Itthon » Portré
Szász-Mihálykó Mária - a vitézek lelke
Hét könyv szerzője, magyar és francia tanárnő, a székelyudvarhelyi színjátszás úttörője, közben búvárképesítésért tanul, de szeretne festeni is.
MEGOSZTÓ
Tweet
SzaszMMariacimlap
ÍRTA: BEDŐHÁZI ATTILA-CSABA
Szász -Mihálykó Máriával a Vitéz Lelkekről, a kezdetekről és persze az aktualitásokról csevegtünk.
Hogyan lett tanár Szász-Mihálykó Máriából?
Nem akartam tanár lenni, senki sem akarta, hogy tanár legyek. Talán édesanyám, de én nem. Hiszek a sorsszerűségben, és az az érzésem, hogy ezt valahogy a sors hozta nekem. Először is szerettem volna felvételizni a bukaresti rendezőire, de abban az évben, amikor én végeztem, akkor nem indult. Aki színtízessel érettségizik, az nem hagyhatott ki egy évet, legalábbis akkoriban nem lehetett. ”Tessék gyorsan választani valamit” alapon egy évig - tizenkettedikben - készültem a gépészmérnökire, aztán elmentem magyar szakra. Abban reménykedtem, hogy menet közben átfelvételizek, de anyukám nem engedte meg az ilyen lezserkedést. Így végeztem a Babeş-Bolyain, a magyar-francia szakon. Mivel rettenetesen nyugtalan típus vagyok - Vízöntő és Tigris - menet közben nagyon sok mindent csináltam: három színjátszó csoportba jártam, meg rádiót készítettünk az egyetemistáknak és írtam is. Mindent elkövettem, amit lehetett. Kapcsolatba kerültem a kolozsvári rádióval és utolsó éven nagyon úgy sejlett, hogy oda kerülök. Ennek nagyon örültem volna, ha be nem csapják az ajtót: megszűnt a rádió magyar adása arra a pár esztendőre, pont amikor én végeztem. Ezért mondom, hogy van benne valami sorsszerűség. Kikerültem az egyetemről.
Hová? Mi történt ezek után?
Székelyudvarhelyre. Az én életem Székelyudvarhely. Én itt születtem és remélhetőleg itt is halok meg, de nem sietek vele. Megígértem a gyerekeknek, hogy 110 éves születésnapomat megünnepeljük. Ide kapcsolódott az életem, Udvarhelyhez, kisebb-nagyobb kitérőkkel, de inkább kisebbekkel. Amit én nagyon szerettem ebben a városban, de egyben utáltam is, az az udvarhelyi szellemiség. Ez mára már eltűnőben van, de még mindig van. Nem egyértelmű ez a szellemiség, de nagyon sok pozitívuma van, a kultúra és a tisztaság igénye például. Ez utóbbi volt, de most már nincs. Talán nem illik ilyent mondani, de gyermekkoromban megszólították a gyermeket, ha eldobott egy cukorkás papírt. Ha máshol kellene éljek, akkor, nem Romániában, hanem valahol külföldön el tudom képzelni az életem, de itt és most csak Udvarhelyen.
Ott tartottunk, hogy visszakerültem. Ez 1973-ban volt. Tanítottam a környéken, Máréfalván három évet, aztán Udvarhelyre kerültem és mondhatnám azóta egyfolytában tanítok. Először franciát tanítottam zömmel, most magyart tanítok csak. Ehhez kapcsolódik az is, hogy írtam tankönyveket, elkövettem én is azt a hibát, hogy beleléptem ebbe a minisztériumi csapdába. Érdekes volt írni. Érdekes lett volna kitalálni, hogyan lehetne tanítani jól. Amíg engedték – az első két tankönyv – még jó is volt, utána keményen összecsattantunk a minisztériumi küldöttekkel, aminek az lett a vége, hogy csak a hatodikos tankönyv lett meg. Írtam egy középiskolás apokrif tankönyvet, ami nem is annyira magyar irodalom, hanem világnézeti nevelés, gondolkodásra nevelés akar lenni. A tanügy az egy csendes pokol, ezt mindenki tudja, mert reformálunk, aztán minden rosszabb lesz. Nem a diákért van, de nem is a tanárért. Én viszont azért születtem, hogy a diákokért legyek. No, itt lép be a képbe a Vitéz Lelkek. Amikor kikerültem Máréfalvára, Kovács Piroska volt az igazgatóm, aki azt mondta: márpedig karácsonyra színdarabos bál lesz, s a darabot te rendezed. Ez úgy ért engem, mint derült égből a villámcsapás. Megtanultam gépelni is, hogy le tudjam írni a darabot.
