Olyan buzgómócsing-fajta, csak hűséges kutyaként nem sok konc esik le neki, hiába lesi és követi reggeltől napestig nyálát csorgatva a gazdit. A hűség megmintázott szobra, de csak négy éve, azelőtt más csapatnak nyomta.

Reggel az első az újságok és az internet átnyálazása – kampányidőszak van, elereszt ő is egy-két szavazz-ide, szavazz-oda megnyilvánulást, s már ekkor nekifog támadni, illetve védekezni virtuális fronton.

Külön-külön kezeli a „baráti médiát" és a „másik tábort", az egyikkel kávézik, a másikkal nem, tisztes távolságból méregeti, mint eladósorba került disznót az állatpiacon. Mert a piacról él ő is, valamilyen fajta emberpiacról. Becsöng a mobil, szól a kolléga, hogy ekkor és ekkor itt és itt – légyott ez inkább, de nem szerelmi, hacsak az eszmébe való beleszerelmesedést nem vesszük annak.

Sok mindenhez ért. Tud vedreket, golyóstollakat osztogatni, de koszorúzni és ásványvizeket az asztalra helyezni. No meg beszélni. Érvelni nem nagyon.

Jönnek a férgek

Ömlik a mocsok, a szenny, a dzsuva vele szembe, de ő szereti és generálja is, miközben joghurtot majszolgat kiflivel egy kávézóban. Képes három kávét is meginni egymás után, közben odaköszön egy rég nem látott haver, akiről tudja, hogy sikerült a maguk oldalára állítani úgy, hogy még pénzzel is támogatja az ügyet. A kampányt.

Mert kampány van megint, négy év eltelt, „bé vagyunk táblázva esmenn", s „nyomjuk, értettedé". Mert megéri. Ami a csövön kifér, annyit foglalkozik az eszmével, illetve azzal az egy szent emberrel, aki megígérte, hogy valamilyen formában embert csinál belőle. Kapott is tőle már ezt-azt, füssdzsekit például. Attól emberibb a formája, így már nem olyan, mint egy nyúlvány.

Az ember tervez

Megéri? Neki biztosan meg, holott néha olyan ügybuzgó, hogy munkaadói el-elnevetik magukat azon, hogy a lelkesedése akkora, hogy talán ingyen is csinálná. Gyűlésről sajtótájékoztatóra, falufórumról plakátolni szalad, zajlik a nap rendesen, egy szónyi panaszuk nem lehet rá. Ebédelni sem ér rá, annyira kemény ez az egész, hiszen a kampány az kampány.

Egyébként ilyenkor, ebben a periódusban jelenik meg egy-egy érdekes, kétértelmű mosoly az arcán, amit a többi ember nem tud hová tenni – egyfajta torz kivetülése annak, ami a lelkében zajlik.

Késő délután jön a trollkodás művészete – rákattan a fórumokra, mocskol, vádol, vitázik, kioszt, elküld, megküld. Beleizzad, ujjai már fájnak. Sok-sok olyan ember van, akik valamikor terveztek egy életet, amiben rendes, jó emberek élnek és szép lesz a jövő velük, most pedig azzal kell szembesüljenek, hogy egyesek istent és embert nem ismerve virtuálisan gyilkolják egymást.

„Ezt jól megmondtam!" – villan át az agyán, miután olyan választ kap („Elmész a pi...ba, te bu... !"), amiből látszik, hogy ellenfele enyhén szólva kiakadt.

Ki az utcára, ki a térre

Este következik a plakáttépés, mint feladat. Pártfeladat. Ki kell menni megint a szabadba, a levegőre, oda, ahol senki se lát. Erre a munkára különböző technikákat fejlesztett ki: van a lopakodós (a sunyi) és a direkt.

A lopakodóst kertek alatt, észrevétlenül űzi, általában egyedül, a direktet pedig többedmagával, s főleg városközpontokban. Itt szokott összeakadni a hasonszőrűekkel, akik más pártoknak dolgoznak (megesik, hogy négy évvel azelőtt még egy csapatban nyomták), de most éppen az ő szeme fényének arcát igyekszenek rombolni. Villámlanak a tekintetek, közelednek, majd emelkednek az öklök.

- Köcsög!

- Köcsög!

Hétköznapi eset, vértől mocskos út.