Megjönnek Szász Jenőék. A Kutatóintézet elnöke odajön hozzám, kezet nyújt, és azt mondja: „Jó estét! Jó magát látni”. Na, ez az igazi Szász Jenő, ez az a Szász Jenő, akit szeretek. Nagyvonalú, elegáns, tökös. Ha az elmúlt években valaki megkérdezte volna, ki a legtökösebb udvarhelyi politikus, gondolkodás nélkül rávágtam volna, hogy Jenő. Vagy Papó, de ő már ideköltözésemkor snagovi lakosnak számított. Volt ezekben az emberekben egy olyan lazaság, egy olyan magabiztosság, amely ebből a nyúlós-ragadós, saját árnyékától is rettegő udvarhelyi politikai életből távozásukkal eltűnt. Nem akarom dicsőíteni őket, nem akarom azt mondani, hogy jó emberek, de legalább volt egy tartásuk. Emlékszem még arra, amikor Jenőt elkaptuk az úton, s aláírattuk vele Csedő választási ívét. Laza volt, jópofa, elegáns. Most pedig muszáj kivágnom a képről, mert fél a fotózástól és visszavonatja regisztrációmat. A kép csak illusztráció. Képzeljék oda, hogy ezen a képen még a feleségével jön kézenfogva, annak ellenére, hogy a csoportképen már papot fog ölelgetni. Immár hagyományosnak mondható módon.