Az egykori alpolgármester, önkormányzati képviselő Csere utcai házában fogad. Galambjai a ketrecekben vannak a hátsó udvarban – a 69 évében járó Dombi Dezső ugyanis gyerekkora óta tenyészti és versenyezteti a postagalambokat.

Eddigi életéről szívesen és vidáman mesél, történetei közben gyakran felnevet, viccesen utánozza a csíki tájszólást, pedig olyan generációhoz tartozik, akiknek nem mindig volt fenékig tejfel az élet. A múlt rendszerben nagyon sok volt a félelem, mégis felülkerekedni, túlélni kellett valahogy.

Dombi Dezső nyugalmazott könyvelővel, közgazdásszal sok mindenről beszéltünk – többek között gyermekkora tiszta Udvarhelyéről, illetve arról, hogy mi volt élete legnagyobb tanulsága.

Hogy vannak a galambjai? Évtizedek óta foglalkozik postagalambokkal.

A „galambászatnak" két nagy ága van, az egyik a tenyésztés, a másik pedig a versenyzés – évek óta elkötelezettje vagyok a postagalamboknak. Gyermekkoromban mindenféle galambom volt, főleg díszgalambok, de amikor megépült a házam, kizárólag csak a postagalambokkal kezdtem foglalkozni.

Nosztalgiából tartok két pár erdélyi duplakontyú bukót, ez tiszta erdélyi galambfajta. Két változata van, a Torda-környéki és a Marosvásárhely-környéki, a fajta leírása a hatvanas években jelent meg. Gyermekkoromban Köpeczi tanár úrtól kaptam az első párt és mindig van belőlük egy-két pár.

Gyermekkorában, az ötvenes években mi fogta meg a galambokban? Miért kezdett a galambokkal foglalkozni?

Valami belső indíttatás lehetett, mert édesapám mindig tiltotta – ő ugyanis azt gondolta, hogy az ember csak olyan állatot tartson, ami hasznot hoz. „Fiam, amit nem lehet megkötni, olyannal ne foglalkozz!" – mondta. Nem tudnám megmondani, hogy mi indított el a galambok felé.

Gyermekkora, illetve az ötvenes évek Székelyudvarhelye milyen volt?

Gyönyörű, tiszta, kellemes levegőjű, egészséges társadalmú kisváros, kemény polgári élettel.

Pedig azt hinnénk ma, hogy a legkeményebb kommunizmusban nehéz volt az élet...

Nehéznek nehéz volt, de minket már gyermekkorunkban rászoktattak a munkára, az akkori önellátó életformára. Társadalmi szempontból a város nagyon polgári jellegű volt egészen a hetvenes évekig. 1971-ben vagy 72-ben Udvarhely az ország második vagy harmadik legtisztább városa volt.

Mi változott meg és mikor?

Jött az iparosítás, ami a környező falvaknak a betelepítését jelentette – menekült onnan mindenki a kollektivizálás elől, aki földterülettel rendelkezett, talán azt érezték, hogy a megélhetés könnyebb lesz. Menekültek az életformától, s ez azt is eredményezte, hogy felbomlottak a faluközösségek.

Emlékszem, gyermekkoromban minden falunak volt néhány olyan öregje, akikre hallgatott a közösség. Még olyanra is emlékszem, hogy nősülendő fiatalember tanácsot kért egy ilyen idős embertől. Rettenetes nagy szavuk volt az öregeknek és a faluközösség valódi közösség volt.

Ez már a kisvárosban nem volt érvényes?

Akkor már rétegződött a közösség. Amikor gyerek voltam, például a szűcsök még mindig tartották magukat, majdnem minden héten, de legalább egy hónapban kétszer-háromszor találkozójuk volt. Kimentek a Szejkére vagy a Kerekerdőre – szóval vidám élet is volt, nemcsak a küszködés a mindennapokban.

Önnek hogy alakult az élete akkor?

A középiskolát a gimnáziumban jártam, nagyon jó tanáraim voltak. Matekből Raffai Margit, fizikából az édesapja – karizmatikus egyéniségek voltak. Éppen mondtam is valakinek, aki panaszkodott, hogy felhígult a gimnázium, hogy annakidején régivágású, igazi tanárok, nevelőkáderek tanítottak, akik nem szégyellték a pofont se megadni.