Melyik volt az első előadás?
Ha jól emlékszem Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című műve. Egész nagy darabokat csináltunk akkoriban. Így belepottyantam egy ilyen kulturális néptanítói posztba akaratom ellenére. Egyébként ez a színházszeretet nagyon régre nyúlik, mert édesanyám műkedvelő színész volt, és hajdanában minden színházat megnéztem vele. Egész pici korom óta színházba jártam, ott nőttem fel félig-meddig. Természetes, hogy a hasonlók a hasonlókhoz mennek: férjem szintén olyan ember volt, aki szerette a színházat. Az Udvarhelyi Népszínháznak volt sokáig a vezetője. A népszínházban pedig létezett egy ifjúsági tagozat, ami az enyém volt.
Ide köthető a Vitéz Lelkek?
Igen. Valahol itt van a gyökere. Akkor általános iskolásokkal foglalkoztam.
Ez mikor volt?
Valamikor a hetvenes évek elején. Kovács Levente, aki a Színművészeti Egyetem rektora volt lejött Vásárhelyről, hogy létrehozzák a Népszínházat. Ez egy amatőr színház volt. Ingyen és bérmentve, néha egy-egy vacsoráért dolgoztak az emberek, nagyon szép munka volt, és szerette a város, mert megtöltötték a színháztermet. Akkoriban volt egy általános iskolás csoportom. A drámapedagógia nem volt ilyen közismert, mint manapság. Én kezdtem el itt Udvarhelyen, gyakorlatilag Erdélyben is ezekkel a gyerekekkel. Nagyszínpadi előadásokat csináltunk, mint például A kis herceg. Nagy siker lett belőle, annyira, hogy amikor a gyerekeket vittem szerepelni, akkor autogrammot is kértek tőlük, és ettől olyan nagy sztároknak érezték magukat.
Nagyon régóta foglalkozom a diákokkal, és óhatatlanul kikerülnek színészek is közülük, bár én igazán fontosnak a közösségi munkát tartom.
Hányan lehetnek ezek a színészek?
Pontosan nem tudom, de olyan ötven körül van a számuk. Magyarországon is nagyon sokan vannak, bábszínészeim is vannak. A Színművészeti Egyetem magyar tagozatának úgy egyharmada Vitéz Lélek. A színészutánpótlás nevelését egy kicsit „mellékterméknek” tartom, mert igazából a közösség a fontos: együtt lenni, együtt dolgozni és kialakítani egy stabil értékrendet. Egyfajta érzelmi intelligenciát próbálok kialakítani. Vannak emberek, akik nem fogékonyak rá, de azok ki is maradnak rendszerint.
Mióta van Vitéz Lelkek?
A férjemmel, úgy kell elképzelni a mi életünket, hogy ketten az amatőr színjátszás jármában együtt húztuk az igát (valójában ez nem is volt iga, mert szerettük). 2000-ben ő meghalt. Ő volt az, aki a Tamási Áron Líceumban elindított egy színjátszó csoportot. Ők játszották Tamási Áron Vitéz lélek című darabját. Ennek az a lényege, hogy mindig újra kell kezdeni, ha mindent elvesztettél, akkor is. Nekem még akkor nem volt sok közöm hozzájuk, de a gyerekek nagy lelkesedéssel javasolták azt, hogy legyen belőlünk Vitézlélek Kft. Tudni illik ez kilencvenben volt, akkor jött be a „szép új szabad” világ, és így elnevezték magukat Vitézlélek Kft.-nek. Aztán a Kft. lekopott és a Vitéz lélekből lett Vitéz Lelkek.
