A 31 éves Kányádi Szilárd Székelyudvarhelyen született, s diákszínjátszóként itt kapott kedvet a színpadhoz. Jelenleg a Szatmárnémetiben dolgozik, az ottani társulat színészeként főszerepet játszik a Babarczy László rendezte Rokonok című előadásban, a Móricz-regény dramatizált változatában ő alakítja Kopjáss István főügyészt.

A darabot a Gyergyószentmiklósi Színházi Kollokviumon is előadták, az előadás előtt beszélgettünk.

Mint sokan, te is diákszínjátszóként kerültél először színpadra. Emlékezetes az számodra, mikor diákként egyszer megnyertetek egy diákszínjátszó-fesztivált? Azt hiszem, onnan indult a pályád.

Pontosan. Előtte is folyamatosan volt ez a fajta keresgélés, hogy a színházon belül mit csináljak, de az nem alakult ki soha, hogy színész vagy rendező. Azt már akkor tudtam, hogy a rendező szak fele kacsintgatok – persze, ebben tanári ráhatás is volt.

Aztán mégiscsak úgy fordult a dolog, hogy a színészeti részével kezdtem el, és ezt a mai napig nem bánom. Másképp alakult a rendezéshez való hozzáállásom is, hiszen már a színész szemszögéből közelítettem meg a másik oldalát a színházalkotásnak.

Akkoriban Udvarhelyen azért láttál néhány előadást, voltak ismerőseid színházi berkekből. Milyen előadás, milyen színészek voltak akkor rád nagy hatással?

Szerencsés voltam, és vagyok, abból a szempontból, hogy ott voltam, amikor Merő Béla vezetésével hivatásosan is megalakult a társulat 1999-ben, és az első bemutatójuk Goldoni Két úr szolgája volt. Akkor nyáron tizedikes voltam és Sarkadi Zoltán segítségével bemehettünk a próbákra.

Gáspár Tibor, akkor még békéscsabai színész rendezte az előadást, és nagyon hamar hatalmába kerített ez a fajta világ. A többiek lassan leszakadoztak, amikor én még mindig ott ültem a próbákon – valami olyan izgalommal járt a történet, és annyira új volt, hogy rácuppantam az egészre.

Hatással igazából az egésznek a légköre volt rám, illetve az a miliő, amiben ők dolgoztak. Beszívni azt a port bőven elég volt, hogy egy életre felkeltse az érdeklődésemet a színház iránt. És egy jó nagy adagot kaptam abból.

Végül aztán Békéscsabára kerültél, ott végezted el a színiiskolát, viszont ez nem volt olyan sima: volt egy periódus az életedben, amikor kilengtél egy kicsit más pálya fele. Ez kényszerpálya volt?

Annak is lehet nevezni, de igazából dac volt: azt mondtam, hogy nem hiszem el, hogy ez nekem nem megy, nem tudom csinálni. Túlzott magabiztossággal mentem neki az egész színházas történetnek, és amikor pofára estem, felmerült bennem, hogy most mit csináljak.

Ahogy a romjaimból összeszedtem magam, akkor elmentem az osztálytársaimmal és jó barátaimmal a jogra, gondolva, hogy milyen jó az. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy az nem az én világom: fél év után már szisztematikusan készültem megint a színi felvételire.

Békéscsabán négy évet töltöttél: milyen hatások értek ott? Kik voltak azok az emberek, akiktől már a gyakorlatot is megtanultad?

Nagyon nagy mázlim volt, hogy nem vettek fel se oda, se Kolozsvárra később, mert egyszerűen nem voltam kész rá. Akkor se, amikor felvettek, de azelőtt nem volt meg az a konok elszántság, amivel lenyomtam a kilincset és bementem ősszel a pótfelvételire Békéscsabán. Volt mindenféle negatív energia, ami ott megszűnt: tudtam, ahogy a kilincsre tettem a kezem, hogy nem fogok visszamenni Kolozsvárra.

Aztán ahogy felvettek, volt öt napom elkészülni, és mentem is vissza. Két ottani színész, Kovács Edit és Jancsik Ferenc hihetetlenül jó osztályába kerültem: az egésznek volt egy olyan pedagógiája és hatása rám, ami meghatározta a mostani létemet, meg a hozzáállásomat is a színházhoz.

