Gyerekkorában egyedül játszotta a Futrinka utcát, fogtechnikus diplomával postásként dolgozott, az orvosi pályát hagyta ott a színészetért, Szegedet Udvarhelyért. Most búcsúzik a színész, aki nem lett perfekt román, de megesett, hogy ő fordított kollégáinak.

Az erdélyi, a román és a magyarországi színházi mentalitásról, elválásról, érkezésekről és megérzésekről beszélgettünk – életünkben talán először – Dénes Gerivel, a Tomcsa Sándor Színház most távozó színészével, Skype-on.

Nem túl gyakori jelenség, hogy egy magyarországi fiatal székelyföldi kisvárosban kezdje a karrierjét építgetni. Te hogyan és miért jöttél Székelyudvarhelyre?

Nem először jártam Erdélyben 2005-ben, amikor az osztállyal olyan falvakba vittünk el egy előadást, amelyekben már rég nem volt színház. Mivel két osztálytársam is udvarhelyi volt, a Míves Emberek Sokadalmán is játszottunk.

Nekem már akkor megtetszett a város. Aztán az osztálytársam leszerződtették ide, Udvarhelyre, és én is jöttem előadásokat nézni. Megtetszett a színház családias légköre, és el tudtam volna képzelni benne a helyemet. Az élet úgy alakította, hogy meghirdettek egy versenyvizsgát, eljöttem, és felvettek.

Magyarországon bevált szokássá vált, hogy vezetőségváltás után kemény leépítések következnek. Itt, Szegeden pályakezdőként az új vezetőség meg sem nézett, nem is követték figyelemmel a tevékenységemet, hanem egyszerűen besoroltak a leépítettek közé. Még egy évig dolgoztam itt, a szegedi Pinceszínháznál, aztán, mivel mindenképp ki szerettem volna próbálni Udvarhelyt, eljöttem.

Melyek a szakmával kapcsolatos álmaid, ebből mennyit és mit sikerült megvalósítanod a Tomcsa Sándor Színháznál?

Én elég szerencsés vagyok, mert nem voltak nagy szerepálmaim, hogy hú, én ezt szeretném eljátszani, hanem a nekem szánt feladatokban szeretem megtalálni a rám vonatkozó részt, ami által meg tudom közelíteni a szerepet, és egymásra tudjuk ölteni magunkat. Én is a szerepet, ő is engem. És lelket tudok lehelni belé.

Nagy dédelgetett vágyaim és álmaim nem voltak, most sincsenek a szerepek terén. Mindig jó lehetőségek találtak meg, főleg, ha Udvarhelyt nézem. Vagy én vagyok szerencsésen gondolkozó, és megtaláltam benne a nekem valót. Mert tényleg látok a pályán nem egy olyan embert, aki meg van keseredve, merthogy nem az álmainak megfelelően kapja a szerepeket.

Mit volt nehéz megszoknod, és mi tetszett meg egyből Udvarhelyen a társulatnál és a tágabb közösségben?

A Sándor-Nagy család segített sokat, hogy megtaláljam a helyem, be tudjak illeszkedni az akkor még teljesen idegen közegbe. A színház is nagyon családias, nagyon összetartó a csapat. Nem a széthúzás, hanem az összetartás erejével él, ilyen pici csapat esetében csak így lehet. Konfliktusok vannak, de ezek azért alakulnak úgy, hogy megoldódjanak.

Amit nagyon furcsálltam Udvarhelyen, hogy egy kicsit nagyobb mellénnyel járnak az emberek, mint amekkora indokolt lenne. Más szó most nem jut eszembe, van egy fajta sznobság, kivagyiság, hogy én mindent jobban tudok, és nehéz meggyőzni az embereket, hogy elfogadjanak egy másik nézőpontot.

De sokkal több volt a pozitív hatás. Például, ha Magyarországot nézem, akkor egy ekkora lélekszámú városban nincs ilyen kulturális élet, és ennyi fajta lehetőség, mint amennyi Székelyudvarhelyen koncentrálódik. Még egy nagyobb városból érkezett ember is kikerekedett szemmel néz, hogy uff, ilyen van?

Például a G. kávézóval szemben volt a Líra, ahol olyan holland vagy belga sörök voltak, amelyeket Magyarországon is igen nehéz beszerezni, fel kell utazni a fővárosba. Ezek a dolgok úgy megleptek.

Negatívumokat nem igazán tudok, de nem is nagyon szoktam figyelni. Ha belekeserednék valamibe, azt szoktam mondani: töröl, kihúz, érvénytelenít, mint a számítógépen, shift-delete-enter. Ez persze jól hangzik, de a gyakorlatba beilleszteni, már erőtmerítő feladat.