Mondhatjuk, hogy ez az ő hagyatéka. Először csak 17-en voltunk az első csoportban, most vagyunk száz valahányan. Ez egy kicsit sok. Mindenki meglepődik, hogy duzzadt így fel. Talán a Vitéz Lelkeknek van egy sajátos hangulata. Ez egy belső világ. Nincsenek tabuk, itt mindent meg lehet beszélni. Sokat beszélgetünk, sokat kirándulunk, bulizunk együtt, sőt a kocsmázás is belefér. Intézményesült lassan, 2001-ben lett belőle kulturális egyesület, azért, hogy tudjunk pályázni egy-két banira. Kaptunk meghívást néhány külföldi fesztiválra, és oda azért jól jön a pénz. Egyébként adminisztrátornak pocsék vagyok, nem nekem találták ki, hogy számlákat rendezgessek, és mindig lekésem a határidőt. Ez az oldala nem nekem való, de ezt is kell csinálni. Aztán belülről kialakult egy csoportalakító rituálé. Van jelvényátadó, van avatás és ez mind olyan dolog, ami a diákot részesévé teszi annak a világnak. Tartozik valahova.
Mit lehetne kiragadni az elmúlt időszakból?
Egyre többen jöttek és őket foglalkoztatni kellett. Mivel lehet ezt elérni? Hát a musicallel, ezzel sok embert fel tudok léptetni. Így jöttek sorra a musicalek: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Rómeó és Júlia, Dzsungel könyve és most a My fair lady. Lassan a bélyeg rajtunk marad, hogy musicaleket játszunk. Aminek viszont örvendek, hogy ez egy márkanév is, hiszen ha azt látják, hogy Vitéz Lelkek, akkor szívesen eljönnek.
Rendeztünk Országos Diákszínjátszó Fesztivált, ez szintén bizonyos mértékig Attila hagyatéka. Valamikor 90-ben Szatmáron, egy régi egyetemi kollégánk indította el, és úgy képzelték el, hogy vándorfesztiválként minden városban megrendezik. De ez az elképzelés bebukott. A második itt volt Udvarhelyen, azt Attila szervezte, harmadikat még szintén ő, aztán amikor már nem volt hol szervezni, akkor azt mondtam, hogy megszervezem én, és azóta már kitudja hányadikat szervezem. Így hát az idén is lesz ODIF.
Nagy esemény számunkra a sándorfalvi tábor. Ez csak vitézeknek van és hetedik esztendeje, hogy oda járunk. Valóságos szakmai továbbképző, vagy inkább egy sajátságos nyári egyetem, mert a beszédtechnikától kezdve kapcsolatok problematikájáig mindenről szó van. Ez egy félnomád tábor: sátorban lakunk, van egy kis kultúrház, aminek olyan pici színpada van, hogy fel lehet hajtani. De azért nagyon szeretem. Nem sokat alszunk, de nagyon jól érezzük magunkat. Volt olyan, hogy egy hét után haza mentek a gyerekek és az egyik szülő azt kérdezte tőlem: mi a fenét csináltál vele, három napja csak alszik.
Ha valaki kedvet kap, hogy vitéz legyen, akkor mit kell tegyen?
Jöjjön. Jöjjenek, próbálják ki, és ha nem tetszik, akkor elmennek. Bárkit fogadok. A kisiskolásokat nem, mert ők még erre a munkára éretlenek. Eredetileg csak a középiskolásokkal akartam foglalkozni, de rendesen kikövetelték az V-VIII-asok, hogy velük is foglalkozzak. Majd kezdtek jelentkezni a külsősök, aki nagyon kitartó volt, az csak bejutott. Eleinte a Tamásira alapoztunk, de most már minden iskolából vannak.
Diákszínjátszással még foglakozik valaki Székelyudvarhelyen?
Ha jól tudom Bokor Gábor foglalkozgatott vele, de nem ilyen méretekben, mint én.
Melyek a távlati tervek?