Az alapoktól kezdtünk, és soha nem tudom megköszönni azt az egy évet, amíg türelmesen kivárták, hogy lám mi lesz ebből a gyerekből. Azt elmondta nekem Jancsik Feri, pótapám, hogy első év végén gondolkodtak, hogy vagy kirúgnak, vagy valamit kezdenek velem. Érződött, hogy valami mozog, meg munkálódik bennem, de az istennek sem akar megtörténni az áttörés. Valószínűleg ez volt akkora hatással rám, hogy nem akartam ezt a csatát elveszíteni és áttörtem a falaimat, a félelmet és a kétséget.

Mi lett ebből a gyerekből?

Üljünk össze negyven év múlva, ha élünk, és akkor beszélgessünk, hogy mi lett! Nem tudom. Az biztos, hogy Békéscsaba után hazakerültem Udvarhelyre, egy évadot voltam otthon. Jó volt, azért is, mert a régi csapatból még nagy részét ismertem az embereknek, és így teljesen más volt zöldfülűként bekerülni egy olyan csapatba, ahol mégis haveri szinten oda tudtak szólni az embernek a színpadon, hogy mit hogyan, és hogyan ne csináljon. Rengeteget tanultam.

Egyre jobban kacsintgattál a rendezői fele. Ennek mi volt a fő oka?

Megmaradt a ragaszkodásom a korábbi elképzeléshez, és megtehettem. Az az érzésem, hogy nagyon megbántam volna, ha nem adom meg az esélyét annak, hogy kipróbáljam a rendezői szakot. Felvettek, és úgy indultam neki, hogy a végére kiderül, hova kerül a hangsúly, a színészi, vagy a rendezői részére.

És mind a kettő?

Amíg ez fenntartható, addig igen, de ezen belül úgyis el kell, hogy billenjen valami fele a dolog, és el is billent. Felszabadító érzés volt, amikor ráébredtem, hogy marad a színészet, mint fő hangsúly, és, ha mellette van lehetőség és megkeresés, akkor nagyon szívesen rendezek is.

Amikor elvégezted a rendezőit, Szatmárnémetibe szerződtél, egy olyan színházhoz, ami idén hatvanadik évfordulóját ünnepli. Milyen az a miliő?

Mások a színészek, más a közönsége is. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az embereknek teljesen természetes, hogy van színház, hogy színházba járnak. Azt hagyjuk, hogy van, aki sznobságból jár, más meg ügyének tekinti: a lényeg, hogy járnak, és szeretik.

A másik része az, hogy a társulaton belüli generációs különbségek nagyon sokat segítenek. Más az, amikor tényleg szembenézel egy nagy öreggel, és szinte látod a múltját, azt a huncut, hunyorgó mosolyt a szeme sarkába kiülni. És, ha nem vagy lusta meghallgatni őket, akkor ők is jönnek tanácsokkal.

Egészen más, mint egy olyan helyen, ahol nincs lehetőség, ahol nem volt idő sem, hogy összegyűljön egy olyan generáció, akik tudják ezt a tapasztalt, nagy öreg státuszt képviselni.

Szatmáron ez alatt az egy év alatt, amióta ott vagy, melyik előadás volt számodra a legemlékezetesebb?

Mindegyik jó, és kihívást jelentett, mivel új helyről, és új emberekről van szó, és az emberben ott van a bizonyítási kényszer. Olyan szerepekkel találkoztam, amikkel szerencsére eddig nem: ismerősnek ismerősek voltak, de rengeteg újdonsággal bírt a kihívás. Mindegyik emlékezetes a maga módján számomra, mert más volt a nyűg, a báj, az öröm foglalkozni velük.

Az érdekes mindig az volt – és ez is érdekel igazából –, amikor a közönséggel találkoztam. Ugye van egy-másfél hónapod próbálni, és az alatt hol sikerrel, hol teljes kudarccal szembesülsz. A végső rendező pedig mégiscsak a néző: ott állsz kint előtte, és valami történik. Ez az érdekes, mert vagy megtörténik, vagy nem.

Olyasmire számíthatunk, hogy még a szülővárosodban, Székelyudvarhelyen fogsz játszani vagy rendezni?

Elképzelés van, idén szinte össze is jött, hogy rendezzek egy mesejátékot, de sajnos egyeztetési gondok miatt ez nem jöhetett össze. Érdekes lett volna, és volt is bennem egy pici drukk ezzel kapcsolatosan, hogy milyen lesz hazajönni, és a megmaradt régi kollégákkal együtt dolgozni a másik oldalról.

Ennek van egy furcsa oldala, de nagyon kíváncsian álltam a dolog elé, de sajnos nem volt összeegyeztethető, így ez ugrott. Remélem, hogy vagy rendezői, vagy színészi státusban még találkozunk, és lesz alkalmam együtt dolgozni az udvarhelyiekkel.