Pozitív beállítottságú ember vagy?

Igyekszem arra törekedni, ez mindenképp a javamat szolgálja. Nem vagyok hurráoptimista, sőt eléggé filozofikus, ráadásul hiperérzékeny alkat vagyok. De a problémákat inkább arra használom fel, hogy nekem min kell változtatnom, miben kell változnom.

Hogyan sikerült beilleszkedned a közösségbe, a közösségekbe?

Szerintem Udvarhelyen keményebbek az emberek, mint Magyarországon, de engem elfogadtak, lettek barátaim. Először viccelődtek azzal, hogy tápos vagyok. Hogy megelőzzem ezeket, én mondtam magamról, hogy tápos vagyok. Végül már jöttek a megjegyzések, hogy „Ó, te már nem vagy tápos, te már székely vagy".

Én úgy gondolom, sikerült maximálisan beilleszkednem, és olyan barátságokat megkötnöm, amelyek elkísérnek ebben az életben. Az elválás is nekem van kitalálva: mert még jövök vissza különböző előadásokra, nincs ez a nagy végleges búcsú. Engem egyébként is arra tanítottak, az ajtót nem azért találták ki, hogy becsapjuk magunk mögött, hanem arra, hogy közlekedjünk rajta. Amúgy sem vagyok egy ilyen ajtócsapkodós ember.

Miben különbözik az erdélyi mentalitás, körülmények, a közönség a magyarországitól?

Nagyon erős hatást gyakorol az erdélyi színjátszásra a román színjátszás, ami, lássuk be, Európában az egyik legerősebb. Én emiatt is jöttem Udvarhelyre, hogy ebből egy picit merítsek. Mert a román olyan erős dolgokat képvisel, ami a magyarnak a hiányossága.

Nagyon expresszív: az erősen expresszív német és a nagyon mély orosz vonalat remekül ötvözi. Lehet, hogy a román nyelv nem annyira árnyalt, mint a magyar, ezért nagyon-nagyon ösztönösen játszanak. Ők aztán belemennek a szerepbe. Mernek nagyon sokak lenni.

Nekem nagyon fontos volt, hogy ezt elsajátítsam. Ha egy román előadást nézel, hatalmas és nagyon erőteljes képekben mutatkozik meg, ettől marad a néző, és figyel.

Ettől erős az erdélyi színjátszás, és mindenképp másabb, mint a magyar. Nagyon sok példamutató, irigylésre méltó dolog van benne, ami nekem a hasznomra vált. Hogy dolgozhattam román rendezővel is, és jó munka volt.

Hogy sikerült együtt dolgoznod a román rendezőkkel? Mennyire tanultál meg románul?

Udvarhely annyira nem követelte meg a nyelvtudást. Tanítgattak, először a nyomdafestéket nem tűrő dolgokra. De azért egy-két dolgot megtanultam.

Nem lettem perfekt román, de előfordultak vicces helyzetek, hogy én fordítottam le egy-egy szót. Ezen jót nevettünk, hogy a tápos mondja meg, mit jelent valami románul.

Minden előadásnak lelke születik, és mint színész, te átveszed ennek a rezgését. Érzi az ember, hogy az, amit csinál, az a rendezőnek tetszik-e, egy idő után már szemmel üzenünk. A kollégák maximálisan segítettek.

Miért mentél el innen?

Öt év alatt egyszer sem jelentkezett a honvágy. Egészen tavalyig, amikor elgondolkoztam, hogy haza kellene jönni. Meghagytam magamnak ezt az évadot gondolkodási időnek. Nem egy elkapkodott döntés következménye, és konfliktus sincs a háttérben. Nagyon jó feladatokat kaptam, és feltételezem, hogy kaphattam volna.

Udvarhelyen csodák születnek. Ha Magyarországon elmondanám, milyen kis összegből valósul meg egy előadás, barokkos túlzásnak vélnék. Jóval okosabbnak, ügyesebbnek kell lenni. Magyarországon sem túlfizetettek a színészek, de Udvarhelyen és környékén kifejezetten szerényen élnek.

Viszont ez a pálya annyira lelket igényel, hogy nem ezt nézi elsősorban az ember. Valahogy megpróbál kijönni belőle. Azért voltak olyan körülmények, amelyek még megnehezítették a létezést: például, hogy 11-kor elveszik a vizet. Gyakran előfordul, hogy 10-ig próbál egy színész, aztán még megbeszélése van a rendezővel, majd hazalohol, megnyitja a vízcsapot, és nincs meleg víz. Ez azért balkáni mércével is értékelhetetlen.

