A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján zárta az évadot a Tomcsa Sándor Színház társulata, a Brahms és a macskák című, helyi viszonylatban kuriózumnak számító előadásával.

A fesztiválra való felkészülésként ezt a darabot mutatták be az érdeklődőknek múlt héten, a színházi évadzáró ünnepségen. Jócskán maradtak üres székek az előadáson, sőt, volt, aki idő közben távozott a teremből, és olyan is, aki az utóbbi évadok legjobb darabjának tartotta a székelyudvarhelyi társulattörténettel is tarkított előadást.

Vidovenyecz Edina elhagyja a színházat

Az előadás végén Nagy Pál színházigazgató és Csurulya Csongor művészeti vezető a színpadra szólította a színház teljes munkaközösségét, és elköszönt a nem csak Székelyudvarhelytől, de valószínűleg a színházi élettől is búcsúzó, békéscsabai születésű Vidovenyecz Edinától, aki 2003 óta gazdagítja játékával az udvarhelyi csapatot.

Titkos díjazott a nézőtéren

Az évadzárásnak hagyományos mozzanata, hogy a társulat egy lelkes nézőnek örökös színházbérletet ajándékoz. Ebben az évben a megajándékozott kilétét saját kérésére nem fedték fel, de a pletykák szerint egy kedves néni részesült az ajándékban, aki gyakran almával lepi meg a színészeket.

Az est fénypontja az évad legjobb színészének és színésznőinek kihirdetése volt. Igen, többes számban, ugyanis a színházlátogatók szavazataiból P. Fincziski Andrea és Mezei Gabriella majdnem ugyanannyit zsebelt be, így mindkettőjüket a legjobbnak titulálták. A két színésznő kitörő örömmel ölelte át egymást, és gratulált egymásnak.

Az viszont a színháziak közül senkit sem lepett meg, hogy a legjobb férfi színésznek Barabás Árpádot (Freddyt) választotta a közönség, hiszen az előző években is ő vitte el a prímet. Gratuláció és fotózkodás, puszi-puszi után a csapat átvonult a G. Caféba ünnepelni − ott mi is elcsíptük a három nyertest egy fél órára.

Hogyan értékelnétek, hogyan éltétek meg az elmúlt évadot?

P. F. A.: Számomra hullámzó volt. Nem voltam benne a szilveszteri előadásban, ezért többet pihentem, de emellett nagyon sokat lázadtam az ellen, hogy sajnos nem mindig vehettem részt partnerként a folyamatban. Emiatt érdekes volt azt tapasztalnom, hogy egy picit másképp éltem meg ezt az évadot, mint az előzőket.

P. Fincziski Andrea

Ami nekem nagyon jól esett a próbafolyamatokban, a Zuccónál például ezt érzem, hogy csapatban tudtunk figyelni egymásra. Szerencsésnek érzem magam most, hogy Gabó és Freddy között ülhetek, mert többször is úgy éreztem, hogy Gabócával egy hullámhosszon vagyunk. Freddynek meg külön hálás vagyok, úgy érzem, hogy nagyon együtt tudunk lenni − legalábbis reménykedem benne, hogy ez nem egyoldalú (nevet).

M. G.: Reménykedtem, hogy Freddy megszólal...

B. A.: Nem, nem mondjad nyugodtan...

M. G.: Azt hiszem, hogy a tavalyi évad nekem keményebb volt. Lehet, hogy bennem alakult át valami úgy, hogy amiért eddig keményebben megdolgoztam, amiért erőfeszítést kellett tenni, az most simán ment. Lehet, hogy volt bennem egy lazaság, amiről Hatházi szokott beszélni, „a most pillanata", a jelenlét... lehet, hogy emiatt könnyebb most.

Ettől függetlenül elfáradtam, de ez már inkább a körülmények miatt. Főként, hogy bábszínház is volt, ami kihívás volt. Igaz, hogy a főiskolán tanultam négy évet bábozni, most ennyi idő után, nyolc-kilenc-tíz év távlatából előkapni ezt nem volt könnyű. Ez egy külön művészeti ág, ehhez is tapasztalat kell.

B. A.: Én nem szoktam magamban se évadot értékelni, és aztán végképp nem szeretnék arra panaszkodni, hogy sok a munka, mert szeretek dolgozni. De évad végére azért nincs olyan, aki nem fáradt.