Kicsit babonás vagyok ilyen tekintetben. Egyszer játszuk ki ami van, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tulajdonképpen mindig adja magát a helyzet. Ez a My fair lady is azért született, mert van egy csodálatos Elizám, bájos, szép, tehetséges. Elképzelések vannak, de egyelőre nem nagyon beszélek róla, mert ezek olyan amorf dolgok, amiről nem érdemes még beszélni. Viszont elindult egy érdekes dolog, ami úgy néz ki, hogy hagyományossá válik. Két évvel ezelőtt megcsináltuk az Egész életet, olyanokkal, akik színművészeti egyetemen vannak pillanatnyilag. Lehet, hogy ebből hagyomány lesz. Akik elmentek visszajönnek és egy szupergruppot alkotnak. Érdekes átmenet a színház és az amatörizmus között.
Akkor kérdezzük másként: Szász Mihálykó Mária mit szeretne elérni még?
A nyáron szeretnék búvárképesítést szerezni. Ettől mindenki megdöbben, hogy mi az Isten ütött belém. Tanulom már az elméletet, s remélem a vizsgát is sikerül letenni. Ha egyszer az Adrián lemerülhetek, akkor nagyon jól fogom érezni magam. Titokban dédelgetem azt is, hogy leteszem a sofőrvizsgát, mert már itt lenne az ideje. Jó volna egy autó is melléje. Meg aztán szeretnék írni saját alkotásokat is. Nyomdában van egy Sms regény című regény, amit azért írtam meg, mert ki szerettem volna próbálni, hogy tudok-e írni. Nem tudom, mások fogják-e élvezni, de nekem nagy örömet szerzett az írás.
Egyébként várom a kihívásokat, az élet kihívásait.
Egy sikeres előadáson már túl vannak a diákszínjátszók, akiknek a fellépésére több mint 500-an voltak legutóbb kíváncsiak, azaz teltházas volt a My fair lady bemutatója, amit éppen ma adnak elő újra a Művelődési Házban. Ehhez kívánunk sok sikert, na meg az elkövetkező darabokhoz is. Kéz és lábtörést, ahogy mondani szokták.
Fotók: Barcsa István
MEGOSZTÓ
Tweet
Hasonló cikkek
Piroshajú, ez vagyok én
Most épp lilahajú, és gyönyörű kék cipője van....A szex megvolt. Mi jöhet még az inkubátorházból?
Spoiler alert! Részletek a következő rész...Matekkel mindent meg lehet oldani
Kedvenc szava a jó, élőhelye a Tábor negyed, hobbija a...SzaszMMariacimlap
ÍRTA: BEDŐHÁZI ATTILA-CSABA
2010. március 28., 13:07
4 hozzászólás.
Szász -Mihálykó Máriával a Vitéz Lelkekről, a kezdetekről és persze az aktualitásokról csevegtünk.
Hogyan lett tanár Szász-Mihálykó Máriából?
Nem akartam tanár lenni, senki sem akarta, hogy tanár legyek. Talán édesanyám, de én nem. Hiszek a sorsszerűségben, és az az érzésem, hogy ezt valahogy a sors hozta nekem. Először is szerettem volna felvételizni a bukaresti rendezőire, de abban az évben, amikor én végeztem, akkor nem indult. Aki színtízessel érettségizik, az nem hagyhatott ki egy évet, legalábbis akkoriban nem lehetett. ”Tessék gyorsan választani valamit” alapon egy évig - tizenkettedikben - készültem a gépészmérnökire, aztán elmentem magyar szakra. Abban reménykedtem, hogy menet közben átfelvételizek, de anyukám nem engedte meg az ilyen lezserkedést. Így végeztem a Babeş-Bolyain, a magyar-francia szakon. Mivel rettenetesen nyugtalan típus vagyok - Vízöntő és Tigris - menet közben nagyon sok mindent csináltam: három színjátszó csoportba jártam, meg rádiót készítettünk az egyetemistáknak és írtam is. Mindent elkövettem, amit lehetett. Kapcsolatba kerültem a kolozsvári rádióval és utolsó éven nagyon úgy sejlett, hogy oda kerülök. Ennek nagyon örültem volna, ha be nem csapják az ajtót: megszűnt a rádió magyar adása arra a pár esztendőre, pont amikor én végeztem. Ezért mondom, hogy van benne valami sorsszerűség. Kikerültem az egyetemről.
