Kétféle koldust szállít Erdély az anyaországnak. Az első kategória, akikről eddig beszéltünk, a politikai koldusok, a pozíció-koldusok, a hatalom-koldusok. Leghíresebb képviselőik: Püspök Úr, a Román Forradalom Hőse, illetve mai főhősünk, Szoborpark Anyafőváros volt Legelöljárkálója. A másik, az a hagyományos koldus. Azt hittem, Budapest már rég nem célállomása a román szakembereknek, hisz megnyílt már előttünk a világ, nyugatabbra euróban lehet keresni. De íme, mégis. Állok a Lánchídon, fotózom a szívecskét, várom, hogy süssön ki a nap, hát egyszercsak jön ez a legény, hogy „Istén áldjá”, de kb. olyan hangsúllyal vonítja, mint Bukarestben a „fier vechi luăm”-ot ahogy szokták, ha esetleg kedves olvasóinknak van fővárosi tapasztalatuk. Intem neki a fejemmel, hogy nem akarok adni. Nem megy tovább, áll ott, s nagy szemekkel néz, mint a kutyák ahogy őriznek szendvicsevés közben a királyhágói parkolóban. Jelzek neki, még egyszer, hogy nem. Nem és nem! Erre tovább indul, halkan mormolja, hogy „Du-te-n pula mea!” A legjobb bukaresti akcentusomat elővéve kérdek vissza, mi lenne, ha ő menne el inkább a fa*omba? Majd lövök róla néhány képet is. Megszeppen a csávó, kéri a bocsánatot sorozatban, elég szerényen. Elbeszélgetünk. Szeben mellől van, 19 éves. Nem megy már úgy itt az üzlet Pesten, mint régen ment. „Dai și tu un ban!” – próbálkozik még néhányszor búcsúzásig.