Engem nem annyira a munka mennyisége, hanem a minősége szokott lefárasztani, és általában fordított arányban: amikor azt érzem, hogy valami nagyon könnyen megy, ha olyan produkcióba kerülök, ami nem inspirál, ha nem érzem azt, hogy rám istenigazából szükség van, vagy amikor azt várják el tőlem, amit szerintük én már úgyis tudok − érdekes módon ez sokkal jobban leszed, mint egy olyan próbafolyamat, ami kihívást nyújt.

Bár nem vagyok egy rettentően optimista alkat, de azért próbálom megtalálni ezeket a kapaszkodókat, hogy éppen akkor hol tartok. Ezért is nem szoktam évadot értékelni: nem feltétlenül a „mihez képest" a lényeg.

Amíg Gabóék beszéltek, azt akartam mondani, hogy számomra ez az évad felnőtt a végére, de igazából nem. Szerintem ezt az évadot valahol ott kellett volna kezdeni, ahol abbahagytuk (Andrea és Gabriella bólogat). Nem akarok szerénytelennek tűnni, csak én azt szeretném itt ennél a színháznál, a minőséget és a gondolatiságot tekintve, hogy valamerre tartson. Muszáj valahogy korszerűnek lenni, és ilyen szempontból gondoltam, hogy ez az évad felnőtt, de szerintem nem lenne luxus ezt alapnak tekinteni. 2016-ban vagyunk, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam: muszáj előre menni.

Én elég türelmetlen ember vagyok, elsősorban magammal szemben, remélem, hogy a kollégákkal szemben annyira nem...

P. F. A: Ha türelmetlen vagy, a színpadért vagy az. Bizalomból vagy türelmetlen. Olyankor, ha tudod, hogy valaki képes lenne rá, és mégsem csinálja.

B. A.: Szóval szerintem lehet ezt sokkal jobban is csinálni. Mint színház, mint mi... nyilván a férfi szekció, amelynek én is az oroszlánrészét vállalom, idén sokkal többet dolgozott, mint eddig, mert kevesebben maradtunk, emiatt meg aztán mindenki mindenben részt vett.

Én ezt nem gondolom annyira jónak. Nekünk, színészembereknek szerintem az a legborzasztóbb, hogy egy idő után azt érzékeljük, hogy ismételjük önmagunkat. Ez elkerülhetetlen egy idő után, mert az ember nem tud átesni a saját fején, csak az a kérdés, hogy hány éven belül következik be az érzés, hogy ezt már te is láttad magadtól, vagy látta a közönség is.

Ez nyilván annak is köszönhető, hogy mit várnak el tőled, vezetnek-e. Én nem szeretem, hogyha vezetnek, bizalomból tudok működni. Ha nem érzed a bizalmat, hogy törődnek veled, nem érzed szükségét annak, hogy ott vagy, akkor belenyúlsz a hátizsákba, előveszed azt, ami már bevált, ennek pedig semmi értelme nincs.

M. G.: Én is ettől félek. Ha az ember nem kap visszajelzést bárhonnan, főleg a környezetéből vagy egymástól, hogy merre kellene tartani, eltévelyedik. És ez szerintem mindenkinek fontos, bármelyik színésznek. A közönség visszajelzése is jólesik, sőt, de a színház vezetőségétől, egymástól, a szakmai emberektől is. Csak ahhoz el kell jutni olyan helyekre, ahol igazi szakmai visszajelzéseket tudunk kapni.

És egyetértek abban, én is azt érzem, hogy a csapatban kezd egy olyan jó „massza" összeállni, most már az emberek kezdik egymás szemét keresgélni a színpadon.

Mezei Gabriella

B. A.: Közönség nélkül persze nincs értelme annak, amit csinálunk, de szerintem nem kell attól félni, hogy bekövetkezik egy törés a közönség és a munkánk között. Ezt az egészet lehet sokkal izgalmasabbá tenni: sokkal dinamikusabbá, élőbbé...

P. F. A.: Jelen idejűbbé! Hál' Istennek már egyre inkább megvan egy olyan fiatal közönség, amely alkalmas lenne akár vitára, hogy akár az előadásban is képviselje magát. Ezen a vonalon tovább kellene menni.

B. A.: Nyilván lett egy törés az idősebb korosztálynál. Mindenkinek nem lehet megfelelni, ez zsákutca, ez hülyeség. Egyszerűen a minőséget kell szem előtt tartani, meg kell fogalmazni, hogy mi az a minőség, miről kell szólnia, és milyen legyen a közönsége.

