Nehéz volt gyermeknek lennie, kicsit problémás volt a korszak, de mindig igyekezett az osztály élére kerülni, mert tipikusan az a deszkurköréc-alkat volt, aki mindig rá tudta mondani a fehérre, hogy fekete. S fekete seggeket is fehérre tudott változtatni.

Egyesek már akkor, nagyon régen meglátták és elismerték benne a vezetőt, a szárnyaszegett falka koronázatlan ős-kanját – azóta is rá szavaznak hűségesen, sőt némelyikük már munkatárssá is avanzsált.

Kávé orrvérzésig

Reggel nem kell korán bemenni a „néptanácshoz", ráér becsoszogni délelőtt – úgysem történik semmi. A titkárnő mosolya nem mindig érdeklődő, vagy egyenesen kényszeredett, de egy ócska viccet csak el kell morzsolni, lehetőleg úgy, hogy mindenki hallja. S aki nem nevet, az megjegyződik.

Van egy képzeletbeli fekete füzete, lehet kapni oda a pontokat. S van kávé is, dögivel, közpénzből, lehet inni literszámra, reszketésig, orrvérzésig. Ahogy leül, ösztönösen a zakója gallérjához kap, letörli róla a korpát.

Megválasztották. Újfent és újfent, így elhitte magáról, hogy valamit nagyon jól csinál – vannak összefüggések és összefonódások mögötte, általában megválasztatják az emberekkel. Utána nincs apelláta, az ellenfelet porig kell alázni, hogy elmenjen a kedve a következő szembeszállásoktól. Ne a széllel szembe pisiljen, hanem irányban, mert úgy messzebbre jut.

Ahol az asztal mindig svéd

Tudja ezt ő is, hiszen délelőtt avatnak. Nem ő a főszereplő, vannak nála nagyobbak, de fontos a jelenléte, sőt nélkülözhetetlen. A vendégek érkezése előtt felkészíti embereit: „Né, itt osztán mindenki asztot csinájja, amit én mondok, me ha az elnök valamit kifogásol, én hónap a munkakönyvet a kezetekbe adom! Világos? Hallodé, Jóska, a pálinka meg van-é rendelvel, mikorra hozzák..?".

Kerek mosollyal üdvözli a „nagyembereket", ő csak rövid beszédet mond (annyit is tud, nem egy nagy improvizáló...), de szalagelvágási technikákban egyenesen verhetetlen.

Imádja a svédasztalt. Karrierje kezdetén, a hivatalos fogadásokon kerekedett ki az arca - akkor még a "né, ha valakinek valami baja van, ahajt jőjjön bé perszonál hezzám, s megóggyuk a dógát" mondat bűvkörében tanulta a szakmát.

Főleg azokat a kis fasírtocskákat szerette, amiből a zsebébe is bele-beletömött néhányat, egyszer az anyósülésről kellett utána összeszedegetni, miután olyan részegen vitték haza, hogy úgy kellett kihúzni a kocsiból. „Esszepisílte magát a pasas", így tartja a helyi folklór.

Ha már folklór: szereti ezeket a zenés-táncos ünnepélyeket odabé a kultúrházba', első sorban tapsol, be-benéz a táncoslányok szoknyája alá, utána ő issza az első pálinkát vagy forralt bort.

Közpénzen, persze. Abból, amit lehetne kultúrára is költeni, de lehet aszfaltútra, pereskedésre, sportra, falu/városnapokra, s el is lehet tenni belőle saját zsebbe egy-egy „plándéfézábilitáté" vagy közbeszerzési eljárás ürügyén, illetve következményféleképpen. Vannak haverok („üzleti szféra, magánszektor"), akikkel mindig le lehet vajazni egy-egy jó bulit, aztán a többit egye meg a fene ott, ahol van. Jönnek a multik is,

nyomulnak, mint az eke a szűzföldön.

Hoznának ők mindent, műanyag-Kánaánt telepítenek a mezőre, éppen csak az itteni rabszolgameló kellene nekik a lehető legolcsóbban és leggyorsabban. Emberünk a „Hol éri meg ez a településnek?" kérdéssel nyit. Elmagyarázzák. Értenek hozzá.

Második kérdés: „Hol éri meg ez nekem?" Odaadják. Van miből. Ezt kellett megtanulni itt az utóbbi huszonhárom évben. Az „úgy csináljuk, hogy mindenkinek megérje" művészetét. Meg is kell ünnepelni az ilyeneket, borral, pálinkával, „mazsolettekkel", s ha a „magossrangú kűlfődi vendég" netán friss csirkehúst éhezne, arra is tud megoldást.

Az avatás után már lazább a délután, közbirtokossági gyűlésre, szakbizottságira, kiállításmegnyitóra robog a megszavazott, szolgálati kocsival, biccent a rendőrnek. Biztonsági öv sehol, spongya rá. Közben (pontosabban néhány hónapja) alá kellett volna írni néhány autorizációt, adeverincát, faktúrát, diszpozíciót, kitáncát, avizt, devizt vagy viramentet, de tojik rá magasról, mit neki.

Volt úgy, hogy egyik délelőtt egy „pógár" már huszonnylcadikszor jött az aláírásért, álldogált a „néptanácsnál", de fontosabb volt felköszönteni a titkárnőt, mint odafirkantani. Állítólag egyszer már kiakadt a pasas, talán azt mondta rá, hogy „köcsögpógármester".

Esténként iszogat, beszélget, tanulgat. Tanulgatja az ilyen szavakat is, hogy köcsög. Magukat újságíróknak tartó kispöcsöktől például, akiket meg lehet szívatni, nem kell felvenni a telefont nekik egész nap, át kell irányítani a titkárnőhöz, mert úgyis csak hülyeségeket kérdeznek. Nem azt nézik, hogy mi valósult meg, hanem azt, ami még nem. Vagy ami még mindig nem. Nélküle úgysem mondhat senki semmit.

Szóval megvalósulni látszik a decentralizáció, errefelé nem összpontosul minden egy kézben, hiába mondják, hogy fingani sem lehet úgy a tanácsnál, hogy ő ne tudjon róla s ne érezze a szagát. Nem, ő nem akar mindent a kezében tartani.

Mégis a 22-es csapdája jut eszünkbe róla, a vallató ezredes. Aki ráparancsol az alattvalóra, hogy vegye el a lábát onnan, ahol van. Kiderül, hogy ahhoz, hogy az alattvaló elvehesse a lábát onnan, először neki kellene elvennie a lábát az alattvaló lábáról...