Miközben nézem a Vadászmese című tévéfilmet, az az érzésem, hogy még az Ábel a rengetegbennél is rosszabb filmet látok, közben meg nem hiszem el, hogy 2014-15-ben járunk. A Sütő András novelláiból készített film sajnos annyira nem sikerült, nemhogy kritikát, de egyszerű filmajánlót is talán még csak egyszer írtak róla. Az Ábel-trilógiához hasonlóan – szakács metaforával élve – az alapanyag jó, a fűszerek is elfogadhatóak, talán a főzési módszer is, de maga a „kreálmány", ami az asztalra került, egyszerűen fogyaszthatatlan.

Pedig vannak jó magyar tévéfilmek, Magyarországon az utóbbi öt évben nem is egy ilyen készült. Kezdve a Török Ferenc által rendezett Apacsokkal és folytatva a többivel – ezekről itt írtunk részletesebben.

Ha innen nézem, tojás, ha megfordulok, nincs

A Madarasi Hargitán és Énlakán 2013-ban forgatott Vadászmese viszont – közhellyel élve – több sebből vérzik. Kezdjük azzal, hogy laikus szemmel is észrevehető vágási hibák vannak benne, ilyeneket jól meg lehet figyelni például a vacsora jelenetnél. Szegény Tóth Árpi (a Tomcsa Sándor Színház színművésze, a tanítót alakítja) keze egyik pillanatban emeli a pálinkáspoharat, utána meg tölt, a keze üres. Egy másik jelenetben a szekéren fekvő, a székelyudvarhelyi Kiss Szabolcs által alakított Mihályka fejénél két kosár tojás van, egy másik kameraállásban pedig nincs ott egyik kosár tojás sem. Közben a szekér nem áll meg, hogy letennék a pakkot, hanem halad. Ezek apróságok, de innen már nem lehet komolyan venni a filmet.

A „kedvencem", a csúcs, a medvés jelenet: a vadászlakban levő botcsinálta vadászok és Mihályka megpillantanak egy medvét, megijednek, rálőnek. Lett volna mód megoldani ezt másképp is, élő medve nélkül, de kitömött medvét használni és azt (feltételezem) megrángatni a kamera előtt... Hát ezt inkább nem minősíteném.

A jelmezek, a tér, a körítés amúgy rendben lennének, még talán a színészi játék is. Maga a történet arról szól, hogy egy árván maradt hegyvidéki gyereket a nagyapja nevel a kis közösségben. Medve Mihályka egy kedves, aranyos figura. Tamási Áron Ábeljéhez hasonlít, akit különböző emberekkel, többek között három vadásszal hoz össze a sors, akik a viselkedésük alapján újgazdagok vagy minimum párttitkárok, és gőzük sincs a vadászathoz, csak az iváshoz és az evéshez, no meg a nagyotmondáshoz.

„Meglátogatja" őket egy medve, Mihályka a patakba esik, és a sztori végén megjön a nagy szerelem is, hiszen Amálka beleszeret a szekéren fekvő Mihálykába. Mondjuk, ez az Énekes madárban is szinte így volt, amikor Kömény Móka kútba esett, azt is Tamási írta, mint az Ábelt. Az egész történet az állat és az ember közös együttéléséről, az állatölésnek az erkölcsi hátteréről szól. Vagy szólna.

A színész szerepében

A vadászokat alakító Gáspárik Attila – Szélyes Ferenc – Nagy István hármas eljátssza, néha túljátssza a szerepét, akárcsak kollégájuk, a nagyapát alakító Győrffy András. Nem csoda, hiszen erdélyi magyar színészek nagyon kevés alkalommal jutnak filmszerephez, egyszerűen nem osztanak ki rájuk ilyet, hiába játszik zseniálisan Bogdán Zsolt vagy Mátray László és még folytathatnám a sort Pálfi Tiborral vagy Hatházi Andrással. Marad a színház, az pedig nem olyan, mint a film, nem ehhez vannak szokva a színészeink, így könnyen túlmennek a feladaton, hiába veszik fel sokszor az adott jelenetet.

Idekívánkozik az említett diákszereplők, Kiss Szabolcs és Horváth Kriszta játéka is: nagy odaadással, nagyon lelkesen csinálták, biztosan nagy kihívás és nagyon nehéz lehetett a szövegtanulás és a forgatás, de ha egész Erdélyben nem találtak náluk felkészültebbet ezekre a szerepekre, akkor vagy a szereplőválogatás nem volt rendben vagy pedig óriási baj van a diákszínjátszással a romániai magyar középiskolákban.

A színészek közül egyedül talán Bányai Kelemen Barna nyújtja azt, amit kell: a mogorva, de nem rosszindulatú székely embert a maga természetességében. Nem holmi mesésített, furfangosnak bejelzőzött Ábel-székelyt, hanem olyan karaktert, amilyennel valóban találkozhat a Székelyföldre látogató magyarországi turista.

Székely bácsi, hehe

Kicsit az az érzésem, hogy ez a film még mindig azt a sztereotípiát erősíti, amit már a kilencvenes évek közepén magunk mögött kellett volna hagynunk: hogy a székely kizárólag vadregényes tájakon lakik, furcsán beszél és gondolkodik, pálinkát iszik és a medvével kel és fekszik.

Az is borzasztóan sült el, ahogy a színészek egyike-másika megpróbálta utánozni az itteni nyelvjárásokat, nem lehet természetes azok számára, akik itt élnek és hellyel-közzel az élő beszédet hallják. Maximum a folyamatosan a múltba révedő, a székely embert hiperbolizáló, idealizáló helyi vagy magyarországi nézők számára lehet mulatságos vagy szórakoztató, komolyan vehető film.

Mindent összevetve: sikerült a kilencvenes években készített Ábel-trilógiát is alulmúlni. Szerencsére a Vadászmesét talán egyszer vetítette a Magyar Televízió, kevesen láthatták. Pedig András Ferenc nem rossz rendező, a Veri az ördög a feleségét péládul egy kiváló és majd negyven év távlatából is egy nézhető, élvezhető filmszatíra, nem beszélve több dokumentumfilmjéről. De a Vadászmese tényleg mesekategória.

Vadászmese

(magyar tévéfim, 70 perc, 2014)

Rendezte: András Ferenc

Szereplők: Győrffy András, Kiss Szabolcs, Horváth Krisztina, Gáspárik Attila, Szélyes Ferenc, Nagy István, Tóth Árpád, Berekméri Katalin

Forgatókönyvíró: András Ferenc

Dramaturg: Kincses Elemér

Operatőr: Kurucz Sándor