Olyan emberek életútját, ötleteit, tulajdonságát, mindennapjait tárjuk az olvasó elé, akik érdekes életvitelük, vállalkozásuk, tevékenységük, szakmájuk miatt tűnnek ki a szürke hétköznapokból. Elsőként a már 10 éve az ég felé mászó, kapaszkodó ipari alpinistát, Lukács Pált kérdeztük a kezdetekről. Az egyik kedvenc helyén találkoztunk és a kinti hidegre orvosságként szolgáló forró tea mellett beszéltünk a munkájáról, az elindulásról és még sok minden másról.

Mióta foglalkozol ezzel?

Valamikor réges-régen barátaimmal jártunk kirándulni, tekeregni a Budvárra, a Rezre, a Szarkakőre, ahová tizenéves gyermekfejjel el szabadott mennünk egy délutánra, ott kezdtük – hát nem is mondanám mászásnak, csak inkább próbálkozásnak. Az igazság az – akármilyen furcsán hangzik –, tériszonyom volt, de a versengés mindenkiben benne van: ha ő fennebb mászik, akkor te is másszál tovább. Később vettünk hegymászó felszereléseket. Tényleg, ha visszagondolok milyen felszereléssel kezdtük, csoda hogy élünk.

Kikkel kezdted?

Volt több barátom, akik csalogattak, mondták, hogy gyere próbáld ki, így kezdődött a mászás. Ez valamikor ’93, ’94 környékén lehetett, később, egy-két év múlva már el-el mentünk kirándulni az Almási barlanghoz, a Békás-szoroshoz, és ott is úgymond kínoztuk, hiszen hegymászásban nem voltunk élvonalon. Diákfejjel, nyári keresetből, gyermekpénzből nem tudtunk olyan felszereléseket megvenni, mint amilyen kellett volna. De azért a kezdetleges alapfelszerelés megvolt.

Mi kell az alpinizmushoz, a felszerelésen kívül?

Az egész az ember fizikumától függ: testsúly, magasság, hajlékonyság és legfőképpen egyensúlyérzék – ezek nagyon számítanak a sziklamászásnál. A másik, hogy agyban le tudd bontani a mászást. Az is fontos, hogy a két lábon legyen a testsúly, ne a kezeken. Általában a rámbós filmeken úgy mutatják, hogy ujjból, kézből és mindenből lógnak. De a csel ott van, hogy a testsúlyod a lábadra tudd helyezni. Persze kell a kézben is erő legyen, de azt inkább azért, hogy ne billenjen ki a testsúlyod.

Térjünk még vissza a kezdetekhez. Mi történt a kilencvenes évek közepe után?

’97-ben egy barátom hívására mentem el dolgozni. Már megvolt az alaptudás, tudtam csomózni, ereszkedni, mászni. Nyári vakációkban diákként dolgoztam ilyen-olyan építkezéseknél, ott megtanultam a festést, vakolást, így egy gyenge alap bennem volt. ’97 augusztusában a városban egy iskolánál kezdtük el. Ott voltak nagyobb leomlások, azokat föl kellett vakolni, ki kellett javítani. 16-17 éves voltam, amikor még néznem sem lett volna szabad, nemhogy ebben a szakmában tevékenykedni. Szerencsére nem történt semmi baleset. Ott kezdődött el a dolog. Majd havereimmel alkalmanként elvállaltunk egy-egy munkát, de ekkor még nem volt engedélyünk. Az iskolát elvégeztem, és mellette próbáltam a szakmában elhelyezkedni: voltam Magyarországon, itthon is, sőt még sírkőfaragással is próbálkoztam. Szép szakma, csak engem nem vonzott annyira. Eleinte az ipari alpinizmustól is tartottam, de ez természetes. Szerintem aki nem fél, az már beteg.

A tériszonnyal hogy állsz?

Két-három nap sziklamászás után már odalett. Az emberi szervezetben van egy olyan érdekesség, hogy ha többet dolgozunk fent, akkor észrevesszük, hogy van egy határ – 14-15 méter –, ami alatt nincs félelem. Ugyanakkor 45 méteren dolgozni vagy 100 méteren dolgozni, a kettő között nincs különbség. Fentről nézve az autók ugyanolyan kicsikék.

Mi volt a legnehezebb az akkori időkben?

Nem volt lehetőség ebben a szakmában elhelyezkedni, mert nemigen voltak ipari alpinista munkák. Inkább azt mondanám, hogy nem ismerték ezt a szakmát. A legfontosabb és a legnehezebb az volt, hogy az emberekkel elfogadtassuk, megmutassuk nekik ezt az egészet. Azt, hogy így érdemesebb dolgoztatni. Képzeljünk el egy szálloda vagy egy tízemeletes tömbháznak a festését. Mennyibe kerül azt beállványozni, odaszállítani az állványokat, ami több kamionnyi teher? Hatalmas összegekről beszélünk. Például egy épület a folyóparton van, oda nem lehet állványt tenni. Kolozsváron volt egy olyan szituáció, ahol egy étterem üvegteteje miatt hívtak minket, ami közvetlenül a Bocskai kastély mellett van. Másképp nem tudták elvégezni a munkát, csak a mi segítségünkkel.

Haladjunk az időben. Mi történt a kilencvenes évek végén?

