Nehéz rohadéknak lenni
MEGOSZTÓ
Tweet
Kinek a munkája mennyit ér?
Aki ott volt, látta, szerette, nevetett és vörösre...Nekünk, ha férfiak vagyunk
Mintha az udvarhelyi nők azért ültek volna be erre az...Mi vagyunk az Adria
Arról, hogy hogyan lehet férjhez adni kétszáz aranyért...Fotók: Csedő Attila
ÍRTA: KATONA ZOLTÁN
A kilencvenes évek Oroszországa jutott eszembe, amikor a Barabás Árpád által rendezett Fekete tej első jeleneteit néztem. Igen, az az Oroszország ilyen volt, de ilyen volt a kilencvenes évek Romániája is, meg úgy egyáltalán ez az egész szerencsétlen Kelet-Európa.
S bizonyos értelemben még ma is ilyen. A lerobbant, kopott, szemetes vonatállomás talán az egész Kelet-Európát szimbolizálja, s a benne levő emberek (lelki)világa az itteni létérzést. Letargia, tragédia, amiben egyesek a mások szerencsétlenségén, kiszolgáltatottságán, tudatlanságán nyerészkednek.
Nemcsak a darabot még huszonéves korában jegyző Vaszilij Szigarjev szerint ilyen gyalázatos korszak féregnyúlványában élünk, hanem jó sok olyan ember szerint is, aki nyitott szemmel jár-kel a világban.
Üzletelés vodkával és kenyérpirítóval
Kaszálni. Jó nagyot kaszálni. Ezt kell. Így mondja legalábbis Ljova (Antal Csaba), aki a szőke, Barbie-baba imidzset játszó egykori prostival, Surával (Bekő Fóri Zenkő) együtt használhatatlan kenyérpirítókat sóz rá valahol Oroszországban szerencsétlen falusiakra, akiknek a vonatállomás az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal.
Ljova sötét, agyafúrt, igazi rohadék. Az a figura, akire az utóbbi húsz év nyelvi eltájolódása szerint az kellene írnom, hogy élelmes, „ügyes" vagy talpraesett. De, engedelmükkel, továbbra is a sötét, gátlástalan gazembert használnám.
Olyan, aki nem ismer se istent, s embert, csak azt, hogy miként tudjon minél több kínai kenyérpirítót rábeszélni mindenkire, aki az útjába akad.
S akad, mert a vonatállomáson az egyenruhás pénztárosnő (László Kata) is vevő, sőt az egész viselkedéséből az sugárzik, hogy ő is hasonlóan él és virul, mert például hamis vodkával üzletel. Kell a kis mellékes.
Ó, mennyi ilyen figurát lehetett látni a nyolcvanas-kilencvenes években Segesváron, Tövisen vagy Kocsárdon, két átszállás között! A pénztárosnő figurájában mégis van valami szimpatikus, Ljovában szemernyi sem.
A károsultak és a falkaszellem
Az egész tér nagyon élethű, az állomásra berohanó falusiak látványa és viselkedése sokatmondó. Másenyka (Tóth Árpád), a kivénhedt, alkoholista, egykori kommunista katonatiszt vezetésével, kenyérpirítójukkal a kezükben jönnek visszakövetelni a pénzüket, de bennük még annyi karakánság, gerincesség és bátorság sincs, mint a szintén alkoholista asszonyban, Petrovnában (P. Fincziski Andrea).
Ő a maga sajátos, de nagyon kitartó módján követeli vissza a pénzét, amit a hitvány vacakért adott. Hiteles figura (Fincziski nagyon jól alakítja), akárcsak a pad alatti részeg hajléktalan (Dunkler Róbert), aki az első felvonás végén bújik elő.
Belőle az elveszett értelmiségi, a régi ember hite és vallása buggyan elő egy monológ formájában – a vodka, amit a színen megiszik, végzetes. A szerencsétlen csőcselékből a legmegragadóbb figura a második férfi (Dénes Gergely), akinek maszkja és jelmeze a legjobban el van találva (ez Csíki Csaba munkája).
Egy nagy szimbólum az egész csapat: ez a kiszolgáltatott, tiltakozó, de a határozott felszólításra meghunyászkodó embertömeg tipikusan a kommunizmus terméke, ami ellepte egész Kelet-Közép Európát, s nem lehet könnyen megszabadulni tőle.
Habár indirekt módon van befolyása, s tömegnek sem kevés, jellemzően egy nyugdíjas katonatisztre néz fel mint vezetőre.
A folyamatosan „csupát" (cukros nyalókát) vagy mentolos cigit a szájában tartó Sura ekkor még igazi aszfaltnőstény – állapotos, de a Ljovának szánt „Hülye állat!" felkiáltások percenként hagyják el a száját. Aztán elfolyik a magzatvize, szülnie kell. A váróteremben.
Pása és a meglátott isten
A második rész a babakocsi betolásával indul. A baba megvan, s megvan valami más is: Sura sminktelen és csendes, nagyon csendes, s Ljova hiába pattog a megszokott, surmó dumájával, a lányt ez már nem érdekli.
Pása (Jakab Orsolya), az egyszerű falusi asszony, aki levezette a szülést, ott ül mellettük és búcsúzkodik. Legalább fél óráig. Mindannyian ismerünk ilyen jóságos teremtményeket, akik annyira jók, hogy néha fárasztóak, de arra is rá kell jönnünk, velük száll alá az isteni gondviselés.
Sura ezt ismeri fel, mert a szülésnél valami olyan történik vele, ami nem sokunkkal: meglátja az istent, mégpedig így. Itt, a világ végén. S maradni akar. Ljova eleinte hülyének nézi, mert képtelen felfogni, hogy mindez miért van.
Konfliktus a vége, nagyon súlyos, s a seftelő köcsögből okádékként törnek elő a szavak, ezekért a mondatokért sem ajánlott az előadás tizenhat éven aluliaknak. Hadd ne szokjanak hozzá (még) a Szorokin és Szigarjev által használt nyelvezethez.
„Porszívózták ki belőled a gyerekeket!" – s ez még az egyik legenyhébb mondat volt, amit a lány fejéhez vágott. Nem tudja elviselni, hogy Sura nem akar többé rohadék lenni.
Mert rohadéknak lenni egy idő után nehéz, tudja ezt Sura is, a közönség is, a rendező is, a szerző is. S aki nem rohadék, az is elbukik. Csupán a szürke, ide-oda igazodó, mindent megbámuló embertömeg az örök túlélő, ami soha nem kárhozik el. Habár egy ilyen előadás után határozottan úgy érezzük: megérdemené(n)k.
Utazik a tej
A darabot legközelebb októberben játssza idehaza a Tomcsa Sándor Színház, habár még a honlapján nincs feltüntetve a dátum. Érdemes lesz napokkal előtte helyet foglalni.
Ha a Fekete tej az eddigi előadásaihoz hasonlóan nagy sikert arat, és a helyek megtelnek, minden bizonnyal még többször is fogják játszani. Október 5-én Gyergyószentmiklóson a X. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon is előadják.