Köpeczi tanár úr például az elemi iskolában tanított, egyik barátomnak volt a keresztapja. Egyik délután elmentünk hozzá, kitakarítottuk a galambketrecet úgy, hogy a puliszkát meg lehetett volna enni a padlóról. Másnap reggel kaptam egy hatalmas pofont, de azt sem tudtam, hogy miért. Amikor váltunk el az elemi iskola után, mondta, hogy fiam, kaptál tőlem néhány pofont. Mondtam, naponta, tanár úr, naponta... Élénkebb gyerek voltam vagy csak hajlítani akart.

Akkoriban a sport volt nagyon fontos nekünk. Az elemi iskolában atlétikára jártam, a gimiben két évig tornakörre, de folytattam az atlétikát és állandóan fociztunk. A Lendület-pályára (a mostani bútorgyár és a Kaufland közötti területen volt – az eltűnt udvarhelyi pályákról itt írtunk) jártunk focizni sokat, de kosárlabdáztam és röplabdáztam is. A kézilabdát is kipróbáltam kilencedik osztályban Szabó Dénkó bácsinál, de kapus voltam, s úgy megdobtak, hogy nagyon hamar véget ért a kézilabda-pályafutásom.

Miután leérettségizett, hogyan döntött a közgazdaságtan, a könyvelés mellett? Családi indíttatás is volt benne?

Nem volt. A joggal kacérkodtunk egy darabig egyik osztálytársammal, de aztán beszéltünk egy idősebb diákkal, aki a jogon volt Kolozsváron, és ő inkább ajánlotta nekem a közgazdaságtant. 1966-ban kerültem be, a szak az ötvenes években, 56-58-ban indult.

Keményen készültem, kétszázhetven befutóból ötödik helyen jutottam be, még politikai karrierem is lett, mert a bejutási eredményem alapján KISZ-titkár-helyettest csináltak belőlem az évfolyamon, de csak egy évig kellett csináljam. Románul egyáltalán nem tudtam.

De ott megtanult.

Hamar meg. Legelőször el kellett sajátítani, de a nyelvérzékem jó volt, oroszt, franciát is tanultam. Csak szokatlan volt a gimnázium után az a környezet, mert amíg az ember nem tapasztalja meg azt a világot, addig csak sejtései vannak. A csoportunkban három vagy négy magyar volt, teljesen románul tanultunk.

A focizást folytathattam volna, mert az ottani tornatanárunk korábban ifjúsági válogatott volt, és amikor első éves voltam, akkor a Kolozsvári Medicina együttesét edzette – az a csapat akkor jutott fel a másodosztályba. Amikor meglátta, hogy hogy mozgok a pályán, felállt játszani a másik csapatba és megpróbált fogni, de három szenzációs gólt lőttem mellette.

Az egyikre ma is emlékszem: volt egy móc gyerek a csapatunkban, ő passzolt be oldalról, de a labda mögém jött kicsit, sarokkal átpattintottam a fejem fölött, még pattant egyet a földön, aztán kapásból akkora gólt lőttem, hogy a hálótartó vasról vágódott ki. Rögtön elkezdett fűzni, hogy menjek a Medicinába edzésekre.

Miért nem ment?

A mostani eszemmel lehet, hogy mennék. Akkor arra gondoltam, hogy ki tudja, hogy fogadnak ott a román kollégák, kapok egy sérülést, satöbbi. Mondtam neki, hogy nézze, én tanulni jöttem ide, nehézségeim vannak, meg kell tanulnom románul, elég nekem az.

Azzal váltunk el, hogy ne vegyem sértésnek, de „Ești un neam prost!", ezt mondta szó szerint. Mert sportösztöndíjat kapnál, jobb bentlakásban laknál, mondta, de végül megérette a helyzetemet. A Kolozsvári U meccseire járogattunk, a Medicina is ment néhány évig, de én csak az egyetemi bajnokságban játszottam.

Nem is akart Kolozsváron maradni?

Nagyon vágytam vissza Udvarhelyre, ez valahogy belém volt kódolva. A kollégáim mind a nagyvárosokat választották. Például a marosvásárhelyi kesztyűgyárban is gyakornokoskodtunk, már ott próbáltak odacsábítani, hogy az egyetem után dolgozzunk ott, de én haza akartam jönni.

Idehaza az erdészetnél, majd a készruhagyárban dolgozott könyvelőként.