Tíz év múlva negyvennyolc éves leszek, és akkor engem az fog nézni, aki most középiskolás vagy éppen most végez. Ezt a közönségnevelést előre kell vinni, de szem előtt kell tartani, hogy ezek az emberek sokkal inkább a mában élnek, mint mi.

Mi hordozunk egy csomó múltbéli dolgot, nem is értem, hogy honnan, például, hogy le kell kapcsolni a villanyt, mert spórolni kell. Hordozunk egy csomó olyasmit, amitől nekünk kell megszabadulnunk, de ezek az emberek nem ilyenek. Nem érdemes nekik múzeumot csinálni a színházban, ez olyan, mintha folyamatosan próbálnál újraéleszteni valakit, aki életképtelen.

M. G.: Most nagyon sokan megijedtek a Brahmstól, de pont azért lenne jó, ha ezt az ijedtséget legyőznék, és visszatérnének a színházba, mert van ebben potenciál a nézők szempontjából és a miénkből is arra, hogy ez jó legyen. Ez most egy olyan darab lett, ami egy kicsit szakít a múlttal, és megmutatja, hogy milyen lehetne a jövő.

B. A.: Lett egy árok, egy repedés, de ez nem föltétlenül baj, jóra tud vezetni.

A nézők egy részében volt egy ilyen döbbenet, hogy most tényleg válaszolniuk kell, hogy a színészek az ő véleményükre kíváncsiak. Nektek mennyire volt könnyű így kiállni, hogy most ti vagytok a színpadon, az emberek, nem Oféliák vagy más karakterek?

P. F. A.: Nekem nem volt könnyű eljutni odáig, hogy ezt vállaljam. Érdekes volt, hogy a bemutató után ez átfordult bennem, és onnantól elkezdtem élvezni. Kíváncsivá váltam, hogy az előadásokra hogy reagálnak az emberek. Nagyon érdekes, hogy a végén a tapsnál nem érzem úgy, hogy kimennék a színpadra, főként azért, mert nem érzem ehhez a dologhoz kapcsolódónak a tapsot. Azt érzem, hogy próbálunk mindannyian gondolkodni, mindenki elvan, érezzük, értjük egymást, és utána úgy vagyok vele, hogy ez ennyi.

És például olyankor, amikor a nézők eltolták maguktól az előadást vagy kimentek a teremből, nem éreztem azt, hogy ez engem mélyen érint. András (Hatházi András rendező - szerk. megj.) különben letisztázta ezt bennünk, mert azt mondta, meg kell értenünk, hogy az, hogy ez az előadás mit vált ki, az arról az emberről szól, akiben kiváltja ezt az érzést. Az a reakció az ő aktuális lelkiállapota, és az, hogy benne hogyan rezonál ez az előadás. Ettől kell tudnunk függetleníteni magunkat − ezt a bemutató előtt két nappal mondta, és nagyon jót tett nekünk, hogy ez nem volt fontos. Mint ahogy azt gondolom, hogy máskor sem kellene fontosnak lennie.

Máskor is inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy hogyan, miért játsszuk a darabot, mi történik − persze, értetek, nektek szól, de a közönség nem szabadna úgy befolyásoljon, hogy hirtelen kicsik leszünk, ha nem tetszik nekik.

Egy kicsit tehát átértelmezte bennetek a közönség reakcióját, a visszacsatolást?

P. F. A.: Bennem igen. De ez már hamarabb is elkezdődött, a kocsmaszínházi előadásoknál (Garaczi László - Plazma2, avagy az Ovibrader, Plazma 3/Csodálatos vadállatok - szerk. megj.). Ott is, a közelség miatt meg kellett tanulni kezelni azt, hogy most éppen melletted valaki hogy reagál. Nekem az volt ennek az előzménye.

B. A.: Lehet, hogy a közönség szempontjából ezek a folyamatok teljesen színházelméletinek tűnhetnek, amikhez úgy érzi, hogy nincs köze, de valójában nagyon is van. Nekünk erre szükségünk van, hogy ilyen emberek, mint például András kutassanak valamerre, szakmailag megkérdőjelezhetetlenül, és mi ebben a keresésben részt vehessünk. Ez nagyon izgalmas.

Néha évekig nem találkozol olyan rendezővel, aki adna bármit is. Ez nagyon fontos: ezek azok a helyzetek, amelyek inspirálóan hatnak, és amelyeknek értelmük van. Lehet, hogy mi ebből a folyamatból sokkal többet nyertünk, mint mondjuk a közönség, ám legyen, mert nekünk erre szükségünk van.

