Először 1988-ban, huszonnégy évesen járt Székelyudvarhelyen, de a másfél napos élményből egyetlen kép sem maradt meg. Akkor még nem sejtette, hogy 25 évvel később rendezőként tér vissza ide és azt sem, hogy a Nagy-Küküllő parti kisváros fontos állomása lesz életének.

Egyedül él, Budapesttől nyolc kilométerre, ahol a régi, de felújított parasztháza nappalijában egy hatalmas körtefa várja haza. Hat hete érkezett, hogy a Tomcsa Sándor Színház meghívottjaként a tavalyi évad legjobb drámája, Szálinger Balázs Köztársaságának ősbemutatóját színpadra állítsa.

A bemutató előtt két nappal, a délelőtti és a délutáni próba közti szünetben beszélgettünk vele.

A szakmának ismerős vagy, az udvarhelyieknek nem. Ki vagy, Telihay Péter?

Jézusmária. Hol kezdjük? Születtem Magyarországon. 48 éves vagyok, hogy egy klasszikus Bereményi Géza dalszöveget parafrazáljak. Miskolci srác vagyok, és büszke arra, hogy én vagyok az első diplomás a családban. Édesapám lakatos volt, édesanyám banki tisztviselő. Szerettek engem, csodálatos szülők voltak, de én már gyermekként arra gondoltam, szeretnék kiemelkedni abból a szörnyű közegből, amiben felnevelkedtem.

Pedig Miskolcot imádom. Az egyik kedvenc városom. A Diósgyőr a kedvenc csapatom. A gyermekkorom mégis azzal telt, hogy tudtam: nem akarok itt élni. Két évtizeden át versenyszerűen sportoltam. A testnevelés felé, jó ösztönnel, édesanyám irányított, hála a jóistennek, mert nagyon bamba gyermek voltam. A középiskolát Magyarország második legelitebb gimnáziumában végeztem.  Úgyhogy nekem az Isten fogta a kezem, nagyon sokáig.

Aztán édesapám meghalt. Van egy 10 évvel kisebb húgom, akinek én voltam a férfi. Volt olyan idő, hogy naponta jártam kölcsönautóval a Miskolc-Budapest autópályán, hogy megsimogassam. Nem volt könnyű.

Térdsérülésed miatt nem lettél sporttanár. De elkerültél Miskolcról. 1988-ban a Színház-és Filmművészeti Főiskolán dramaturg, 1993-ban pedig a rendezői diplomát szereztél. Szegedtől Miskolcon át a Vígszínházig, a Szolnoki Szigligeti Színházig számos színháznál dolgoztál. Hatvannégy előadást rendeztél. Most a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója vagy?

Nem, az információ téves. Az e-mail címem ott van, de már régóta nem vagyok ott. Ahogy az ember öregszik, az évek hosszabbodnak valahogy, már a szónak azon értelmében, hogy minden egyes pillanat ajándék. 2009-ben eljöttem. Azóta nem vagyok sehol.

Sehol egyenlő szabadúszó?

Szándékosan nem használtam ezt a szót, mert ez így nem igaz. Nem vagyok sehol. Egyedül élek egy baromi nagy házban, amit én csináltam a saját kezemmel. És most kiürült.

Az űrt mennyire tölti be a színház?

Semennyire. Egy évig nem csináltam semmit. Dacára annak, hogy bejártam fél Európát a munkáimmal. Saját jogomon. A tehetségemmel, a megszállottsággal, amely irányít. Az, hogy most itt vagyok, újra dolgozom, ajándék.

Metafolyamatnak is nevezted, hogy most itt, Székelyudvarhelyen rendezel. Először és ősbemutatót. Hogy is történt, hogy ilyen nagy fába vágtad a fejszédet?

Velem az volt a baj mindig, hogy nagy fába vágtam a fejszét. Néha a fa keményebb és visszaüt. A viccet félretéve. Csongort (Csurulya Csongor, színész, művészeti vezető - szerk. megj.) Szolnokon ismertem meg, ő hívott ide.

Bevallottad, nem emlékszel a találkozásra.

Homályosan rémlett, hogy ő tolmácsolt, amikor Sorin Miltaruval beszélgettem. Szóval Csongor felhívott engem, hogy lenne-e kedvem itt rendezni valamit. Három darabot javasoltam. Az egyik a Köztársaság. A másik kettőt nem mondom, tartogatom, hátha, valamikor...

És miért épp a Köztársaság?

Egyfelől, mert mindenképpen olyan darabot akartam választani, amiben az egész társulat játszik. Másfelől egy olyant, amely klasszicizáló – ilyen volt a másik kettő.

És a választás a Köztársaságra esett.

Nagy örömömre. Boldog vagyok, mert a sors ajándékának tartom, amikor egy mai magyar darabot be tudunk mutatni akárhol a világban. Öt évig tagja voltam az Örkény István kuratóriumnak, amely ezt támogatta. Nagyon sok mai darabot olvastam, köztük néhány csúcsdarabot, de néhány fárasztóan gyatrát is. Nagy ambícióm, hogy a jókat bemutassuk bárhol Európában, a nagyvilágban.