Az erdőfelügyelőségnek kettős alárendeltsége volt abban az időben, a minisztériumhoz, illetve a megyei tanácshoz is tartozott. Csíkban két állás volt, én az erdőfelügyelőséget választottam – a végzősöket nagyon szigorúan vették, három évet kellett letölteni egy munkahelyen.

Hét-nyolc hónapig ott voltam, de aztán hazajöttem az udvarhelyi erdészeti hivatalhoz, ennek az épülete ott volt, ahol ma a MOL benzinkút áll. Onnan aztán Fenyédre kerültem, az ottani erdészethez, az nagyobb volt, a közvetlen főnököm Bunta Ferenc lett, a volt polgármester édesapja. A készruhagyárba 1974. április elsején kerültem, ott egészen 1987-ig maradtam.

Országosan jó híre volt a gyárnak, illetve dacára annak, hogy kommunizmus volt, a hetvenes-nyolcvanas években is az Egyesült Államokba és Olaszországba exportálták a termékeket. Ez hogyan volt lehetséges?

Sőt, olyan évek is voltak, hogy kizárólag csak exportra termeltünk. A Szovjetuniónak szállított katonaingekkel mindig el voltunk késve, jöttek a katonatisztek, őket etetni-itatni kellett. Az öltöny-részlegről az olaszoknak, Amerikának, Kanadának, Nyugat-Németországnak gyártottunk. Nem volt egyszerű, mert szocialista körülmények között dolgoztunk, de nyugati minőséget kellett előállítani.

Ebben, a piacépítésben nagy szerepe volt az akkori vezetőségnek, a dolog kereskedelmi oldalát viszont nem vitték párhuzamosan vele. Nem volt akkora jelentősége az eladásnak, mint az előállításnak. De ment az élet. Amikor a piac kialakult, jöttek a líbiaiak is, megrendelték az árut, s amikor készen volt, eltűntek, el sem vitték az árut – mind a nyakunkon maradt.

Volt bemutató üzletünk, százalékos árulást csináltunk, a megmaradt árut a lakosság megvásárolhatta. A bankokkal akkor könnyebb volt dolgozni, mert meghiteleztek, nem voltak szigorúak, mint ma. Azt mondta akkor egy Csíkból áthozott kereskedelmi igazgató, hogy „Azért van szóciállizmus, me mindénkinek kell egy darab kányér!"

A rendszerváltás hol érte?

Akkor a megyei néptanácsnál működő megyei kereskedelmi felügyelőségnél voltam. A konfekciógyártól a szövetkezetekhez, az Agrocoophoz akartam menni, a dossziém a megyei pártbizottsághoz került, de ott Pop Grigore Vasile azt mondta, hogy a dossziém nem tiszta. Annyira félt tőle mindenki, hogy nem merték megkérdezni, hogy mi történt. Beleesett a sárba vagy mi lett?

Éppen hozzá készültem bemenni, amikor találkoztam egy ismerősömmel Csíkban a „nagyházban", aki a kereskedelmi felügyelőségen dolgozott – mondta, hogy rendezzem el, hogy ő kerülhessen nyugdíjba, s akkor menjek a helyére, mert „ennél jobb posztod az égvilágon sose lesz." Mondom, ez mind szép és jó, de mit szól hozzá a főnököd? Kellene találkoznom vele, hogy legalább nézzen rám, mert úgy illik.

Bementünk Bocskor Árpádhoz, ő volt a főnök, éppen egy jelentést írt, reám nézett. Mondom, hogy mi a helyzet, Imre bácsi felajánlotta, hogy jöjjek a helyére, ha elrendezem, hogy elmehessen nyugdíjba. S azért jöttem ide, hogy nézzünk szembe egymással, s mondja meg, hogy mi a véleménye.

A szemüveget feltolta az orrán s azt mondta, „Ámber, maga nákem táccik!" Mondom, jó, köszönöm szépen. Nagy szerencsém volt azzal is, hogy valaki éppen el akart menni nyugdíjba a kötöttárugyártól, de aztán mégsem, s így Imre bácsi tudott menni. Húsz perc alatt zajlott le ez az egész, megyek vissza Bocskorhoz, s mondom, mi a helyet. „Ámber, maga komolyan bászél?", mire mondom, én csak úgy szoktam.

Aztán nagyon jól kijöttünk munkatársakként – 1988 februárjában kereskedelmi felügyelő lettem, jártam az üzleteket, szövetkezeteket, vendéglőket, azt mondtam, oda járok dolgozni, ahová más szórakozni. Az első évben lejártam az összeset, Oklándtól Varságig s a Kalibáskőig – esküszöm az istenemre, sokkal nagyobb fegyelem volt a kereskedelemben, mint ma.