Hová? Mi történt ezek után?
Székelyudvarhelyre. Az én életem Székelyudvarhely. Én itt születtem és remélhetőleg itt is halok meg, de nem sietek vele. Megígértem a gyerekeknek, hogy 110 éves születésnapomat megünnepeljük. Ide kapcsolódott az életem, Udvarhelyhez, kisebb-nagyobb kitérőkkel, de inkább kisebbekkel. Amit én nagyon szerettem ebben a városban, de egyben utáltam is, az az udvarhelyi szellemiség. Ez mára már eltűnőben van, de még mindig van. Nem egyértelmű ez a szellemiség, de nagyon sok pozitívuma van, a kultúra és a tisztaság igénye például. Ez utóbbi volt, de most már nincs. Talán nem illik ilyent mondani, de gyermekkoromban megszólították a gyermeket, ha eldobott egy cukorkás papírt. Ha máshol kellene éljek, akkor, nem Romániában, hanem valahol külföldön el tudom képzelni az életem, de itt és most csak Udvarhelyen.
Ott tartottunk, hogy visszakerültem. Ez 1973-ban volt. Tanítottam a környéken, Máréfalván három évet, aztán Udvarhelyre kerültem és mondhatnám azóta egyfolytában tanítok. Először franciát tanítottam zömmel, most magyart tanítok csak. Ehhez kapcsolódik az is, hogy írtam tankönyveket, elkövettem én is azt a hibát, hogy beleléptem ebbe a minisztériumi csapdába. Érdekes volt írni. Érdekes lett volna kitalálni, hogyan lehetne tanítani jól. Amíg engedték – az első két tankönyv – még jó is volt, utána keményen összecsattantunk a minisztériumi küldöttekkel, aminek az lett a vége, hogy csak a hatodikos tankönyv lett meg. Írtam egy középiskolás apokrif tankönyvet, ami nem is annyira magyar irodalom, hanem világnézeti nevelés, gondolkodásra nevelés akar lenni. A tanügy az egy csendes pokol, ezt mindenki tudja, mert reformálunk, aztán minden rosszabb lesz. Nem a diákért van, de nem is a tanárért. Én viszont azért születtem, hogy a diákokért legyek. No, itt lép be a képbe a Vitéz Lelkek. Amikor kikerültem Máréfalvára, Kovács Piroska volt az igazgatóm, aki azt mondta: márpedig karácsonyra színdarabos bál lesz, s a darabot te rendezed. Ez úgy ért engem, mint derült égből a villámcsapás. Megtanultam gépelni is, hogy le tudjam írni a darabot.
Melyik volt az első előadás?
Ha jól emlékszem Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig című műve. Egész nagy darabokat csináltunk akkoriban. Így belepottyantam egy ilyen kulturális néptanítói posztba akaratom ellenére. Egyébként ez a színházszeretet nagyon régre nyúlik, mert édesanyám műkedvelő színész volt, és hajdanában minden színházat megnéztem vele. Egész pici korom óta színházba jártam, ott nőttem fel félig-meddig. Természetes, hogy a hasonlók a hasonlókhoz mennek: férjem szintén olyan ember volt, aki szerette a színházat. Az Udvarhelyi Népszínháznak volt sokáig a vezetője. A népszínházban pedig létezett egy ifjúsági tagozat, ami az enyém volt.
Ide köthető a Vitéz Lelkek?
Igen. Valahol itt van a gyökere. Akkor általános iskolásokkal foglalkoztam.
Ez mikor volt?
Valamikor a hetvenes évek elején. Kovács Levente, aki a Színművészeti Egyetem rektora volt lejött Vásárhelyről, hogy létrehozzák a Népszínházat. Ez egy amatőr színház volt. Ingyen és bérmentve, néha egy-egy vacsoráért dolgoztak az emberek, nagyon szép munka volt, és szerette a város, mert megtöltötték a színháztermet. Akkoriban volt egy általános iskolás csoportom. A drámapedagógia nem volt ilyen közismert, mint manapság. Én kezdtem el itt Udvarhelyen, gyakorlatilag Erdélyben is ezekkel a gyerekekkel. Nagyszínpadi előadásokat csináltunk, mint például A kis herceg. Nagy siker lett belőle, annyira, hogy amikor a gyerekeket vittem szerepelni, akkor autogrammot is kértek tőlük, és ettől olyan nagy sztároknak érezték magukat.
