Szombat, itt tartózkodásom utolsó napja. Robicica főnököm mondta, ha már kijövök Pestre, s nem engednek be a bálba, legalább moziba menjek el. A főnök szava parancs. Egyik pesti barátom javasolja, nézzem meg a Saul fiát, mert az jó. Meghívom a húgomat moziba, aztán kiderül, hogy ő hív meg engem. Így is jó. Úgy alakul, hogy ketten leszünk a moziteremben, sajnos a rokonsági viszony és a nem túl romantikus film miatt még csak csókolózás sem lesz a dologból, nem hogy több. A film nem erősen hat meg. Nem rossz, de a szemem nem az érzésektől könnyezik, hanem a náthától és a rángatózó, kis mélységélességű képtől. Pedig én egy lelkizős, sírós filmnéző fajta vagyok, még a Titanictól is sírtam, csak itt valahogy úgy számba rágják a tragédiát, hogy kizárnak engem a történetből. Drukkolok nekik, hogy megkapják az Oscart, de még jobban drukkolok az emberiségnek, hogy megtalálja a választ: miért kell, hogy folyton háborúzzunk, egymásnak essünk, nyírjuk egymást embertelenül? És ezt a kérdést feltenném zsidóknak is, magyaroknak is, románoknak is és mindenkinek, aki valamit hisz magáról és a szomszédjáról. Miért nem tudunk tanulni a történelemből? Miért nem értjük meg, hogy nagyapáink és üknagyapáink miatt nincs miért haragudnunk most mi egymásra, és gyilkolnunk egymást halomra? Jól van, nem folytatom, tudom, felesleges ezzel időt töltenem, úgysem fogom én kibogozni ezt a hatalmas gyűlölet-hálót, melyet az ember nevű állat szövöget, unalomból. Inkább ültetek két fát, azzal többet teszek a világért, mint azzal, hogy itt a világbékéről elmélkedek.