Amúgy is mindig jó, ha valami megosztó. Ha valaki, valami mindenkinek tetszik, ott valami bűzlik (a színésznők bólogatnak). Én ezt az arany középutas hülyeséget soha nem szerettem. Ehhez viszont azt a problémát kellene megoldani, hogy ne a minimum legyen a maximum. Ha például van egy előadás, ami olyan, amilyen, azt a közönség nem tudja, és ha sokkal jobban megcsináltuk volna, azt sem tudná a közönség, és lehet, hogy ugyanúgy élvezné, mint azt, amiről mi tudjuk, hogy nincs rendesen összerakva.

Na mindegy, a színészekben van egy ilyen kézifék, hogy mindent azért nem szabad. Nem szabad felülni arra, hogy mindenki csapkodja a térdét, úgy tetszik neki a produkció. Vannak persze ilyen színházi érdektömörülések, akik jönnek előadásokkal, és kurva sok nézőt szórakoztatnak kurva sok pénzért (a színésznők nevetnek). Nem mondom ki a nevüket, hogy ne legyen reklám.

Ezektől mindenki a térdét csapkodja, de szerintem művészileg értékelhetetlen az, amit ők azért a jegyárért vagy akár egy lejért is adnának. A néző pedig nem veszi észre, hogy átverik, mert az egy semmi, egy igénytelenség. Néha a nézők pont azt kérik rajtunk számon, hogy mindig vidám dolgot szeretnének látni a színpadon, mert az életben úgyis annyi szomorúság van, de azt elfelejtik, hogy nekünk, akik azt a vidám dolgot játsszuk a színpadon, szintén van szomorúság az életünkben.

Barabás Árpád

Szerintem egy így lesz teljes, így lesz hiteles. Különben olyan lenne, mint ha valaki egész életében ugyanazt az egy mintát festené. Ez lehet, hogy Kínában a pelenkaiparban életcél, de abban, amit mi színházművészetnek nevezünk, egy kicsit több kell. Éppen ezért úgy érzem, hogy a gondolatot kéne felfedezni, és nem a jelmezektől megijedni, hogy Hamlet miért van öltönyben. Ezek pontosan attól szépek, hogy valamikor valaki, egy William írt valami problémákról...

P. F. A: ... amik ránk ugyanúgy érvényesek...

B. A.: Ehhez el kell jutni egy szintre, látni azt, hogy azok a problémák ma is aktuálisak, és ezt a mában kell megmutatni, mert különben olyan valami felé áhítozunk, amihez nincs közünk. Nem éltünk a reneszánsz korban, és az, amit mi most reneszánsznak mondunk, a saját idejében kortárs volt. Nem gondolom azt, hogy az akkori nézők számonkérték volna a színészeket, hogy miért nem játszanak ókori darabot, és a francba kívánták a „mai" műveket.

A színháznak az a feladata, hogy reflektáljon arra, ami most történik, kérdéseket keressen, mert különben nincs értelme, kiveti magát abból a korból, amiben létezik.

M. G.: Már ideje lenne átlépni ezt a határt, hogy egy kicsit együtt „emelkedjünk", érezzük együtt a dolgot a közönséggel.

Vannak olyan alternatív társulatok, amelyektől lehet, hogy a néző eleve nem vár egy klasszikus darabot, de egy kőszínházi társulat részéről ez tényleg kihívás lehet...

P. F. A.: Egy nagyvárosban lehetnek olyan kicsi színházi műhelyek, amelyek megengedhetik maguknak, hogy egy rétegnek játsszanak. De azért vannak előttünk olyan példák, mint a kaposvári vagy a sepsiszentgyörgyi társulat, amelyek egy hasonló miliőben is tudták tartani azt az irányt, amerre haladni akartak. Évek múlva pedig már a közönség is azt tudta mondani, hogy igen, én ezt akarom. Szerintem nagyon pontosan kell tudni, hogy merrefelé tartunk, és azt képviselni kell – nem harcosan, persze, de akkor is kutyakötelességünk. Ez a dolgunk.

B. A.: A színháznak mindig volt egy nevelő szerepe is. Alsó státuszból, kiszolgálva nem lehet nevelni. A klasszikus darabok nem feltételezik azt, hogy például csakis klasszikus jelmezben játszhatják őket, mert közben mindenkinek van egy okostelefonja, légkondija vagy elektromos sütője, és az egyáltalán nem zavarja az életében, sőt, együtt él vele. Viszont amikor bejön a színházba, rögtön vissza akar menni ötszáz évet az időben, ami teljesen értelmetlen.