Nagyon régóta foglalkozom a diákokkal, és óhatatlanul kikerülnek színészek is közülük, bár én igazán fontosnak a közösségi munkát tartom.
Hányan lehetnek ezek a színészek?
Pontosan nem tudom, de olyan ötven körül van a számuk. Magyarországon is nagyon sokan vannak, bábszínészeim is vannak. A Színművészeti Egyetem magyar tagozatának úgy egyharmada Vitéz Lélek. A színészutánpótlás nevelését egy kicsit „mellékterméknek” tartom, mert igazából a közösség a fontos: együtt lenni, együtt dolgozni és kialakítani egy stabil értékrendet. Egyfajta érzelmi intelligenciát próbálok kialakítani. Vannak emberek, akik nem fogékonyak rá, de azok ki is maradnak rendszerint.
Mióta van Vitéz Lelkek?
A férjemmel, úgy kell elképzelni a mi életünket, hogy ketten az amatőr színjátszás jármában együtt húztuk az igát (valójában ez nem is volt iga, mert szerettük). 2000-ben ő meghalt. Ő volt az, aki a Tamási Áron Líceumban elindított egy színjátszó csoportot. Ők játszották Tamási Áron Vitéz lélek című darabját. Ennek az a lényege, hogy mindig újra kell kezdeni, ha mindent elvesztettél, akkor is. Nekem még akkor nem volt sok közöm hozzájuk, de a gyerekek nagy lelkesedéssel javasolták azt, hogy legyen belőlünk Vitézlélek Kft. Tudni illik ez kilencvenben volt, akkor jött be a „szép új szabad” világ, és így elnevezték magukat Vitézlélek Kft.-nek. Aztán a Kft. lekopott és a Vitéz lélekből lett Vitéz Lelkek.
Mondhatjuk, hogy ez az ő hagyatéka. Először csak 17-en voltunk az első csoportban, most vagyunk száz valahányan. Ez egy kicsit sok. Mindenki meglepődik, hogy duzzadt így fel. Talán a Vitéz Lelkeknek van egy sajátos hangulata. Ez egy belső világ. Nincsenek tabuk, itt mindent meg lehet beszélni. Sokat beszélgetünk, sokat kirándulunk, bulizunk együtt, sőt a kocsmázás is belefér. Intézményesült lassan, 2001-ben lett belőle kulturális egyesület, azért, hogy tudjunk pályázni egy-két banira. Kaptunk meghívást néhány külföldi fesztiválra, és oda azért jól jön a pénz. Egyébként adminisztrátornak pocsék vagyok, nem nekem találták ki, hogy számlákat rendezgessek, és mindig lekésem a határidőt. Ez az oldala nem nekem való, de ezt is kell csinálni. Aztán belülről kialakult egy csoportalakító rituálé. Van jelvényátadó, van avatás és ez mind olyan dolog, ami a diákot részesévé teszi annak a világnak. Tartozik valahova.
Mit lehetne kiragadni az elmúlt időszakból?
Egyre többen jöttek és őket foglalkoztatni kellett. Mivel lehet ezt elérni? Hát a musicallel, ezzel sok embert fel tudok léptetni. Így jöttek sorra a musicalek: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Rómeó és Júlia, Dzsungel könyve és most a My fair lady. Lassan a bélyeg rajtunk marad, hogy musicaleket játszunk. Aminek viszont örvendek, hogy ez egy márkanév is, hiszen ha azt látják, hogy Vitéz Lelkek, akkor szívesen eljönnek.
