Létezik egy olyan autókategória, amelyről még álmodni sem mer az ember. Legmerészebb fantáziáinkba sem üldögélünk, mondjuk egy Mclaren F1 vagy egy Koenigsegg volánja mögött és lépünk le kétszázegynéhánnyal a városszéli szupermarketbe bevásárolni. Sőt, léteznek olyan emberek is, akik ezekről a szuper exkluzív, egzotikus márkáról nem is hallottak, pedig igenis léteznek és van egy réteg halandó, akik akár meg is engedik maguknak. A szóban forgó szegmenst egyesek csak úgy emlegetik, mint a hiperautók világa.

Hiába, hogy csak egy maroknyi gyártó engedi meg magának, hogy ilyen kategóriájú és főleg teljesítményű négykerekűt engedjen ki a kapuin, mégis néha a titánok is összecsapnak, és ádáz harcba kezdenek. Az abszolút császár – mondhatnám úgy is, hogy az Olimposz vitathatatlan királya – a Bugatti Veyron. Ez a gépjármű még a legelvetemültebb autórajongó legmerészebb álmait is túlszárnyalja és olyan magabiztossággal, a szó szoros értelmében, repül négyszázhússzal, hogy az szavakba nem önthető.

Akinek a mezeinek semmiképpen nem mondható „alap" Veyron nem volt elég a maga másfél millió eurós árcédulájával, az kérhette az SS, azaz szuper sport verziót, ami már 443 km/h-val süvített, akár a német autópályán is. Gyorsulási adatokat és egyéb ínyencséget fölösleges írnunk, mert a cikket olvasó fizikusok azonnal heves tanakodásba kezdenének és megpróbálnák bebizonyítani, hogy ez nem kivitelezhető, sőt még a nagyon optimistának is vágyálom.

Nos, melyik az a merész autóóriás, aki szembe akar szállni a Veyronnal, sőt le is akarja gyűrni? A válasz nemhogy meglepő, hanem lassan a szemtelenség határait súrolja. Köztudott, hogy minden egyes Veyron előállítása a VW-nek közel három misibe fájt (természetesen euróról beszélünk), de a leendő tulajdonosoknak másfél milliért kínálta. Erre jön egy amerikai sportautó-gyártó cég, akinek a kínálatában van és volt szuper sport autó (és szerepelt a Le Mans huszonnégy órás versenyén is párszor) és borsot akar törni a Bugati orra alá.

Vicces, ha belegondolunk, hogy az autós köztudatban úgy maradtak meg az amcsi verdák, hogy egyenesen jól haladnak, sőt gyorsak is, de az óceánon túli mérnökök életükben nem láttak kanyart. Nos, ez elég sokat változott, főleg az elmúlt évtizedben. Mostanában már Ferrari-ék, Porsche-ék és a Lamborghini is rettegnek az amerikai autóktól, még abban az esetben is, ha valamelyik európai versenypálya csúcsidejének a felállításáról van szó, például amit a Chevy Corvette ZR1 művelt a Nürburgringen.

A trónkövetelő a Shelby Supercars, avagy SSC, istállójából származik és a nagyon sejtelmes Tuatara nevet viseli. A gép a nevét egy új-zélandi hüllőről kapta, amely a földön leggyorsabban fejlődő DNS-sel rendelkezik. Ezzel a Shelby azt szerette volna kifejezni, hogy a Tuatara is hasonló tulajdonságokkal rendelkezik: három év kellett, hogy az őséből, az Aero Ultimate-ből egy új faj alakuljon ki. Legalább is ezt a marketinges dumát nyomja a legendás Carroll Shelby egyik leszármazottja, aki jelenleg a cég üzletvezetője.

Hogy néz ki az autó, amelyik akár négyszázötvennel repeszt?

Nem túlzás azt állítani, hogy mint egy fehérre fújt űrhajó: a funkcionalitás a külcsín előtt. Minden porcikáját a maximális gyorsulásra és sebesség elérésére fejlesztették ki. Minden szénszálas, minden kompozit anyag, pehelykönnyű, szupererős, hiperflexibilis. Ez már az autó kategória határait súrolja és lassan átesik a négy keréken guruló, szárny nélküli vadászgép szegmensbe. Azért is nincs rajta hagyományos oldalablak, mert ha kétszáz felett kitartanánk a karunkat, biztosan felszállna. Maga a design a tudományos-fantasztikus filmek világát idézi: láttunk már mezeibb megoldást pár évvel ezelőtti kasszasiker filmben, ami 2050-ben játszódott.

Mivel nem egy végeleges, szalonképes, gyártásra érett négykerekűről beszélünk, ezért valószínű, hogy néhány helyen azért a normalitás határai közé szorítják vissza az alap designt. Sem a felhasznált anyagokról, sem azoknak származási helyéről nem adott pontos adatokat a Shelby, úgyhogy meglehet, hogy egyes alkatrészeket éppen egy az Egyesült Államokban lezuhant földön kívüli űrhajókról csavaroztak le es pattintottak rá a kocsira. Ami biztos, hogy ha gyorsak akarnak lenni, akkor tényleg pihekönnyű kell legyen a gép, ezért meglehet, hogy a végtermék sima papírból lesz.

Mi repíti előre a Tuatara-t?

Hagyományos belső égésű motor és nem az ezeréves sólyom egyik hajtóműve. A hétliteres lökettérfogatú motor nyolc, V-ben elrendezett hengernek ad helyet. Ráakasztottak egy pár ipari porszívó nagyságú turbó feltöltőt és máris meglett a száguldáshoz szükséges hajtóerő. Az 1 350 hiperlovat számláló ménest egy hétsebességű kézi váltóhoz csatolják az alap verzióban – persze ebben a kategóriában minden létezik, csak az alap kifejezés nem.

Aki nem akar izomhúzódást a kőkemény kuplungtól és a karját sem szeretné arra pazarolni, hogy a hét sebesség között kavargasson, az kérhet ugyanennyi fokozattal, de sokkal kényelmesebb és gyorsabb szekvenciális váltót is. Ennyi erőre és az erős átvitelre szükség is lesz, mert a Tuatara fő célja és rendeltetése az orbitális 443 km/h sebesség túlszárnyalása, ami, valljuk be, nem könnyű, hisz van olyan repülőgép, amelyik a levegőben is küszködik elérni ezt a sebességet.

Hogy mennyit kérnek el egy ilyen autóért?

Jó kérdés. Mivel a Tuatara génjeinek még fejlődniük kell, ezért nem is hoztak nyilvánosságra számadatokat, még hozzávetőlegeseket sem. Ami biztos, hogy nem lesz olcsó mulatság, sőt százezres darabszámban sem fogják összerakosgatni az amcsik és az eddig olcsó kompaktokat vásárolgató nagyközönséget sem fogják kitéríteni a hitükből.

Viszont ha azt nézzük, hogy több Veyron-t nem gyártanak és a használt példányokon jóval két millió euró feletti árcédula villog, akkor még érdekes ajánlatnak is számíthat ez az amerikai vadász-, azaz csodagép.