’99-ben Magyarországon voltunk és próbálkoztunk. Akkor csend volt a szakmán belül, nem volt lehetőség ezt művelni. Hazajöttünk, egyszer elbeszélgettünk a barátokkal, hogy mihez lehetne kezdeni, és a feleségem megkérdezte: mit szeretnétek? Rávágtuk, hogy alpinizmusban dolgozni – így indítottunk céget. Romániában, ebben a nagy bürokráciában nem hittük, hogy ez megvalósulhat. Nem gondoltuk, hogy céget lehet alapítani diákfejjel, de úgy éreztük egy próbát megér. Majd lassan-lassan vállalkozás lett belőle. Ketten-hárman elkezdtünk dolgozni, kisebb munkáink voltak, mint például üvegépületek ablakainak a mosása, vagy a gyárkémények festése. Például az Ikos Conf gyárkéményeit festettük le, ezt úgy kell elképzelni, mint egy 50 centiméteres cső, ami elmegy az ég felé. Se létra rajta, se sodrony, se állvány. Nagy kihívás volt az akkor, mert felszerelésünk nem volt. Nem árultak ilyen ipari alpinista felszerelést, és nagyon körülményes volt hozatni Magyarországról. A hegymászó barátainktól kértünk kölcsön kellékeket. Így utólag is köszönjük az ők segítségét. Amit akkor kerestünk, azt visszafordítottuk mászó eszközökbe. Azóta ezek megfelelnek a munkavédelmi előírásoknak. Eleinte nem igazán volt lehetőségünk autót venni, így sokáig biciklivel jártunk dolgozni. Olyan is volt, hogy Kolozsvárra autóstoppal mentünk el a Bocskai kastély felújítására.

Hogy álltak hozzá ehhez a próbálkozáshoz a titeket körülvevő emberek, barátok?

Kárörvendők mindig voltak, akik ha botlottunk, okoskodtak és azt mondták, hogy mi tudtuk, mi megmondtuk. Szerencsére többen mellettünk álltak, segítettek. Nem sorolom fel a neveket, mert nem akarok senkit sem kihagyni, mindannyian barátok. De voltak akik kuncogtak a hátunk mögött, hogy ilyennel próbálkozunk.

Emlékezetes pillanat van-e az elmúlt időszakról?

Szinte olyan, mintha bányába mennék dolgozni, mert nem tudom, hogy este haza jövök-e. Van olyan, hogy 100 méteres magaságban dolgozunk, az három tízemeletes egymás tetején, de a veszélyes favágások is ide tartoznak. A mai napig is nehéz a magasban, igaz, hogy mostanra már tapasztaltabbak vagyunk, de bármikor megtörténhet a baj. A legjobb paripa is megbotolhat. Voltak veszélyes pillanatok, de voltak szépek is. Egy gyárkéményt festettünk, amikor nagy szél lett, és ettől elkezdett mozogni minden. A kémény gyűrűi nem voltak lecsavarozva megfelelően, akkor lettem volna inkább patikus. A legszebb munkáink közé tartozik, amikor a Szent Miklós templomot festettük, mert arról irtózatosan szép a kilátás. El lehet látni Zetelakára, a Küküllő mentére, Boldogfalva és Bögöz fele. Az egész csapatnak hangulatos volt, amikor a magyar határnál dolgoztunk, Borson négy víztornyot, hidroglóbuszt festettünk, nagyon jó kedvünk volt. Mínusz 29 fokban is tettük a dolgunkat, keresztben havazott. Nem mindig rövidujjús meló az alpinizmus. Nagyon veszélyes, de aki szereti, annak nagyon élvezetes. A kedvenc munkánk a zetelaki templom volt, mert nagyon rossz, elhanyagolt állapotban volt és a régi színeit állítottuk vissza.

Hány emberrel dolgoztok?

Már két ember is egy csapat, mint a légióban. Sőt csak úgy szabad dolgozni, hogy két alpinista kell legyen, egy nem tevékenykedhet, mert ha baleset lesz, akkor a másiknak kell segíteni. Az átlagember nem futhat fel a templom tornyára, hogy lehozza az embereket. Az elején két-három emberrel dolgoztunk, aztán kaptunk nagyobb megbízásokat, így haton lettünk. Jelenleg 14-en vagyunk.

Hol vállaltatok munkát?

Romániában, dolgoztunk Bukarestben, Oneşti-en, Brassóban, Borson, Marosvásárhelyen, Szovátán, Csíkszeredában. Sok munkánk volt Kolozsváron. Ludason a templomot mi festettük. 2009-ben 9 templomot festettünk újra. Külföldön, mint Lukács Alpin’s nem voltunk, de a csapatnak nagy része dolgozott Magyarországon, például Vácon a cementgyáron és Budapestnek nagy épületein. Voltak tárgyalások, hogy Afganisztánba megyünk, de a háború miatt ez nem jött össze. Ott egy kéményt kellett volna továbbépítsünk.

Milyen érzés, amikor tudod, hogy a kezetek munkáját látják több ezren?

Nagyon jó érzés, de az sokkal rosszabb, hogy rengeteg épület megy tönkre és hagyjuk ezeket összeomlani. Mindezt azért, mert a mai trend szerint az emberek jobbnál jobb autókkal kell járjanak és nem az, hogy az örökségünket megőrizzük.

Azt hiszem az ilyen helyzetekre szokták mondani, hogy határ a csillagos ég. Sok sikert és felfelé ívelő karriert kívánunk. Remélem tíz év múlva is beszélhetünk szép pillanatokról és érdekesebbnél érdekesebb munkákról.