Ha megkérném akármelyik férfit, hogy mondjon egy igazi szakmát, tuti, hogy az első háromban benne lenne az autószerelés. S ha már ennyire igazinak számít, akkor nem tehetem meg, hogy nem próbálom ki.

Éppen ezért a következő tanulóutam a Bencze-fivérek szervizébe, a Gábor Áron utcába vezetett – nem kényelmi okokból mozgok a szerkesztőségünk utcájában, csak nagyon úgy néz ki, van itt néhány szaki, akitől tanulni lehet.

A japán mérnökök átka

István és öccse, László nem sokat teketóriáznak, amint megérkezek, meg is kínálnak egy gumikesztyűvel, és kezdődhet a nap. A mai első beteg egy Toyota, ami már az emelőn várja, hogy szakértő kezek műtsék ki a turbót, ugyanis azzal van a gond.

Ez jellemzően egy félórás munka lenne – turbó kiszerel, megjavít, visszarak, lehet menni haza. Ez sajnos most nem így van, ugyanis a Toyota japán mérnökei eléggé kiszúrták Lászlóval, aki épp a turbóhoz próbál odaférni a csavarkulccsal. Ebben a modellben jó mélyre ásták, így a szokásostól eltérően egyáltalán nem könnyű kioperálni.

Laza másfél óra csavarlazítás, kalapálás és erőlködés után már az is nyilvánvaló, hogy az ujjnyi vastag rozsda sem azért van itt, hogy megkönnyítse a dolgunkat. Lassan a fél autó átkerül a saját csomagtartójába, de végre megvan, kikerül a turbó!

Hathengeres vadkenderes

Ugyan nem találtuk fel közben a Rózsaszín Pitbull álmát, a vadkenderrel működő motorkerékpárt, de mielőtt nekiesnénk a turbónak, kezünk közé kerül egy gyönyörű A6-os Audi is. Ezt rá is kötik egy laptopra, így elég sok információt ki lehet nyerni az autóról. A tesztelő készülék egyébként meglepően hasonlít a Notebook GSM-nél is látott boxra, már kezdenék is összeesküvés-elméleteket gyártani, de közben az Audi is begurul a garázsba, és megnézzük, mi van „a kapota alatt".

A látvány teljesen más, mint a Toyotánál: tiszta, gyönyörűen rendezett motortér, mintha egy műalkotást látnánk, az ember rendesen megkívánja, hogy valamit matasson vele. Csak épp az akkumulátort nem találjuk, Kakasyval óvatosan tippelünk, hogy talán hátul, a csomagtartó környékén van. Jó érzés, amikor ez beigazolódik, máris úgy érezzük, a jövő évi Forma 1-en valamelyik csapat szervizesei közt a helyünk.

Közben még szétnézünk kicsit a Toyota alfelén is, ugyanis a turbó kiszedéséhez innen is rá kellett segíteni a dolgokra, és most helyre kellene pakolni ezt-azt, mielőtt elrakjuk pihenni a gépet.

Mutatom, hogy a kipufogórendszer picit még lóg a levegőben, és Laci, miközben helyre teszi, elégedetten nyugtázza, hogy máris jobb vagyok, mint egy-két praktikázó fiatal. Mondja, hogy volt már olyan, hogy két éve autószerelőnek tanuló fiatal náluk látott először autót alulról, és csak akkor konstatálta, tulajdonképpen hogy is néz ki egy kipufogórendszer teljes hosszában.

A kis intermezzo után esünk is neki a már szétszedett turbónak. Érdekes látni belülről, milyen kis lapátoknak és mozgó részeknek köszönhető, hogy az autónk rendesen meglódul az úton. A Toyotából kikapott darab egy része fekete a koromtól, a másik fele fehér a leülepedett üzemanyag maradékától, ezért nem nyitnak rendesen a szabályzó lappantyúk – itt jövök képbe én és egyik örök társam, a smirglipapír.

A harapós papírral már mosógépszerelő koromban is jó barátságot kötöttem, most újra együtt dolgozunk: a turbó belső részét hosszas súrolással varázsoljuk át, néhány perc múlva a kormos, fekete és kisebb-nagyobb mélyedésekkel díszített felület helyett egy újszerű, acélszínű, tükörsima darabot csodálhatunk. Ez így mehet is vissza hamarosan a kocsiba, jó gyorsulást kívánunk a gazdájának!

István és Laci egyébként igazi székelyek: ritkán beszélnek, végzik a munkájukat, és igyekeznek minél több autót helyrepofozni egy nap alatt. Persze előkerülnek a nagy sztorik is, megtudjuk, hogy szereltek már át jobb kormányos autót bal kormányosra, és építettek ralira is gépet úgy, hogy az utolsó alkatrészeket útban a verseny felé, az autóban rakták össze.

Mikor két tennivaló között arra kérem őket, hogy adjanak még munkát, kapok is, mellé azzal a megjegyzéssel, hogy „az autószerelést nem lehet egy nap alatt megtanulni". Ők tizenöt éve űzik az ipart, nosztalgiázva emlékeznek vissza „a dácsiás világra", és igazi szenvedéllyel állnak neki minden egyes autónak.

A nap végére hulla vagyok, nem egyszerű a nagy melegben pakolászni, autót tolni, és a tesztelés alatt levő motorok hőjét is elviselni. Igazi tiszteletet mégis akkor érzek, amikor belekukkantok valamelyik autó motorházteteje alá: a különböző vezetékek, kábelek, motorelemek, és egyéb, számomra beazonosíthatatlan tárgyak egy olyan komplex rendszert képeznek, amit képtelen vagyok még átlátni is, nemhogy megérteni.

Közben figyelek egy-két szakmai beszélgetésre, amit igazán próbálnak érthetően elmondani, de a részletek ecsetelésekor egyszerűen kavarog a fejem, két mondat után már azt sem tudom, az autó melyik felében járunk.

Azt már a szakmatanulós projekt legelején tudtam, hogy egyik kipróbált mesterséget sem fogom röpke néhány óra alatt mesteri szinten űzni, de most először azt éreztem, hogy autót szerelni talán hosszú évek matatása után sem tudnék.

Szóval, ha lesz valaha autóm, valószínűleg nem szervizkészletet viszek majd magammal az útra, hanem egy telefont, amivel szakembert hívhatok.