Van az embernek egy olyan érzése, hogy Udvarhelynek van színháza és komoly kulturális történeteink, de amikor csak városszinten beszélünk róla, akkor olyan, mint egy feketebárány. És ezt nemcsak a színház terén tapasztaltam.

Melyek azok az alakítások, amelyek különösen szívesen emlékszel az itteni munkáidból?

Minden évben volt egy-kettő, ami igazán sokat adott nekem. Első évben Anca Braduval A tavasz ébredése, a Köztársaság, az Egy lakodalom Eugen Făt-tel, tavaly, idén a Dzsungel könyvéből Csil, a Ludas Matyiból Döbrögi lesoványodott példánya.

A De mi lett a nővel nekem egy nagy falat volt. Háromszereplős darab, egy nagyon mélylelkű történet, amely hatalmas lépcsőt jelentett számomra önmagammal szemben, amit meg kellett lépnem. Csehov mélylélektani drámája stúdióelőadás volt, hárman voltunk a színpadon, nem lehetett félvállról venni, amúgy se jellemző szokásom, hogy így álljak a dolgokhoz.

Az Egy hónap falun is egy mélylélektani történet volt, hiszen a szerző, Turgenyev Csehovnak a példaképe volt. Ehhez képest a Csak semmi szexet kérem, angolok vagyunk nagy váltás volt. A humoros oldalamról kellett megmutatkozni, holott az én karakterem igazából csak a néző számára volt nagyon mulatságos. Ott nem tudtam nevetni a szerencsétlen emberen, aki én voltam, és aki mindent elront. Könnyek közt kellett azt a darabot végigjátszani.

A dzsungel könyvében egyszerre kellett táncolni és énekelni. Azt hittem, hogy ez nem fog menni. Minden egyes szerepben szembe kell, hogy nézz magaddal és a határaiddal.

Szerinted mi kellene ahhoz, hogy az udvarhelyi színház magyar nyelvterületen a színházak élvonalába tartozhasson?

Ezt nem tudom. Annyit tudok, hogy nagyon jó alapanyag van Udvarhelyen, képlékeny közeg. Vannak anyagi problémák, de hát azért nem akárkik jönnek el rendezni. Sokszor nem is tudják a nézők, hogy itt ki rendezett, vagy mi történik. Úgy gondolom, hogy az udvarhelyi egy erős csapat, de ítéljék meg a kritikusok.

Erdély-szinten ugye Kolozsvárt, Sepsiszentgyörgyöt, még talán Marosvásárhelyet emlegetik az élvonalban... Nem is tudom, hogy a rangsorolás fontos-e egyáltalán.

Fontos. Például a támogatások, a hírverés miatt, a vonzáskörzet növelése szempontjából.

Én úgy tudom, hogy az utóbbi években egyre inkább nőtt a bérletesek száma, a színház részéről is egyre több mindent megtettünk, hogy felkeltsük a színház iránti érdeklődést. Ez nemcsak a színház feladata, hanem családszinten is kell foglalkozni vele. Olyat is látni, hogy a szülők nem jártak, de a gyereket rávette a közösség, hogy menjen.

Te hogyan kerültél a színház közelébe?

Gyerekkoromban is megérintett a színház, valahogy mindig kapcsolatba kerültem vele, de igazából az a vágy, hogy színész legyek, 20-22 éves korom körül teljesedett ki. Előzőleg fogtechnikusnak tanultam, van is róla diplomám, majd egy évig a fogorvosira készültem.

Úgy éreztem, nem lenne annyi kitartásom, hogy azt az egyetemet elvégezzem. Gondolkodni kezdtem, hogy mi az a pálya, amihez lenne kitartásom, aminek négyszer-ötször is neki tudnék futni, hogy felvegyenek az egyetemre. Akkor erősödtem meg a színházban.

Óvodáskoromban voltak kisebb színdarabocskák, amelyekre kiválasztottak, jártam énekversenyekre, amelyeket megnyeregettem.

Szegeden volt a Twist Oliver-re válogatás, szó volt róla, hogy az egyik Olivér én legyek, de épp elköltöztek a szüleim Szegedről, és a nagyszüleimmel maradtam. Mivel a tanulmányi átlagom leromlott ¬–mert a tatánál, mamánál mindent lehetett – , a szüleim azt mondták, hogy akkor a színházról ennyit. Egy időre abbamaradt, de utána mindig vágytam rá.

Valahogy mindig-mindig ott volt a színház. Gyerekkoromban nagyon szerettem egyedül játszogatni. Ment a Futrinka utca a tévében, és én elkészítettem a Futrinka utcát, hurkapálcára ragasztottam a figurákat, és eljátszottam. Volt egy ilyen belső világom, amit színezgettem. Azt hiszem, szerettem egyedül játszani.