Hiszen, ha belátjuk, hogy az a probléma, ami akkor volt, ma is van, akkor nézzük meg mai szemmel. Erre még meg kell „nevelni" a közönséget. Különben az említett színházakban az előadásokat most azok az emberek nézik, akiknek a szülei annak idején tiltakoztak az újdonságok ellen (nevetnek). Valahogy így kellene építkezni, ami fájdalmas...

P. F. A.: ... merthogy lehet, hogy nem a mi életünkben fog bekövetkezni.

B. A.: Ez leszakadásokkal, morzsolódásokkal jár, ez sajnos ilyen. Én inkább azt mondanám, hogy repertoárszínház vagyunk, soha nem is leszünk kőszínház, mert tizennyolc évesek vagyunk, hülyeség is lenne kőszínházi modelleket átvenni: elvágod az utakat magad előtt, megkötöd a kezeidet.

Mi egy ilyen kisebbfajta repertoárszínház vagyunk, és ennek az előnyeit kellene kihasználni: azt, hogy ilyet is meg olyat is játszhatunk, valahogy úgy, hogy jusson is, maradjon is, de nem kiszolgálva. Ezt mondta Tompa Gábor is, hogy kiszolgálni az embert az üzletben kell, meg abban a piros lámpás helyiségben.

M. G.: Valójában, ha a nézők utánanéznek annak a darabnak, amire eljönnek, akkor nem éri meglepetés őket. Persze, nem mindig jó, ha tudnak mindent előre, vagy olvasnak valamit, és a rendezés nem úgy alakul, de egy picit fel tudnak készülni a darabra, lesz fogalmuk arról, hogy mit láthatnak majd. Akkor pedig el tudják dönteni, hogy eljönnek vagy sem.

B. A.: A nyitottságot kellene sokféle területen fejleszteni. Lehet látni, hogy nem vagyunk nyitottak egy új szoborra vagy másra. Sajnos ez egyfajta frusztrációból fakadhat. Látszólag ugyanazt az életet éljük, mint mondjuk Németországban, ugyanolyan autóink vannak, de fejben valahogy még nem vagyunk ott. Ezt még „loadingoljuk".

A következő évadnak hogy néztek elébe? Most lesznek változások is...

M. G.: Ó, addig még van két hónap!

P. F. A.: Nem akarunk még ezzel foglalkozni (nevetés). Amúgy biztos, hogy jó lesz, én például a Zuccót nagyon nehezen engedtem el, rendesen depresszióba estem, amikor befejeztük, azért, mert én még ott voltam, és alig várom, hogy újra jöjjön. A szentivánéjit várom, hogy végre megint Shakespeare-rel lehessünk. Egy nagyon jó darab, egy hihetetlen játék. Lesz egy csajos darab is, amiben remélem, hogy benne leszek, az megint érdekes lesz. Ilyenkor jó egy kicsit pihenni is, de egyelőre Kisvárda jön.

B. A.: Meg van a ház körül egy csomó munka, amit emiatt nem tudtunk elvégezni (hatalmas nevetés).

M. G.: Én kíváncsi vagyok. Remélem, hogy addigra jól kipihenem magam, és teljes lendülettel dobhatom be magam.

P. F. A.: Teljes mellbedobással?

M. G.: Igen (nagy vihogás).

B. A.: Én azt tapasztalom, hogy kezd meglenni az irány. Tehát nem arról van szó, hogy egy évadban legyenek jó és kevésbé jó előadások, hanem hogy meglegyen az irány, ami mentén kell haladni. Azt érzem, hogy kezd derengeni, hogy merre kellene menni, és ha ehhez egy kicsit hozzá tudunk tenni a következő évaddal, akkor...

P. F. A.: Igen, és Freddy is rendez! Egy nagyon jó darabot...

B. A.: Azt látom a következő évadon, hogy vannak benne klasszikus történetek is, meg rá van húzva erre a szerelemtörténetre, de az előadások olyan problémákat érintenek, amelyektől azok maiakká, frissekké válnak. Valahogy ez kéne legyen a lényeg, hogy szóljanak bármiről, csak legyen egy olyan friss lélegzetük, mint a mentolos cukorkától. Szerintem a mentolos cukorkát az öregek is szeretik.