Végre! – 42 év után gólt rúgtunk, sőt 33 év után ismét döntetlent csináltunk Bukarestben. Mondom ezt én, aki 1981-ben ugyan meg voltam születve, de meccset még nem néztem, így Fazekas budapesti gólját csak később láttam.

Huszonévesként azonban átéltem a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a három sima román győzelmet, illetve volt alkalmam élőben megnézni tizenhat évvel ezelőtt a Népstadionban azt az 1-1-et, amin Hrutka Jani akkora gólt rúgott Steleának, mint most szombaton Dzsudzsák Tătărușanunak. Nézzék csak:

Aztán a tavalyi két meccs, az a nagyon peches 2-2, majd a szeptemberi alázás Bukarestben. Egyiket sem volt jó érzés átélni, de ezeken is túl kellett lépni.

A szombatot megelőzően az ismerőseim egy része már előre fanyalgott, hogy a románok megint megvernek, megint megaláznak, megint hármat kapunk satöbbi.

Valahol ez is a baj velünk.

Mindig úgy megyünk neki, hogy így is, úgy is elveszítjük, hogy így megvernek és úgy megvernek, holott a közhelyből tudjuk, hogy a labdarúgásban tényleg nincs előre lejátszott meccs.

Egy román-magyar összecsapásnak pedig mindig megvan a saját pikantériája, akárcsak egy horvát-szerb vagy angol-skót összecsapásnak – nem pont olyan, de hasonló érzéseket, adott esetben indulatokat gerjeszt, az ember valahogy jobban fel van tüzelődve, mintha az osztrák „sógorokkal" vagy a „barát" lengyelekkel játszunk.

A szombati meccsnek éppen ez az üzenete, hogy soha nem szabad feladni, mert meg lehet csinálni. Nekünk is lehet szerencsénk, nekünk is bejöhet egy váratlan húzásunk, egy meccset pedig nem lehet elveszíteni tíz perc és még egy félidő után sem. Bármennyire is sokat csalódtunk a magyarokban évtizedek alatt, túl az irapuatói 0-6-on, a budapesti 1-7-en, az amszterdami 1-8-on, illetve a bukaresti 0-2-őn és a 0-3-on túl is van élet, van lehetőség. Most nem mi kellett hazakullogjunk szomorúan a stadionból vagy a kocsmából.

Lelki szemeim előtt felsejlik, ahogy Bukarestben mennek ketten haza, apa és fia, apa ráordít, „Taci mai, din gură!" Ott laknak valahol a Stefáncselmárén, minden Dinamó meccset megnéznek a balkonról, mert az „ájnostri", azok nagyon jók. Mert náluk is az van, hogy hamis a kép saját magukról, s néha kell egy jó nagy kijózanító pofon, mint legutóbb a görögök elleni pótselejtező-kettős, vagy Dzsudzsák szabadrúgásgólja.

Csak gondolni mertem, illetve reméltem a meccs előtt egy órával, hogy Dárdai Pál valami hasonlót mondhat most az öltözőben, mint Oliver Stone filmjében (Minden héten háború – Any given sunday, 1999) Tony D'Amato fociedző. És bejött!