Miért ennyire fontos ez neked?

Érzésem szerint a mai színházkultúra hanyatlik. Ahhoz, hogy ez leálljon, lefékeződjön, fontos, hogy új, friss, mai szövegek szülessenek, amelyeket mai magyar színészek adnak elő. Ez, félreértés ne essék, nem egy politikai üzenet, hanem az én személyes ambícióm. E mögött nincs politika.

Pusztán csak az, hogy minden színházkultúra akkor virágzott, amikor kortárs szerzők – és most használtam a szót, amit nem szeretek – ellátták szövegekkel. Lehet, hogy ezeknek a daraboknak egy jó része a feledésbe vész. De most kell, szükség van rá.

Miért kell jobban most, mint ezelőtt 20 évvel?

Három okból. Egyik, hogy formailag a magyar színház, színjátszás, a színházi gondolkodás kiürülni látszik. Az írók, akiknek nincs viszonyuk ezzel a világgal, intaktabbak. A frissességük segíti a színházi kultúra életben maradását.

A másik: minden diszciplínának, így a színháznak is újra meg kell fogalmaznia magát – ezt friss szövegek nélkül nagyon nehéz megtenni.

A harmadik: azok a drámák, amelyek életképesek maradnak, a magyar kultúra részei lesznek. Hangsúlyozom: nincs ebben az ambíciómban semmiféle nacionalizmus. A magyar nyelvnek, amely egy különleges és strukturált nyelv, szüksége van arra, hogy megtalálja önazonosságát. És a színház az egyik legintenzívebb közvetítő közege a nyelvnek. A nézők egy jó színházi előadáson keresztül nagyon gyorsan és közvetlenül élik át újra azt, hogy milyen szép nyelven beszélnek.

Szálinger Balázs díjnyertes drámájának mai, de mégis veretes szövege tökéletesen beillik ebbe a képbe. Ez fogott meg téged?

Igen, valóban veretes, nemes szöveg, bár van benne néhány nyelvhelyességi hiba. De egy olyan magyar darab, amilyet régen írtak. Valójában egy klasszikus mű. Olyan, mint egy Shakespeare-darab. Na, jó, igaz, hogy a kicsit zűrzavaros arányait kiegyenesítettük.

A dráma versben van megírva, ez nehézséget jelentett?

Öröm, bár néha szoktam mondani a színészeknek: vigyázz, mert ez vers, zenéje van. Tulajdonképpen a kiindulópontom az volt, hogy ez egy operaszöveg, Az előadást is úgy próbáltam megrendezni, hogy ez egy opera. Próbáltam írni egy operát. Az opera olyan, mint egy film. Ami a filmen a kép, az az operában a zene. Sok híres opera szövege értékes, mégis a zenéjét dúdoljuk, fogalmunk nincs a szövegről.

Érdekes zenéje van az előadásnak.

Rengeteg zene van az előadásban. Olyan, amelyen felnőttem, amit szeretek, ami meghatározó volt, és amelyet illeszthetőnek éreztem. Michael Nyman angol zeneszerző műveiről van szó, amelyekben sok a feszültség – miközben a jelenet, amihez szól, vidám. Remélem, hogy a nézők megérzik ezt a kontrasztot.

És mi lesz a képpel?

Fontos, hogy a néző hazavigyen egy képet, amire húsz év múlva is emlékszik. Valójában akkor ajándékozzuk meg a nézőt, ha ezt a képet, míg él, soha nem felejti el.

A díszlet és jelmez is az én tervem, itt semmi nem véletlen. Nem biztos, hogy sikerült egyetlen maradandó képet is összehozni. Ha igen, azért, mert ideérkezésemkor tudtam, hogy mit és merre akarok menni. Ezt a társulat is érezte.

Hat héttel ezelőtt még nem ismerted a társulatot, nem láttad őket élőben játszani, csupán hat DVD felvételen. Hogy érzed, sikerült megteremteni a közös munkához szükséges bizalmat?

Természetesen az ember szeretné, ha megszeretnék. Felmértem, hogy a színházon, a társulaton belül milyen erősek a konfliktusok. Főleg azért, mert rendkívül nehéz anyagi helyzetben van, és komoly politikai szorításban dolgozik. Ezt a társaság jó része érzékeli és tudja is, ez gátja a szabad munkának. Amikor ezt fölfedeztem, picit megijedtem. Ez engem nem érint, de érinti az előadást. Az előadás pedig én vagyok.

Úgy tűnt, egyszerű gesztusokból, félszavakból megértitek egymást.

Az a feladatom, hogy ezt a harmóniát előállítsam. Teremtsek egy nyelvet, amelyen viszonylag gyorsan megtanulnak, és fogékonyak voltak erre. Nagyszerű társaság, nagyon megszerettem őket. Ma már a nyomdafestéket nem tűrő szlogenjeimet idézik. Ez nagyon jó, azt jelenti, megszerettek.