Pedig akkor nagyon szűk világ volt...

Szűk világ volt, s mindent a kereskedőkre akartak hárítani. De olyan nem volt, hogy egy kereskedelmi egységben, egy elsőosztályú vendéglőben kitegyenek egy repedt edényt, evőeszközt vagy nem talpas poharat. Mondjuk arra allergiás voltam, hogyha valaki azzal jött, hogy őt melyik főnök tette oda. Eresztettem meg.

Udvarhelytől nem is messze azzal kezdte egy illető, hogy őt egy miniszter tette vendéglőssé – amíg az ajtótól az irodáig elértem, öt kihágást találtam, amiért megbüntethettem. Mondtam, ebből kettőt elnézek, de háromért fizet. Dadogott, úgy be volt szarva.

Szerettem is ezt a dolgot, mert a kereskedelem a kisujjamban volt. A maroshévízi kolléganő, akit úgy hívtak, hogy „doamna cu cățelul" mindig rendőrrel ment ellenőrizni, én mindig egyedül mentem. A rendszerváltás után több mint egy évig egyedül csináltam, egészen addig, amíg Ferenczy Ferencz felkért arra, hogy ezt a kereskedelmi dolgot szervezzem meg idehaza is. Egyszer Oklándon egy nő lekommunistázott, később kiderült, hogy a férje szekus volt. Ilyenek az élet fintorai...

1989. december 22-én délelőtt idehaza voltam, a József Attilához (a mai Septimia Hotel épülete – szerk. megj.) mentem egyik galambász ismerősömhöz. De amikor mentem be a kapun, azt gondoltam, hogy valami nagy munkabaleset történt, olyan menet volt. Hallottam addig mindent, Temesvárról is, meg azt is tudtam, hogy előző nap a Matricánál mi történt.

Álltam a kapunál, bámultam, hogy dobálnak ki mindent az ablakon, amikor a telefonközpontból kiszólt egy nő, hogy „Ember, maga nem veszi észre, hogy mindjárt megverik?" A hátam mögött tényleg tanakodtak, azt hitték, szekus vagyok. A hölgy hallgatta a rádiót telefonon keresztül, s odatartotta a fülemhez, akkor tudtam meg, hogy mi történik Bukarestben.

Hátramentem a barátomhoz, mondom, mi az ábra, majdnem megvertek a kapunál. Jöttem ki a kapun, a közelben bementem egy barátomhoz és ott néztem a tévében, hogy mi történik. Aztán bejöttem Szombatfalváról a központba autóval, életemben először s utoljára a barátok temploma után balra mentem, már tele volt a központ emberekkel akkor.

Emlékszem, amikor sofőrvizsgáztam, a rendőr azt akarta, hogy betérjek oda, de nem vettem be a cselt. Most viszont bevettem a kanyart, nem néztem, hogy szabad-e vagy nem. Aztán hazajöttem, néztem a tévét, napokig nem tudtak levakarni a televízióról. Néztünk akkor mi mindent. Amíg mások kimentek kukázni Bécsbe, hazajöttek, eladták, amit hoztak, s abból meggazdagodtak...

Hogyan lett közéleti szereplő a rendszerváltás után?

1991 nyarán Ferenczy Ferencz felkért alpolgármesternek, mert az addigi alpolgármesternek, Laczkovics Albertnek volt egy ittas vezetéses ügye. Az az ember nem vágyott funkcióra és nagyon sokat dolgozott, nem sokkal később meg is halt.

91 augusztusától az 1992-es választásokig voltam alpolgármester, utána önkormányzati képviselő lettem. Akkor Bunta Levente lett az alpolgármester, mert Ferenczy megnyerte a választásokat az RMDSZ ellenében (az akkori választásokról itt írtunk részletesebben), s akkor az RMDSZ-berkekben az futott, hogy ha már elvesztették a polgármesteri széket, akkor az alpolgármester legyen RMDSZ-es. Feleskették a tanácsosokat, színt kellett valljanak, hogy Buntára fognak szavazni.

