Az Interetnikai Színházi fesztivál, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház által szervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium mellett egy olyan színházi rendezvény, ami a romániai kisebbségi színházak repertoárjából gyűjt össze előadásokat. A fesztivál érdekessége, hogy bár nagyjából ugyanazon intézmények produkciói közül válogatnak, a rendezvényt magát különböző városokban szervezik meg. Most Udvarhelyen volt a sor.

Nagy Pál, a Tomcsa Sándor Színház igazgatója a megnyitón viccesen megjegyezte, hogy a szervezők nyomására fogadták el a házigazda szerepét. És úgy tűnt, hogy a dráMA Kortárs Színházi Találkozó után az intézménynek nem sok ideje maradt a fesztivál népszerűsítésére, az udvarhelyiek alig tudtak a fesztiválról, az első előadást félházzal játszották.

Egy ugrás

A fesztiválnak – nem lehet tudni, milyen alapokon – de kétévente sikerül kiválasztania a résztvevő intézmények talán legjobb, de mindenképp mérvadó előadásait. Azt mondhatnánk, hogy Székelyudvarhelyen vannak a kisebbségi színházak krémelőadásai, ami a város kulturális eseményeinek átlagminőségére nézve egy ugrás.

Ezt meglovagolhatná az intézmény közönségszervező-irodája, ezt hozzá lehetne tapasztani a Tomcsa Sándor Színház imidzséhez. S a színház új honlapja, bár szép, nem funkcionális, nem lehet jegyet vásárolni, többen nem találják a fesztivál programját, nem felhasználóbarát. De ez részletkérdés.

Nem lesz ócska dínom-dánom

A fesztivál nyitóelőadása kiváló választás. Sardar Tagirovskyt egy olyan alkotóként ismerjük, aki ízlésesen szeret komédiákat rendezni, akinek az előadásaihoz úgy tapad a humor, hogy közben nem dobja le magáról a pontosságot, a mélyebb dimenziókat, a feszültséget, hogy nem lesz ócska dínom-dánom.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával többedjére dolgozik sikeresen együtt Tagirovsky, és a 2014-es Meggyeskerttel feltett mércének sikerül az említett csapattal újra és újra megfelelni. Az első szilveszteri előadás, amit Sardartól láttam a Moliére Úrhatnám polgár c. előadása volt, amin anyukámmal együtt könnyesen nevettünk. Hogy miért fontos ez? Mert anyukám teljesen laikus színházfogyasztó.

A darab konfliktusforrása elsőre egy otthonmaradt hajóslegény udvarlási gesztusa a várakozó nők felé. De a vérmérséklet, a pletyka, a hazugság, a büszkeség, az előítéletek stb. akkora sztorit fújnak belőle, hogy be lehet tölteni egy egész kisközösség életét egy jó időre vele.

A mediterrán kisvárosok sem unatkoznak. Ők még néha le is verekedik. Milyen vicces lenne, ha a székelyek is kihívnák a hóra azokat, akikkel képzelt vagy generált konfliktusuk lenne. Nem?

A szilveszteri előadások darabválasztása egy óriási feladat,

és mégóriásibb egy olyan rendezőre bízni, akinek az arányérzékei tudják, hogy amiért vicces, nem feltétlenül ízléstelen ripacskodás, hogy amiért nagyobb és különbözőbb ízlésű közönségre lehet számítani, nem jelenti azt, hogy a művészi színvonalat kell csökkenteni, és ahányféle ember, annyiféle esztétikát kell felvonultatni egy előadáson belül. Na mindegy – ez csak így mellékesen.

Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté c. darabja egy 18. századi olasz vígjáték annak minden 18. századiságával, olaszságával és vígjátékosságával együtt. Chioggia egy Adriai tengerparti, Velence melletti kisváros, ahol semmi más nincs, csak az a csatorna (Canale Vena).

Mögénk bámulnak szeretettel

A negyvenezer lakosból, legalább harmincezer nő, akik csipkeveréssel töltik az időt amíg várják, hogy halász férjeik hazajöjjenek a tengerről. A nőknek nehéz férfit találni, a férfiaknak van miből válogatni. Az előadás első perceiben házas asszonyok, eljegyzett mennyasszonyok és kérőre váró lány verik a csipkét, beszélnek a férfiakról és vesznek össze. Mi vagyunk az Adria, mögénk bámulnak szeretettel, hogy hátha megjelenik a látóhatáron a halászhajó.

Tagirovszky előadása a 70-es évek jelmezeiben játszódik, egy minimalista jelzésdíszlettel és egy többrétegű színészi játékkal, amit olasz popdalokkal festenek alá. Egy igazi táncos-zenés előadás – a minőségi fajtából. A jelzésértékű díszletelemek a hordók; a műanyag késdóbálókra emlékeztető kertiszékek; a narancsárga forgó vészjelző lámpák – amiket veszélyes anyagot szállító teherautókon szoktunk látni, de itt egyszerre jelentik a kikötő világítótornyát, a rendőrséget, a popvideót –; a fel-felmerülő papírhajók és -sirályok; és a tolószékes mámmá.

Még a törzsünk is bemozdítanánk

A színészi játékban nagyjából két-három réteget lehet beazonosítani. Van a konkrét szerep, a sztoriba beilleszkedő: húg, nővér, sógorasszony, sógor, vőlegény, stb, aki így vagy úgy viszonyul a többi szereplőhöz, akinek ilyen vagy olyan a karaktere, szerep-jellege.

Az olaszság erre szinte, mint egy dísz tevődik rá, nem azonosul vele a színészi játék, hanem minden alkalommal enyhén mesterséges. Cinikus az erre utaló gesztustár, akcentus, de közben mégis abszolút organikus része, mindennek, ami történik – a humor egyik forrása. Nagyvonalú, de nem pontatlan. Laza, de nem komolytalan.

A harmadik réteg lehetne a popság, hogy a jelenetek között olasz popdalok feldolgozására nosztalgiázunk – nem mindig érthető módon – az akkori idők mediterrán, őszinte és szenvedélyes életérzése után, miközben a lábunk üti a ritmust, és ha nem néznének furcsán, még a törzsünket is bemozdítanánk.

A következő előadások:

Kedd:

17:00 Párnaember – stúdióterem

20:00 Lobby Hero – nagyterem

Szerda:

19:00 Hedda Gabler – színpadi stúdió

21:00 Magyar Mátrix – előtér

További infó: http://szinhaz.ro/ifeszt/