Habár csak a gyerekkorát töltötte Székelyudvarhelyen, mégis városunk egyik legnagyobb szülötte, hiszen minden idők legnagyobb magyar méhészének számít a Kossuth-díjas Örösi Pál Zoltán. A magyar méhészek atyjukként tisztelik, könyvei, dolgozatai, gyakorlati útmutatásai ma minden magyar méhész polcain ott vannak.

Zűrzavaros időkben telt a gyerekkora

1904. január 14-én született Székelyudvarhelyen, Kossuth Lajos utcai szülőházán emléktábla van elhelyezve, ezt tíz évvel ezelőtt a nevét felvevő udvarhelyszéki méhészegyesület készítette.

A későbbi híres méhész csak 15 éves koráig élt szülővárosában – mint önéletrajzában leírta, édesapja városi tiszti főügyész volt, később Budapesten a Kincstári Jogügyi Igazgatóságnál lett főügyész. Szintén az önéletrajzból tudjuk, hogy apja szabadkőműves volt, méghozzá az udvarhelyi „Darwin szabadkőmives kör" vezetője, aki emiatt később Budapesten „elveszítette állását és csak hosszú idő múlva, nehezen kapta vissza."

Az adatok szerint a család Nagygalambfalván is sokat lakott, az elemi iskoláit azonban Udvarhelyen végezte az 1910-es években. A polgári kisváros központja nagyjából az azt megelőző évtizedekben nyerte el mai formáját, már állt az új városháza és az egykori millenniumi oszlop is. 1914-ben kitört az első világháború és később a család sokat hányódott. A fiatal Zoltán nyolc év alatt több város iskolájába járt, végül Budapesten érettségizett 1922-ben, színjelessel.

A megelőző években Székelyudvarhelyen, Cegléden, Szolnokon, Szakolcán és Budapesten tanult, a család 1919-ben, a magyar történelem egyik legviharosabb évében, Zoltán 15 éves korában végleg a magyar fővárosban telepedett le.

És jöttek a méhek...

Szülővárosától ebben az évben szakadt el véglegesen, de életrajzából azt is tudjuk, hogy mindössze 13 éves volt, amikor a méhekkel kezdett foglalkozni. Mint írja, „a méhekkel és a méhészettel már 1917-ben kezdtem önállóan foglalkozni és pályám megválasztásakor is ez volt rám döntő."

Egyenes út vezetett a Budapesti Tudományegyetem természetrajz-földrajz szakára, ahol 1922 és 1926 között tanult. Állattan főtantárgyból summa cum laude minősítéssel doktorált, a dolgozatát méhészetből, az álanyáról (ez az ún. petéző munkásméh) írta.

Debrecenben lett tanár és bentlakásvezető, ekkor, a húszas évek végén nagyon szerény jövedelemből élt, azelőtt, gimnáziumi és egyetemi évei alatt magántanítványai voltak, de már szakcikkeket írt.

Később adjunktus lett a Debreceni Egyetemen, majd Kolozsváron is tanított, a debreceni évek alatt egyetemi magántanári képesítést szerzett. Tizenegy évig, 1933 és 1944 között állami ösztöndíjasként több alkalommal is dolgozott Berlinben, a Biologische Reichsanstalt méhbetegség-kutató laboratóriumban.

1942-től 1972-ig a gödöllői Méhészeti és Méhbiológiai Kutatóintézet, illetve az átszervezés után a Kisállattenyésztési Kutatóintézet Méhtenyésztési Osztályának vezetője volt, nyugdíjas éveiben tudományos tanácsadóként tevékenykedett. Gödöllőn méhészeti előadóképzést szervezett, ehhez laboratóriumokat és előadótermeket alakított ki.

