Seggét vakargatva ül a laptophoz, kávé sok cukorral, még egy cigi – gyorsan átnézni, hogy hajnal óta milyen válaszok jöttek a témákban, aztán odakattogtat néhány sort. Élvezi ezt az egészet, mert végül is miért ne élvezné? Csaja már nincs, haverja még nincs, könyvet pedig évek óta nem vett a kezébe – csak ez maradt, de ő jól „elvan". Így kell ezt csinálni, neki áll a zászló, alapvetően a nap is a trollnak kel(t) fel.

Pedig gyerekkorában szívatták: annyit, hogy esélye nincs elfelejteni meg levetkőzni a traumákat – a taslisorozatok a táblánál állva a tanártól, a nyakleves apától, ilyenek. A fociban a nagyobbak

kapuba állították és (véletlenül?) tökön lövették,

a csajok pedig mindig röhögtek a háta mögött. Ma azt mondanánk, hogy „nehéz gyerekkora" volt, holott pár éve ez még azt jelentette, hogy az apja ivott, verte őt és az anyját, illetve nem volt rendes kaja otthon és semmiféle normális, emberi beszélgetés.

Azért mégis irigylem, azt hiszem. Alapvetően számára „olyan könnyű minden, szinte csak a semmi van", mert kreatív munkát nem végez, idegeskednivalója, felelőssége nincs, gond egy szál se. Legalábbis így fogja fel.

Délelőtt elindul, leballag a Bethlenből, köp egyet a járdára. Az idő kora délutánig valamelyik belvárosi kávézóban telik, attól függően, hogy hol sikerült már kiegyenlítenie felgyülemlett számláit.

„Mokkába-gébe-kalaposba-emeletbe-faszom-tudja-hova", – zúgja a menő szöveget. Élelmes, rafkós, tehát megoldja, aztán virít: jöhet a laptop az asztalra, mellé ásványvíz és kávé (sok tej, sok cukor, rajta bizony nem nyerészkednek „ezek") kerül, jön a „meló".

Megszállottan olvas... és ír. Iszonyatos helyesírásai hibákkal, a pszichóból mindig hiányzik a cé, a tyúkszart x-szel írja, de kioszt ő mindent és mindenkit, s mégis elfogadják a keringőre való felhívását. Szerzőt, céget, bagázst blamál, kiosztja Buntát, Szászjenőt és híveiket, a körzeti focit, az alvilágot, a közlekedést, mindenen rajta van.

Kettő után stíröli a sulikból betérő nagyszájú kiscsajokat, némelyiknek megvan a telószáma - elvan a látvánnyal, aztán az éhség és a szükség hazavezérli. Késő délután

rutinból recskázik egyet a gép előtt,

fal valamit a hűtőből, majd zsíros keze ismét járni kezd a billentyűzeten, cigihamu esik a földre, elnyűtt vászonpapucsa mellé. Otthon úgy tudják, hogy dolgozik, reklámok, „márketing", vagy valami ilyesmi, holott életművész ő a javából.

Sikerült elhitetnie környezetével, hogy sok mindenhez ért, pedig önéletrajzából maximum a születési dátuma felel meg a valóságnak. Annakidején nagy mirces volt, nem ma szállt le a falvédőről. S nem száll le ma se a témákról, közben Fészbuk, Jútub, Napiszar, letöltés ezerrel, tud ő letölteni úgy, ahogy senki más. Amióta

rászabadult a Facebook-ra,

ott is lefáraszt mindenkit – elsők között tudta meg az indián és székely nevét, a műveltségi teszten hetven százalékos, általa viccesnek vélt ocsmány, bunkó videókat és vicceket oszt meg. Holott értelmiségi(nek vallja magát).

Este aztán nagyon beindul, megjön az életkedve – a fórumok is beindulnak, „nyomassa" ezerrel, közben észre sem veszi, hogy köd ereszkedett a Szarkakőre, a csikkek csak gyűlnek, gyűlnek, miközben egy aznapi autóbalesethez már három hozzászólást írt és további tízet generált.

Valamikor hajnalban dől ágyba, miután két fórumról kitiltotta a moderátor, mert minősíthetetlen hangnemet használt, amit ő persze rettenetesen élvezett. „Holnap is nap van..." – sóhajt közhelyesen, a hamutartót nem viszi ki, gép kikapcs, öt perc múlva az ágyon horkol.

Alapvetően félelmetesnek és befolyásosnak tartja magát, pedig egy kábé akkora porszemről van szó, ami még az ő elnyűtt nadrágjáról is lepattanna, ha fingana egy egészségeset.