Kíváncsian várjuk, a rendszer csucsut fog-e mutatni nekünk. Több olyan esetet ismerünk, ahol az otthon született gyerek szüleit meghurcolták, megalázták a gyerek bejelentésének ügyintézése során. Akár a családorvos, akár az anyakönyvi hivatal, bárki megmakacsolhatja magát. Szerencsére nálunk aránylag gördülékenyen megy a dolog. Felhívom a családorvost, mert törvény szerint 24 órán belül kötelességünk neki jelenteni az esetet. Sokkal hamarabb megérti, hogy miről van szó, mint édesanyám, habár neki is kell azért pár másodperc. Másnap azzal kezdi a napot, hogy kijön, megnézi a gyereket, hogy minden rendben van-e. Picit csóválja a fejét, és kedvesen mosolyogva kérdi, hogy „miért nem szóltak nekem, hogy erre készülnek?” Azért, mondom, mert nem volt kedvünk hónapokig hallgatni, hogy mennyire veszélyes, és nem javasolja. Érti, de azért nem állja meg, hogy utólag ne mesélje el nekem, hogy mégis mit kockáztattunk. Aranyos a doktornőnk, szeretem, végighallgatom. Nem akarok ellentmondani neki, mert része ő is a rendszernek, és bármennyire nyitott legyen, időnek kell eltelnie, míg megérti, hogy miért érdemes felcserélni egy biztonságos rosszat egy szinte ugyanannyira biztonságos jóval. Nem volt még ilyen esete, nincs honnan tudnia, milyen papírokat kell kitöltenie most, de hogy megkönnyítsük a dolgát, az asszony készült, már beszerezte a formanyomtatványokat egy másik otthonszült anyukától, és ki is nyomtatta őket. Innentől kezdve gyorsan megy a dolog, a doktornéni elviszi a papírokat, felhív, mikor mehetek utánuk.