Én folytattam a kereskedelmi ellenőrzést, az ment tovább. 1994-ben kezdtek fűzni, hogy vállaljam el a pénzügyi hivatal vezetését. A pénzügy ott volt a városházán, a helyi önkormányzat alá tartozott, de jött egy rendelkezés, ami szerint önálló hivatallá szervezték. Az elődöm, Bihari József kezdte el összeszedni a társaságot, tizenketten voltak, aztán amikor én átvettem, 58-an lettünk és egy komoly intézményt építettünk ki, nekünk volt a legnagyobb hatásterületünk a megyében.

A rendszerváltás után nagyon nagyot lendült Székelyudvarhely gazdasági szempontból. Mit gondol, ez miért volt?

Akkoriban a gazdasági fellendülés nagyon érződött a városon, egészen a kilencvenes évek közepéig. De őszintén megmondom, hogy az első években nem tudtuk, hogy hogy vegyük ezt a demokráciát, nem voltak világosak a dolgok. Aztán amikor eltelt egy-másfél év és tényleg lehetett látni, hogy szabad pályát kapnak bizonyos területek, akkor a becsületes vállalkozókat mindenki segítette azzal, amivel lehetett.

Ami nekem személy szerint nem tetszett, az az volt, hogy akármelyik jól menő céghez nyitott be az ember, mindegyiknél jött szembe egy-két volt pártember vagy szekus. Egyszerű: nekik volt pénzük. Aki becsületesen és rendesen dolgozott, annak nem volt. De ment az élet és voltak kezdeményezők, akik ügyesen csinálták a dolgokat. Voltak olyanok, akik rendelkeztek vezetői tapasztalattal, tudtak bánni az emberekkel és szerencséjük is volt, mert az életben szerencse is kell.

Nem volt kedve akkor önnek is vállalkozni? A szakmai tudása, tapasztalata biztosan megvolt hozzá.

Tudja az isten... Volt tapogatózás, az ötlettel kacérkodtam, de mi, akik éltünk a múlt rendszerben is sokat és tudtuk, hogy mi mindentől kell félni, azok nem szívesen vállalkoztunk. Azok lettek sikeresek, akik nem tudták, hogy van félelem is az emberben, ezt megfigyeltem. Annak idején, a törvénykönyvben a spekulációt büntették. Ez a rendszer viszont megengedte.

Voltak nagyon-nagyon diszkrét, burkolt részek is, például az 54-es törvény, a kisvállalkozók első dekrétuma, a rendszerváltás után. Amikor azt végigolvastam, feltűnt, hogy minden egyes területen kérik a szakmai jártasságot, kivételt képezett a kereskedelem. Kereskedő bárki lehetett. Akkor elgondolkoztam azon, hogy egy nem hozzáértő megmérgezhet egy fél várost.

Akkor rájöttem, hogy a múlt rendszer vége mindent a kereskedőre hárított: hogy azért nincs áru, mert ezek elfeketézik. Ennek a folytatása, hogy mindenkinek megengedik, hogy kereskedjen, s úgy is történt: a román állam úgy kiszedte a pénzt a nép zsebéből, hogy aki vállalkozott, azt is megeresztette. Akinek akkor bátorsága volt, és nekilendült, vállalkozott, annak szerencséje volt.

Ön pedig akkor a pénzügyi szektorba ment '94-95-ben, és onnan is ment nyugdíjba. Felépítették a helyi közpénzügyi hivatalt, közben viszont a város közélete is nagyon érdekelte, nagyjából mindig ott volt az önkormányzatban.

Volt idő, amikor úgy éreztem, hogy nélkülem nem működik (nevet)! Aztán kibékültem a gondolattal, hogy jól-rosszul, de működik.

Meddig volt konkrét köze az önkormányzathoz, képviselőként?

Három ciklust elég becsületesen nyertem, aztán a harmadikban kihoztak egy kormányhatározatot, amely szerint pénzügyi igazgatóként összeférhetetlen voltam. Akkor az összes pótlistásból tanácsos lett, és behozták ezt a szerintem lehetetlen frakciózást a városi tanácsba.

A választási kampányban mindenki a városért akar dolgozni. Leülnek az első tárgyalásra, és rögtön frakció lesz – ha a másiknak bármilyen ötlete nem tetszik, megfúrják.

Úgy érzi, hogy ez most is így van? Mert frakciók most is vannak...

Az erőviszonyok hordozzák ezt.

Több ciklusban is volt önkormányzati képviselő, csak 2000 után már nem lehetett, mert a pénzügyi hivatalt vezette és így „összeférhetetlen" lett a törvény szerint.

