Azt kérdezte tőlem valaki, hogy ejsze annyira szeretik az udvarhelyiek a színházat, hogy egymás után két fesztivált is igényel ez a város. Sok kérdést felvető beszámoló a DráMa után néhány héttel megszervezett 9. Interetnikai Fesztivál legnépszerűbb előadásáról.

Én például azt szeretem a színházban, hogy élő emberek vannak benne, hogy van zene, szöveg, beöltöznek, berendezik a teret, jönnek-mennek. Hogy ezekhez a dolgokhoz külön-külön viszonyulhatok, ha éppen úgy tetszik, hogy ezeket a dolgokat mind egyben látom, s mind egyszerre vannak hatással rám. Az a jó a színházban, hogy ha valami nem éppen nagyon jó is, el tud szórakoztatni valami más. De ami a legeslegjobb, hogy él, hogy együtt vagyunk, hogy minden rezdülésben élet van.

Hogy ha egy nagy energiamezőt képzelek el, akkor a tér, a színek, a csend vagy a csend hiánya már hangolnak valamire, és így tovább minden levegővétel, mosoly és hajszál hullámzik egyszerre ezen a mezőn, ahol éppen összegyűlünk színházat nézni.

Kolcsár József, a A Kézdivásárhelyi Városi Színház igazgatója és az előadás egyik színésze, azt mondta, hogy egy szerencsés találkozás volt. Udvarhelyen jókor voltak jó helyen, egymásra tudott hangolódni: előadás és néző.

Az első pillanattól érezték, hogy már valami nyitottsággal fogadták őket, ez megerősítette őket – és valóban: egy pillanatra sem veszítették el a nézőket a Művészet c. előadás színészei.

Yasmina Reza (kortárs francia drámaíró) darabjai általában a mostani középosztályról szólnak, cinikusak és viccesek. A Művészet az egyik leghíresebb drámája. Barabás Árpád, a Tomcsa Sándor Színház színésze, az előadás rendezője elmondta a közönségtalálkozón, hogy Deák Katalin dramaturggal már évek óta úgy dolgoznak, hogy a szövegből egy helyzetekre épülő úgynevezett szövegkönyvet írnak, ami a készülő előadás vázaként szolgál, és amire a próbák során rákerül a darabból az, amit ők megtartanak. Barabás Árpád amúgy megrendezte már a drámaírónak szinte az összes darabját.

Közvetlenül az előadás után találkozom Daczó Zádor fiatal rendezővel, aki a Kézdivásárhelyi Városi Színház ideiglenes irodalmi titkára, hangosítója és átmeneti mindenese, aki elmondja, hogy a közalkalmazotti fizetésemelésekből mennyit látnak ténylegesen, hogy ettől függetlenül milyen lelkesen dolgoznak, hogy milyen igény van Kézdin a kulturális rendezvényekre, a kulturális bármire. Azon gondolkodom, hogy ez Udvarhelyről elmondható-e.

Barabás Árpád úgy írta le a Városi Színház helyzetét, hogy akkor beszélhetünk alázatról, színház és munka iránti szeretetről, amikor két ember van arra, hogy díszletet csináljanak, takarítsanak, jegyet szedjenek, ruhatárat működtessenek, és azok mégis lelkesen, egymást váltva dolgoznak.

Az udvarhelyi színház közönségdíjas színész bevallotta, hogy ő sokszor nem látja értelmét bejönni reggel kilenckor dolgozni a Tomcsa Sándor Színházba, de amit Kézdivásárhelyen látott, visszaadta a lelkesedését.

Amúgy ezek után azt hiszem, hogy ahogyan ott csinálnak színházat példaértékű lehet a legtöbb erdélyi több tizen-alkalmazottat foglalkoztató és normális költségvetéssel dolgozó intézménynek is.

A Művészet c. előadás egyszerre szól barátságról és arról, hogy mi lesz, ha a középosztályba beleengedünk egy jó adag sznobériát. Mi a kortárs művészet egy kapitalista, vagy kapitalizálni vágyott időben? Kinek a munkája mennyit ér? Mi alapján ér annyit amennyit? Ki elég művelt eldönteni, hogy mire gondolt a művész? Kinek az ízlésében bízunk? Mit jelent ma az ízlés?

Az alaphelyzet az, hogy Marc (Lung László Zsolt), Serge (Kolcsár József) és Yvan (Kiss László) három régi jóbarát, akik közül Serge vásárol egy festményt húszezer euróért, ami gyakorlatilag elindít egy sor olyan kérdést, aminek a végén arra kell válaszolni, hogy mennyit ér a hármuk barátsága.

Az előadás messzemenően a leghangosabb vastapsott kapta a fesztiválon, és azt hiszem, hogy a Kézdivásárhelyi Városi Színházban az utóbbi években látott előadások közül ez az, amiért az udvarhelyi színház-rajongók autóba ülhetnek és elutazhatnak megnézni.

Hajrá Városi Színház!