Nem szeretek az udvarhelyi színházba járni, és úgy egyáltalán, színházba. Azóta, hogy Chicagóban megnéztem egy musicalt. A legolcsóbb jegyet vettem meg, távcsővel, ha láttam volna valamit a leghátsó sorból. Felét sem értettem annak, ami a színpadon zajlott, mégis akkora élmény volt, hogy végig sírtam. Pedig semmi tragédia. Csak a tény, hogy ott képesek eksztázist előidéző előadásra, itt meg nem. Nem nagyon.

Tegnap is sírtam A Vagina Monológokból készült V-day című előadáson. Sok év óta először sikerült úgy végignéznem egy előadást, hogy nem hasonlítgattam, sajnálkoztam és lesajnálkoztam, hanem élveztem, szenvedtem, nevetőgörcsöt kaptam és sírtam. Persze, ebben szerepe van a t a nőiesség, női lét határait, a nő és férfi kapcsolatának árnyékos oldalát feszegető témának is. És nemcsak.

Négy vagina áll a színpadon,

Fincziski Andrea, Varga Márta, László Kata, Bekő-Fóri Zenkő személyében. Az elején még maguk is zavarodottnak tűnnek. Nem könnyű vaginává vedleni ennyi ember előtt. Nem könnyű kimondani, hogy pina ennyi ember előtt. (A helyesírás ellenőrzőm is tiltja: durva, obszcén, bántó szó.) A kezdeti bizalmatlanság lassan elmúlik, egyre inkább azonosulnak azzal a szervvel, amelyről csak úgy szokás beszélni, hogy ott lent. Egyre inkább meggyőznek, magukkal rántanak, hatnak.

Lehet, hogy nem tökéletes az alakítás, a technika, a feszültséggel való rendezői játszadozásban, a sejtetésben és megmutatásban is kaphatunk hibát, de épp ettől lesz nagyon emberi a látvány. Az egyszerűségével lenyűgöző díszlet, a Györfi Csaba által tervezett koreográfia nem veszi át az irányítást, nem vonja el a figyelmet, hanem remekül beilleszkedik az előadásba.

Az Eve Ensler drámájából és Tóth Árpád rendező novellájából összekollázsolt történetekben vaginákon keresztül látjuk önmagunkat, nőtársainkat. A szenvedéseinket, az örömért, a kedvességért való kiáltásainkat, a naivitást, hogy önmagunkat is feladnánk egy csepp szeretetért, na meg az apa-lánya viszonyt és iszonyt.

Egy elfeledett, mindenféle vegyszerekkel eltussolt, tamponnal, jéghideg nőgyógyászati eszközökkel és tangával kínzott, sokszor szitokszóként használt szerven keresztül látjuk Istent. Látjuk a gyerekkorunkban elszenvedett fájdalmakat, megaláztatásokat, kegyetlenségeket. Látjuk azt, hogy a női létünket még mi nők sem ismerjük és ismerjük el, csak próbálunk élni, túlélni. Megfelelni egy olyan világban, amelyben mások diktálnak. Diktál a gyerek, az anya, az apa, az anyós, a férj, az após, a pap, a tanár, a főnök, a munkatárs, a beosztott.

Csak mi, nők nem diktálunk magunknak.

Elfelejtjük magunkat, az örömeinket, szenvedéseinket. Elfelejtjük, hogy a vaginánk és a szívünk között van egy „kurva kábel", amelynek ha egyik felét megrántják, a másik is sajog, ha megsimogatják, a másik is örvendezik. Elfelejtjük, hogy a vagina az a szerv, ahonnan az élet származik, az a szerv, amely a lélek kapuja. Saját magunkat fosztjuk meg az értékeinktől, a nagybetűs boldogságtól, a teljes női élettől.

Már nagyon kellett A Vagina Monológok, a V-day nekünk. Nem csak botránykeltésből, szenzációhajhászásból választotta a rendező Tóth Árpád, hanem mert valóban aktuális.

Hiszen a V-day nem csupán egy dráma. Hanem egy világnap is, melyet világszerte február 14-én tartanak, a nők elleni erőszakra hívja fel a figyelmet. A női kiszolgáltatottságra, amelyben áldozatok és elkövetők vagyunk egyszerre. Arra, hogy bár lezajlott a szexuális forradalom, és borzasztóan felvilágosultak vagyunk, a nemi szervekről, működésükről, a fizikai és lelki szinten létező összefüggésekről, nő és férfi közötti különbségekről szinte semmit sem tudunk. Nem is akarunk. Nem vagyunk harcos feministák, nem védjük meg magunkat, egymást, talán még

szégyelljük is, hogy nőnek születtünk.

Nőket erőszakolnak, gyilkolnak meg nap mint nap körülöttünk. Olyan családokban, melyek kívülről tökéletesnek tűnnek, és olyanokban, amelyeket csak a pénz, a papír, a ház, vagy a reménytelenség tart össze.

Nem csak késsel, ököllel, hanem inkább szavakkal, elvárásokkal, játszmákkal. Kislányokat nevelnek cselédnek, és használnak szexuális játékszernek, idős, beteg asszonyokkal főzetnek, mosatnak, majd kapcának tekintik őket, hogy a végén a halálba meneküljenek. Fiatal lányokat vesznek rá, hogy pornófilmbe illő jeleneteket játsszanak el. Női lelkeket ölnek meg. Ölünk meg.

Erről beszélni kell, gondolkodni, érezni, nem titkolni, beletörődni, tűrni. És nem is írni, hanem az előadást megnézni.

V-day

Eve Ensler A VAGINA MONOLÓGOK című írása alapján.

Szereplők: Bekő-Fóri Zenkő, Fincziski Andrea, László Kata, Varga Márta

Fény: Toásó István

Hang: Lőrincz József

Ügyelő: Ozsváth -Tamás Jenő

Zene: Ila Gábor m.v.

Film: Schmidt Krisztina m.v.

Díszlet / jelmez: Tóth Árpád

Mozgás: Györfi Csaba m.v.

A rendező munkatársa: Demeter Kata

Rendező: Tóth Árpád

Az előadás legközelebb április 23-án és 25-én tekinthető meg.