a románok teljesen másként viszonyulnak a valósághoz?

A románoknak is vannak komoly társadalmi problémákkal foglalkozó drámáik. Például Eu când vreau să fluier, fluier, magyar fordításban Fütyülök az egészre. Olvastam eredetiben, a színpadi változatnak nincs sok köze ahhoz.

Ez egy eléggé realista szöveg, itt nincs lezuhanó zongorázó tehén. A román kortárs drámák foglalkoznak például azzal, hogy a fiatalságnak milyen problémái vannak: lázadás, Istenhez, szülőföldhöz való viszony.

Csupa új téma, ami régi.

Régi témák, csak ma más eszközei vannak a lázadásnak.

Nem tűnsz egy harcos, lázadó embernek, de ha a trilógiából indulok ki, nem vagy megalkuvó sem. A darab egyfajta kemény üzenet „haza", ahol csak a szép felszínt tudják rólunk, hiszen azt mutogatjuk nekik. Te a büdös valóságot mutatod. Itt van, tessék, lájkoljátok?

Meglepő is volt, hogy Magyarországon, ahol minden két táborra van szakadva, mindkét tábor lájkolta. Tényleg nem vagyok egy forradalmár alkat, a fokozatos változás híve vagyok. A lassú víz partot mos, konzervatív álláspont. Nem akartam üzenni, tabukat döntögetni, csak beszélni olyan dolgokról, amikről beszélni kell.

Ha majd egyszer te is klasszikus drámaíró leszel, hol szeretnéd, hogy szobrot állítsanak neked és milyen legyen?

Halálom után állítsák, de hát akkor már nem szólhatok bele, hogy hová és milyen. Mindegy, hogy hová teszik, csak csinálják kisebbre az orromat.