A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy mégsem fogorvos lettél?

Először megdöbbentek, de aztán én bebizonyítottam, magamnak is, hogy ezt választom. Elmentem egy énektanárhoz, aki ajánlott egy színészt, aki felkészített a felvételire. Az énektanár néni – Karikó Teréz Liszt- díjas operaénekes – pénzt nem fogadott el, mert azt mondta, hogy nekem helyem van a pályán.

Aztán elmentem postára dolgozni, hajnalban kihordtam az újságokat, így tíztől már ott tudtam lenni a színházban a próbán. Mert akkor már statisztáltam. Így győztem meg a szülőket is, és saját magamat is arról, hogy igen, én ezt akarom csinálni. Az elszántságomat látva úgy döntöttek, hogy akkor ebben kell támogatniuk engem, és a mai napig segítenek. Szerencsés vagyok.

Ha csak azt nézed, anyagi szempontból jobban megéri orvosnak lenni, de nem minden az anyag. Az embernek van szelleme, lelke és fizikuma. Az anyag ebből csak az egyik, de szellemileg és lelkileg te hol vagy? Nem árt, ha a hármas egység megtalálására törekszik az ember. Én a színházon belül találtam ezt meg.

Hol fogunk téged látni?

Visszajárok még Udvarhelyre, mert megy még jövőre az Oidipusz király és A dzsungel könyve, és most tervben vannak dolgok, de arról nem akarok beszélni, mert mi van, ha nem jön össze. És most van egy beugrásom július 5–6-án az Óz, a csodák csodája mese musical-be a szegedi várjátékokon. Abban a bádogembert fogom alakítani.

A leszerződéshez haza kell költözni, 550 kilométerről nehéz ezt megszervezni. De mindenképp színházban gondolkodom, úgy tűnik, vannak, és lesznek lehetőségek.

Magyarországon eléggé belefolyik a politika a színházi életbe. Szerinted ez a jelenség mennyire létezik itt nálunk, a régióban?

Én úgy gondolom, hogy létezik, színháza válogatja, hogy mennyire. De Udvarhelyen annyira nem tapasztaltam, mint mondjuk Magyarországon, ahol nagyon kapcsolat-centrikusan mennek a dolgok.

Hol élnél a legszívesebben, és miért?

Most ugye itt, Szegeden, mert volt ez a honvágyam, és hazajöttem. De Udvarhelyre is vágytam, és akkor azt hozta meg az élet. Bizonyos dolgokért tenni kell, de nincs konkrét hely iránti vágyam.

Most azt érzem, hogy Szegeden, de hát ugye ez változhat. Tavaly alig tudtam hazajárni, ha volt tíz nap szünetem, akkor inkább Udvarhelyen maradtam, idén már úgy éreztem, hogy haza kellett jönnöm. Nyáron nagyon jól éreztem itthon magam.

Szeged Magyarország harmadik legnépesebb városa, nagyon szép belvárossal. Földrajzilag ugyan össze sem hasonlítható Udvarhellyel, itt a folyó az, ami a természeti szépséget jelenti. Meg itt vannak a nagy paloták, amik építészeti remekművek, rengeteget fejlődött a város.

Bízol a megérzéseidben?

Egyre jobban hiszem, hogy bízhatok bennük. Mert eléggé figyelek magamra, a belső világomra, és figyelek a külső világomra. Ha az ember ezt jól csinálja, és egyre felelősebbé válik, akkor bizony hihet a megérzéseiben, és ez nem egy kisebb fajta csoda.

Jól érzem, hogy nem vagy egy törtető típus, annak ellenére, hogy színész vagy, ami együtt jár egy bizonyos fokú extrovertáltsággal?

Inkább introvertált vagyok. Aki nagyon törtet, azt hagyni kell, hogy jól van, menjél gőzmozdony, csak nincsen rajtad szerelvény.

Azt hiszem, hogy minden szépen kialakul magától, ha az ember törekszik a harmóniára. Ezt nem úgy értem, hogy ellézengek a lila ködben, és aztán elfújja a lilaságot körülem a szél. Azt szoktam mondani, hogy én nem nagy, hanem jó színész szeretnék lenni. A nagyság megteremtődik egy idő után, ha lelkiismeretesen és felelősen teszed a dolgod.

Most mennyivel lennék előrébb, ha magazinok címlapján lennék, és a magánéletem ki lenne teregetve? Rajtam hámoznák a krumplit, és kivinnének a szemétbe. Erre valahogy nem vágyom, nem ezért választottam ezt a pályát.