Voltak nehéz pillanatok?

Sok intenzív, nyugtalan pillanatot éltünk meg. A nyugtalanság nem kreatív állapot, lehúz, és nem fölszabadít. Ezt gyakran tapasztaltam. Ezért neveztem heroikusnak a színészek teljesítményét, akik nagy energiákkal próbálnak a nyugtalanságuk ellen tenni. A kreativitáshoz szabadság kell és egy kiszámítható háttér, ami jelenleg, az egész színház számára labilis. Látom a kínjaikat és megszerettem őket. Vesztemre.

Valami fajta együttérzés alakult ki bennem. Tegnap éjszaka fél egyig dolgoztunk együtt a díszleten. Megértettem, hogy itt pokoli áldozatok árán csinálnak az emberek színházat. És ez egy idő után elszívja az energiát, mögötte űr támad, amit nagyon nehéz művészi kreativitással betölteni.

De itt és most nagy a tét, és muszáj betölteni. Ez, ha úgy tetszik, a te küldetésed is.

Mondta valaki, hogy megrendítő az előadás. Én semmi mást nem tudok tenni, mint megrendezek egy megrendítő előadást, amelyet a közönség üzenetként fog fel.

Mi az üzenet?

Nem a politikáról szól, az emberségről szól. Arról, hogy ezek az emberek, magányukban, számkivetettségükben mit tudnak tenni azért, hogy életben maradjanak. Ez az előadás erről akar beszélni. A Köztársaság cím mögött ez van. Pokol, föld. Menny, ahol egy kétségbeesett úr uralkodik.

Tök egyedül van, és azt várja, hogy jöjjön egy ember, aki őt megváltja. Mindenki kétségbeesetten vár a saját megváltójára. Nem magányosak, egyedül vannak. Az egyedüllét mélyebb árvaság, mint a magány. Magányos mindenki lehet. Egyedül lenni borzalmas. Blaszfémikus magvú történet ez, amelyben a fiú feszíti fel az apját a keresztre.

Az eredeti mű 15 jelenet volt, kérésedre Szálinger még megtoldotta kettővel. Miért?

Hiányzott két fontos elem. Az egyik Sophia viszonya az apjával, a másik Sophia és a szakács közti szerelmi jelenet.

Szálinger Balázs egyszer volt itt, a próbafolyamat elején. Hiányolod?

Január 29-én volt itt, amikor az előadás még olyan kiszolgáltatott volt, mint egy embrió. Szívesebben vettem volna, ha most itt van. Most hiányzik. Nem azért, mintha nem tudnám, hogy mi a dolgom. Ő egy nagyon intenzív személyiség és nagyon precízek, okosak a meglátásai. Amikor egy előadás születik, olyan, mint amikor a gyermek születik. Ha az apa ott van, melegebb, biztonságosabb az egész. És a szerzővel együtt dolgozni mindig nagy élmény.

De mi van, ha a szerző azt mondja: Péter, ezt eltoltad?

Nagyképűen: ezt nem mondaná. Az előadás jó. A másik, hogy egy író soha nem mondja ezt egy ősbemutatóra. Balázs soha nem udvariatlan, ha így látná, sokkal puhábban fogalmazná meg. De erre nem lenne oka.

Minden figyelem ide irányul az udvarhelyi színházra. Mekkora teher ez és mennyire érzed ennek a felelősségét?

Semennyire.

A rendező jött és ment?

Én művész vagyok. Ez a dolgom. Én leszarom, hogy ki mit gondol. Tudom, hogy mit csinálok, és az készen lesz a bemutatóra.

Fontos a szeretet?

Mélyet kérdeztél. Az emberi kudarc, bukások egy része abból fakad, hogy valaki nagyon szeret valakit, és nem szeretik viszont. Ez vezet váláshoz, háborúhoz és aztán a bukáshoz. Ha felépítesz valamit, amiben körülötted senki nem hisz, megbuksz. Ha a feleséged, férjed, gyermeked nem szeret, megbuksz. Ez a szeretet hiányának törvénye, amely elől nem menekülhet senki.

Ebben a Köztársaságban ott van a te saját köztársaságod.

Ha ez nem az én köztársaságom volna, vissza kéne adnom a diplomámat.

Vadas László rendező azt mondta: tojást és virágot adna a néző kezébe. Te?

Bonyolultakat kérdezel. Nem akarom a nézőket instruálni. Azt szeretném, mindenki szabadon gondoljon arra, mit érez. Érezze úgy magát, mint amikor elolvasott egy jó könyvet és menjen haza úgy, hogy élményszerű élménye legyen.

Telihay Péter mit visz a bemutatóra?

„Legyenek jók a színészek" érzéssel fogok bemenni az előadásra. Amikor az ember egy ilyen gazdag és árnyalt történetet próbál elmesélni az embereknek, akkor a végére, ha alaposan dolgozott, kiürül. Bennem semmi nem lesz, csak űr. A végén szeretnék egy jó pezsgőt inni. Hungaria Extra Dry. Legyen száraz és nagyon hideg.