Igen, csak a 2000 utáni szakaszban jött a módosítás. Elég szépen kaptunk akkor is szavazatokat, habár én elég keveset kampányoltam. Az elsőben, függetlenként többet kaptam, mint a polgármesterjelöltek, több mint négyezer érvényes szavazatom volt. Ezret megsemmisítettek, ilyen-olyan ürügyekkel, hogy például kilógott a négyzetből a pecsét. Az ismerőseim mondták, hogy fellebbezzek, de nem láttam értelmét. Kevesebb lett akkor négy vagy öt tanácsossal.

96-ban már RMDSZ-listán jutott be, amikor Szász Jenő lett a polgármester.

Akkor még függetlenként indultam, és 2000-ben a szenátor úr kért meg, hogy legyek a listán. Akkor is megnyertem, de nem nyertem semmit (nevet). Három ciklust nyertem volna meg, de a harmadikat nem tudtam befejezni.

Akkor a kilencvenes éveket végig közéletezte. Megérte azt, amikor húsz évvel ezelőtt Ferenczy elvesztette a választásokat Szász Jenővel szemben. Hogy emlékszik arra a periódusra, amikor volt a váltás és új arcok jöttek a város élére?

Ferenczy éppen kint volt Svájcban, amikor a legjobban kellett volna kampányolnia. Akkor ment keményen a csereháti ügy, és ő eljutott Svájcban a parlament külügyi bizottságának elnökéhez. Amikor jött Svájcból vissza, május végén, a magyar parlamentben alakult a testvértelepülések szövetsége – erre meghívottak voltunk, ő jött Svájcból, én mentem innen.

Amikor találkoztunk, az első kérdése az volt, hogy mi van otthon, mire én azt mondtam, „az a helyzet, Feri, hogy te a választást elvesztetted". Meg is haragudott a felesége, hogy így egyenesen megmondtam, talán azt gondolta, hogy az én kezem van a dologban.

Mondtam, hogy olyan piszkos kampányt folytattak ellene, és olyan dolgokat hoztak fel, amiket kellett volna ellensúlyoznia. Megszeppent egy kicsit, látszott az arcán, de megvolt a hozzászólása a parlamentben. Hazafelé sokat nem tárgyaltunk, mély csend volt az autóban.

Akkor nem lett még olyan gyökeres változás, abban a ciklusban benne volt még Bodó Géza is, és amikor valami csalafintaságot szimatoltunk, keményen rászóltunk a társaságra. Volt azért valamiféle respektünk. Lényegében a felhígulás a Jenő második ciklusában történt.

2000 után, amikor Antalt győzte le a választáson, azután „kapott vérszemet"?

Azt hiszem, hogy azok a jóhiszemű fékező tényezők kikoptak akkor a társaságából. Bele is jött, tudta is, hogy mi tud a kezébe kerülni...

Az a periódus a magánvállalkozásoknak rosszabb volt, mint azelőtt?

Ezt nem lehet csak a Szász Jenő számlájára írni, mert akkor szabadabb volt még a világ is. Aztán jöttek a rendelkezések, szűkültek a lehetőségek. Jenőt az első ciklusában egyértelműen a vállalkozók juttatták a város élére, még nem nagyon ismerte senki. Ezek persze nem azért csinálták, mert szebb volt a szeme színe, mint a Ferenczyé, hanem azért, hogy legyen eszköz a kezükben, és egyesek használták is.

Az észjárása olyan, mint a borotva, ezt nem tudja elvitatni tőle senki, de az ilyen emberben kell lennie egy jóhiszeműségnek is: mit lehet, mit nem lehet, rövidebb-hosszabb távon előre kell látnia egy vezetőnek, egy beosztást vállaló egyénnek.

A mai közéletet mennyire követi?

Csak az újságból, már a televíziót is ritkábban nézem. A helyi lapot olvasom, és hátul a pletykarovatot is nézem, mert abból lehet a legtöbbet következtetni a dolgokra (nevet).

Mit tart az élete legnagyobb tanulságának? Nagyon sokféle dologgal foglalkozott, állami cégnél dolgozott a régi rendszerben, belekóstolt a közéletbe és pénzügyi hivatalt vezetett...

