Visítva röhögni a székely akasztófán
MEGOSZTÓ
Tweet
Kinek a munkája mennyit ér?
Aki ott volt, látta, szerette, nevetett és vörösre...Nekünk, ha férfiak vagyunk
Mintha az udvarhelyi nők azért ültek volna be erre az...Mi vagyunk az Adria
Arról, hogy hogyan lehet férjhez adni kétszáz aranyért...fotó:Csedő Attila
ÍRTA: LÁZÁR EMESE
Ötödik dráMA, második nap. A kávéházban ismerős arcok, harapnivalónak gusztusos, piros-fehér-zöld szendvicsek, zsíros kenyér és Szász Kriszta süteményei. Desszertnek megjelenik Eperjes Károly színművész.
A nagytermi menü Székely Csaba díjazott drámája, a Bányavirág. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió koprodukciójában, Sebestyén Aba rendezésében tálalva.
Itt innod, halnod kell
Orrfacsaró pálinkabűz a stúdiónak elfüggönyözött nagyteremben. Kevesen szagoltuk, nagyobb érdeklődésre számítottunk. Előnye a hiánynak, hogy a második sorból, ahol csupán ketten ültünk, zavartalanul integethetünk a legutolsó sorból diszkréten visszajelző szerzőnek, később térdcsapkodásunk, nyerítve röhögésünk sem zavar sokakat.
Szakállas székely a háztetőn. Fújja furulyáját. Puritán díszlet: kopott fal, parányi ablakkal. A kompótokkal megrakott kredenc mellett keretezett esküvői kép.
Nem mai darab, akárcsak a kopott lavór, amibe vizet löttyintenek kannából, a viaszosvászonnal letakart asztal, és a megroggyant aljú ládafia. Iván, az őshonos telepi abban őrzi a hagyományt: szétmállott székely harisnyát, piros, fehér, zöld lobogót, fehér műanyag bidonban büdös pálinkát. Megszívja. Slaggal.
Mert fontos hagyomány ez a telepen.
Ápolja, őrzi a község apraja-nagyja. A pálinka ad erőt és mossa az agyakat a neve nincs székely faluban. Községben.
Másként alig elviselhető a jelen és a betegágyban sorvadó múlt. Nincs megbocsátás. Csak kötelesség. Maradni, ápolni a ki tudja meddig haldoklót.
Jövő sincs. Gyermekek sincsenek. A megváltás elmarad.
Akik élve halnak
A szereplők a 21. századi székely falvak típusfigurái.
A Viola Gábor által megtestesített Iván, aki a telepen született, bányász volt, de a bánya bezárt. Munkanélküli és alkoholista lett. Apja halálát várja, hogy a városba költözve új életet kezdjen. Keserű és cinikus.
Az elején mintha kissé erőltetné a székely-magyar vidéki aspektust, aztán ahogy a pálinka fogy, a színész is belejön a játékba. Lehet, meg kellett emésztenie előbb, hogy egy kisebb tudományos előadásnyian gyűltünk csak össze a teremben.
Mihály, az orvos, a három gyermekes, kiábrándult értelmiségi. Alkoholista. Álmai már nincsenek. Menne ő is, de marad. Bányai Kelemen Barna, Kaszás Attila-díjas színész alakítja.
Ilonka, Iván féltestvére. A városba költözött, özvegyen maradt és hazajött beteg apját ápolni az örökség reményében. Ő is felhajt egy-egy kupicával. A családos Mihállyal enyeleg, hogy nőnek érezhesse magát a bezártságban.
Illés, a bugyuta sírásó és felesége, az Iván után epekedő Irma. Gyümölcsöt kertjük hoz, házasságuk nem. Gyermektelenek, boldogtalanok. Először az Illést játszó Kovács Botond zseniális megérkezésén vihogunk fel, hiszen mi is ismerünk illéseket a környezetünkben.
Nincs heppiend, csak a beteglátogatás ürügyén Ilonka által hozott kompótok a kredencen.
Alkohol vagy kötél
A sötétben tapogatózva csak az önpusztítást látják kiútnak az erdélyi magyar falu lakói. Menekülnének, de nem tudnak, elfogyott az erő, az akarat. Az idő mintha megállt volna, meddő a jelen, nem terem jövőt. Ezt időnként expliciten is a tudomásunkra hozzák, innen tudjuk, hogy nem lenne illendő olyan nagyon kacagni. De muszáj.
A két órás darab alatt percig nem unatkoztunk, pedig a szerző „átver": tulajdonképpen nem történik semmi és nem is tudunk meg semmit, amit eddig ne tudtunk volna.
Szagoljuk, nézzük a gumicsizmás, szegénységtől és pálinkától bűzlő valóságot. Azt, aminek semmi köze a nemzet televíziójának adásaiban megvillogtatott, székely gúnyában fényes csizmaszárat rittyegetős, hagyományőrző magyarságunkkal.
A változás nem a szereplők jellemében, hanem a nézőben zajlik, mert rájövünk, hiába szidjuk, mint a bokrot, becsméreljük a táposokat.
Ennyi bajon csak röhögni lehet
A mi hibánk, hogy nem a bánya sötétségét, mélységét, hanem a felszínre kínlódott, csillogó bányavirágot mutogatjuk nekik.
Nem azt a cifra káromkodásokkal ékes nyomorúságot, amelyet Székely Csaba mutat. Fekete humorba ágyazva, mintha kierőszakolná, hogy ne a zsebkendőt zokogjuk tele, hanem fetrengjünk a röhögéstől. Pedig sírni kéne mindenen, amit a nem torz, inkább túl éles képet mutató tükörben látunk.
Nálunk jobban senki nem tudja, így van ez, és nincs rendjén. Azt is, hogy tenni kéne valamit. Felelősek vagyunk az Ivánokért, Mihályokért, Illésekért, Ilonkákért, Irmákért.
Lennénk. De hát ők falusiak, mi városiak. Egy a nemzet, de hát ugye, mindenkinek megvan a maga keresztje. Cipelje ő. Nem a mi dolgunk. Segítenénk is „ezeken a szerencsétleneken", de hát ugye, nekünk sem könnyű. A fő, hogy éljünk, éldegéljünk. Majd megoldja az élet, addig is küldünk nekik egy-két használtruhás segélycsomagot és zenés üzenetet a messzi távolból, hogy aszongya: Gyere velem a Hargitára. A háztetőn fújja a furulyás székely.
Szép előadás volt. Mint Illés temetése.
Az előtérben, a bárpultnál nem árultak kötelet. Egy üveg hideg sört kértünk.
Székely Csaba: Bányavirág
Iván: Viola Gábor
Mihály: Bányai Kelemen Barna
Ilonka: Nagy Dorottya
Illés: Kovács Botond
Irma: Gulácsi Zsuzsanna
Világosító: Aszalos Attila
Videó: Sebesi Sándor
Zenei munkatárs: Czerán Csaba
Díszlet-jelmez: Lukácsy Ildikó
Rendező: Sebestyén Aba