Rendeztünk Országos Diákszínjátszó Fesztivált, ez szintén bizonyos mértékig Attila hagyatéka. Valamikor 90-ben Szatmáron, egy régi egyetemi kollégánk indította el, és úgy képzelték el, hogy vándorfesztiválként minden városban megrendezik. De ez az elképzelés bebukott. A második itt volt Udvarhelyen, azt Attila szervezte, harmadikat még szintén ő, aztán amikor már nem volt hol szervezni, akkor azt mondtam, hogy megszervezem én, és azóta már kitudja hányadikat szervezem. Így hát az idén is lesz ODIF.
Nagy esemény számunkra a sándorfalvi tábor. Ez csak vitézeknek van és hetedik esztendeje, hogy oda járunk. Valóságos szakmai továbbképző, vagy inkább egy sajátságos nyári egyetem, mert a beszédtechnikától kezdve kapcsolatok problematikájáig mindenről szó van. Ez egy félnomád tábor: sátorban lakunk, van egy kis kultúrház, aminek olyan pici színpada van, hogy fel lehet hajtani. De azért nagyon szeretem. Nem sokat alszunk, de nagyon jól érezzük magunkat. Volt olyan, hogy egy hét után haza mentek a gyerekek és az egyik szülő azt kérdezte tőlem: mi a fenét csináltál vele, három napja csak alszik.
Ha valaki kedvet kap, hogy vitéz legyen, akkor mit kell tegyen?
Jöjjön. Jöjjenek, próbálják ki, és ha nem tetszik, akkor elmennek. Bárkit fogadok. A kisiskolásokat nem, mert ők még erre a munkára éretlenek. Eredetileg csak a középiskolásokkal akartam foglalkozni, de rendesen kikövetelték az V-VIII-asok, hogy velük is foglalkozzak. Majd kezdtek jelentkezni a külsősök, aki nagyon kitartó volt, az csak bejutott. Eleinte a Tamásira alapoztunk, de most már minden iskolából vannak.
Diákszínjátszással még foglakozik valaki Székelyudvarhelyen?
Ha jól tudom Bokor Gábor foglalkozgatott vele, de nem ilyen méretekben, mint én.
Melyek a távlati tervek?
Kicsit babonás vagyok ilyen tekintetben. Egyszer játszuk ki ami van, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Tulajdonképpen mindig adja magát a helyzet. Ez a My fair lady is azért született, mert van egy csodálatos Elizám, bájos, szép, tehetséges. Elképzelések vannak, de egyelőre nem nagyon beszélek róla, mert ezek olyan amorf dolgok, amiről nem érdemes még beszélni. Viszont elindult egy érdekes dolog, ami úgy néz ki, hogy hagyományossá válik. Két évvel ezelőtt megcsináltuk az Egész életet, olyanokkal, akik színművészeti egyetemen vannak pillanatnyilag. Lehet, hogy ebből hagyomány lesz. Akik elmentek visszajönnek és egy szupergruppot alkotnak. Érdekes átmenet a színház és az amatörizmus között.
Akkor kérdezzük másként: Szász Mihálykó Mária mit szeretne elérni még?
A nyáron szeretnék búvárképesítést szerezni. Ettől mindenki megdöbben, hogy mi az Isten ütött belém. Tanulom már az elméletet, s remélem a vizsgát is sikerül letenni. Ha egyszer az Adrián lemerülhetek, akkor nagyon jól fogom érezni magam. Titokban dédelgetem azt is, hogy leteszem a sofőrvizsgát, mert már itt lenne az ideje. Jó volna egy autó is melléje. Meg aztán szeretnék írni saját alkotásokat is. Nyomdában van egy Sms regény című regény, amit azért írtam meg, mert ki szerettem volna próbálni, hogy tudok-e írni. Nem tudom, mások fogják-e élvezni, de nekem nagy örömet szerzett az írás.
Egyébként várom a kihívásokat, az élet kihívásait.
Egy sikeres előadáson már túl vannak a diákszínjátszók, akiknek a fellépésére több mint 500-an voltak legutóbb kíváncsiak, azaz teltházas volt a My fair lady bemutatója, amit éppen ma adnak elő újra a Művelődési Házban. Ehhez kívánunk sok sikert, na meg az elkövetkező darabokhoz is. Kéz és lábtörést, ahogy mondani szokták.
Fotók: Barcsa István
Hozzászólások | Szabályzat |
|
|
|