Nézze, apám egy borzasztóan egyszerű ember volt. Amikor saját lábra próbált bocsátani, azt mondta, fiam, három dolgot jegyezz meg. Arra vigyázz életedben, hogy amíg a földfelszínen meg tudsz élni, addig földalatti munkát ne vállalj. Magadnál szarabb embernek ne tartozz, és ha lehetőséged van, magadnál gyengébb embert ne szolgálj. Ezt az egyet mondjuk nem tudtam betartani, volt, amikor kellett szolgálni.

Volt még egy tanulsága, amit életemben mindig szem előtt tartottam. Ő lovaskatona volt a régi román világban, a 30-as években, saját felszereléssel, saját lóval. Költséges játék volt, viszont nem volt olyan kötött, mint egy átlagos katona élete. Ő mondta el, hogy amikor a lovakat elindították a pusztán, a hátul levőket a nagy tisztek ostorral csapkodták, verték. Igen ám, de egyszer meg kellett fordulni, és akkor az elöl levőket verték. Úgyhogy azt mondta, az arany középút a legjobb, középen az ember sok mindent megtehet. Ezeket igyekeztem mindig szem előtt tartani.

Mi az, amit esetleg másképp tett volna, ha lett volna rá lehetősége?

Én hiszek a sorsban: ami az embernek ki van róva, azt végig kell járni. Aztán, hogy ezt a sorsot ki írja, ki vezényli... A hokit elfelejtettem, pedig gyerekkorunkban a Küküllő mellett laktunk, akkor hivatalból hokizott mindenki. Abban az időben keveseknek volt korcsolyájuk. Idekerült Csíkszeredából a kisebbik Janovics, olyan szárazföldi edzéseket tartott, hogy kevesen tudtuk végigcsinálni. Szerintem azok alapozták meg a fizikai kondíciómat.

Akkor még működött Udvarhelyen a nagy hokicsapat, és kellett az ifjúsági utánpótlás. De akkor két olyan gyereknek adott felszerelést, akik a jégen alig tudtak megállni, tipegtek, mint a ruca a tyúkudvarban. Ez egy kemény pofon volt az élettől. Fagyi (Kóbori Adalbert – akkoriban a felnőtt jégkorongcsapat kapusa volt – szerk. megj.) rávezetett, hogy megenyhüljek. Azt mondta, figyelj ide, te egész életedben műkorcsolyával korcsolyáztál, újra kellett volna tanulnod hokikorcsolyával, nagyokat estél volna. Erre én addig nem is gondoltam.

Hamar megbékéltem mindig a sorsommal, mindent feladatnak vettem. Például sose kérdeztem sehol munkaviszony kezdésekor, hogy mennyit fogok keresni, hanem, hogy mit kell elvégeznem. Ha el tudtam végezni, azt mondtam, oké, de ha nem éreztem magamban elég energiát hozzá, akkor nem vállaltam.

Mit gondol, a mai fiatalok és az akkori fiatalok, illetve a lehetőségeik közt mi a különbség? Mit gondol a maiakról? Mit kellett az Ön fiatalkorában teljesíteni a megélhetésért, és mit kell most?

Ez egy érdekes kérdés. Mi családi körben nőttünk fel, egész kicsi korunktól. Az első dolog, amit megtanítottak, az a becsület volt, a második a munka. Ma a gyerekek számítógép előtt nőttek fel, és az utcán. Nagyon kevés az, aki tudja élvezni a családi légkört.

A gyermeknek mintaképre van szüksége, és minél közelebbi, annál jobb. Nem tudom elítélni őket, mert nincs nekik senki, aki megtanítsa, szoktassa ezekre a dolgokra. Aztán ne is beszéljünk a nevelési rendszerről, ami négyévenként változik. Mint a málhás szamarat, meggyúrják teherrel, és amit bír, bír, amit nem, nem.

Ha most lenne fiatal, mit tenne?

Talán ezt az utat járnám. Ráneveltek minket arra, hogy alkalmazkodni tudjunk.

Hogyan telnek a nyugdíjas évei, napjai?

Kertészkedem egy-egy kicsit, itt és Lókodban. A gyerekeim már mindketten kirepültek, a nagyobbik lányom a zeneiskolában tanít, a kisebbik azt folytatja, amit az édesanyja, ügyvédkedik. A galambok megmaradtak, de nagyon időigényes, ha az ember komolyan akarja csinálni a versenyzést. Ha legalább lebegni akar az élmezőny hátsó felében, akkor a galambok pontos ellátást, odafigyelést igényelnek.