Abban nem lehetünk biztosak, hogy kocsiban született, de biztosan abban fogant. Apa először négy éves korában ültette a volán mögé viccből, vasárnap délután, földúton. Mert apa is ilyen földútember volt, mint olyan.

A meccsbokszok voltak a kedvencei gyerekkorában, s amikor betöltötte a tizennyolcat, már ment is vizsgázni, el vót intézve(L), a kötelező órák azelőtt megvoltak, de az általánosban tőle kértek tanácsot a többiek, hogy ez meg az a kocsi „jójé?", me mi olyant vettünk. Ő meg mondta, hogy „abbizaszar", mert a kocsi, a kocsi, a kocsi... az náluk fogalom volt.

Tizenhárom évesen már „ralizottemmber", ahogy mondták az idősebbek, s egyszer a falusi rendőr elkapta, de apu intézte, úgyhogy megúszta a „nagybüdösspof" és javítóintézet nélkül. Apának is összejött egy felfüggesztett, azóta csak két fának ment neki a Pádzséróval, de nem vették észre.

Elméletből mindig gyenge volt, s a nevét két kézzel is nehezen írta le,

a „szálában rendesen megízzadt",

pedig az apja előre odaszólt. „Hosszúba" már jó volt, szava sem lehetett a vizsgáztató rendőrnek, a poligont meg amúgy is rég kivették, ezért parkol a járdára.

Reggel másnaposan ébred, megy ez a kocsival, hisz vasárnap van. Nála többet senki nem ivott éjszaka, s heten voltak a kocsiban, amikor egyik diszkóból a másikba mentek, benyomott egy redbullt, megy ez neki. Az egyik csaj összehányta magát, ezért kellett megállni, különben robogott volna a jövő felé. Van robogója is, de egy éve nem ült fel rá, az nem kunszt, kicsi rajta, nem is megy gyorsan.

Eszébe jut, hogy annak idején mit mind beszélt összevissza ott neki az insztruktor, hogy így a vezetés, meg úgy a szabályok, mit neki az. „Csédéázö-tábla"? Apu megmondta, hogy itt nem kell megállni, s kész. Farkastörvények, tehát interszekció,

átalmenyek, me átalengenek,

mind aput, me ha engem nem is, de őt mindenki ismeri, s mehetek. Ebéd után előveszem a kvadot, aszongyák a bunkók, hogy átéemm, mittuggyák ők. Ki a vadba, a természetbe, múltkor egy szakállas integetett bicikliről, szinte lecsaptam, mint egy legyet.

A csaj mögötte, fogja a sáros füssfüssgagyát, visít, hogy „Ne menny olyan gyorsan, te, me leesek, s itt döglök meg!", de ne szövegeljen, ha felült, me más is felülne a „hellyibe". Kaszkába' van, különben sem hallja.

Bé a városba, ezerrel, pizza-kávé-viszkikólla, menyünk tovább. Hív a haver, „hóvagyte? Megiszunké valamit?" Slattyognak, csajok reszketnek, délután háromtól fórmaeggy, „kinek drukkólsz? Álonzó. Vagy Hámilton? Na, akor én Sumáker." Há mi van, kicsúszott, eltaknyolt, mind a magyar haver tavalyelőtt, de ott vigyorog a motorról, ott ragadt még Fészbukonn. Lejárt, mennyünk bé.

Benzint ebédelt – mondják a csajok. Ők csak tuggyák. Me asztot tuggyák, hogy ki vagyok. Ki? Az.

Az, aki telefonálva centiméterekre közelít meg a verdával, összébb húzod miatta a segged a biciklin vagy a szar Daciádban. Aki rád dudál fényes nappal, hogy állj már odébb, te gyökér, te majom. Aki előtt két út áll: végzetes diszkóbaleset egy szombat éjszakán, vagy végre egy „naggybüdöspof", ami észhez téríti, s akkor neki is jó lesz.

Máskülönben olyanná nő, aki telefonnal a bal fülén vezet be a körforgalomba, szét se néz, s mindezt régről, nagyon régről, zsigerből hozza, még a földútról.

Mert valahol ezek a gyökerek.