A méhek ellenségeinek ellensége volt

Egyik legjelentősebb munkája a méhek ellenségeinek és parazitáinak tanulmányozása volt, a különböző méhtetűfajok megfigyelése, az e téren elért eredményeivel nemzetközi elismerést szerzett, de az ő nevéhez fűződik a peteáthelyezéses anyanevelés módszerének kidolgozása, amely nagy visszhangot váltott ki hazai és nemzetközi szakmai körökben.

Ezek mellett vizsgálta az eredményes viasztermelés lehetőségeit, és több méhészeti eszközt fejlesztett ki, amelyek főleg az anyanevelés területén nyújtottak segítséget. A munkásságával 1952-ben kiérdemelte a Magyar Tudományos Akadémiától a "mezőgazdasági tudományok doktora" fokozatot, 1955-ben pedig Kossuth-díjat kapott.

Már egyetemi hallgató korában 1924-től a Méhészet szaklap főmunkatársa volt, egészen a lap 1944-es megszűnéséig, de a tíz évvel ezután indult új Méhészet lap szerkesztője is ő volt, egészen 1981-ig.

Az akkori márciusi számban a Partra szállottam, levonom vitorlám című írásában búcsúzott olvasóitól: "Arra kell törekednem, hogy félben levő tudományos munkáimat befejezzem. Fájó szívvel hagyom el helyemet. 57 éves szerkesztői időmből 27-et töltöttem ennél a lapnál. Köszönet mindazoknak, akik támogattak." A lap egyik példányán, a cikk fölött van a kézzel írt jókívánsága utódjának, Nikovitz Antalnak.

Mindig a méhek között volt

Tudományos és méhészeti szakcikkei számos idegen nyelven jelentek meg, többek között angolul, németül, franciául, spanyolul és héberül. Szakirodalmi tevékenysége grandiózus, az először 1951-ben megjelent Méhek között című munkáját a szakemberek ma is a méhészet bibliájának tartják szülővárosában is és az egész Kárpát-medencében.

A kötet nyolc új kiadást ért meg, Örösi tulajdonképpen ezért kapta a Kossuth-díjat az ötvenes években. A kézikönyvei közül kiemelkedik A méhellenségek és a köpü állatvilága (1939), A méhek etetése cukorral (1942), az Egyszerű anyanevelés (1943), illetve a Kis méhészkönyv (1954), amely négy kiadást ért meg. Talán hihetetlennek tűnik, de a méhészettel foglalkozó cikkeinek száma meghaladja a háromezret.

Ami a többi díját illeti, tevékenysége elismeréseként megkapta még a Munka Érdemrend arany és bronz fokozatát, a Szocialista Magyarországért Érdemrendet és az Állami Díjat. A Tanár úrnak becézett Örösi Pál Zoltán a hetvenes években több szakmai útra is jött a Székelyföldre, ebből az alkalomból készült ez a fotó (1970-ben), amin Hargita megyei méhészek között látható.

Magánéletéről annyit tudunk, hogy nagyon későn, 54 évesen nősült meg, gyereke nem született. 1986. április 13-án, 82 éves korában Budafokon hunyt el. A halálakor a Méhészetben megjelent írás így emlékezett meg róla: "Eredményeit szívós, az átlagosat messze meghaladó munkával érte el. Életét a tudománynak áldozta, a család, az egészség, a pihenés, a szórakozás rovására. Sokat dolgozott, gyakran az éjszakába nyúlóan, nem ismerve szabadságot, ünnepet, hétvégét, betegséget."

A nagy méhész tiszteletére az Udvarhelyszéki méhészek 2006-ban egyesületük névadójává választották. Egykori családi háza falán, a Kossuth Lajos utcában emléktáblát avattak, ami a székelyudvarhelyi Máthé Lóránt Pál szobrászművész munkája, ezt 2006. március 18-án avatták fel.

A minden évben megrendezett mézes napok alkalmából ezt szokták megkoszorúzni a mézlovagrend tagjai és a helyi méhészek, illetve vendégeik, megemlékezve nagy elődjükről. Örösi Pál Zoltán tudományos munkássága igen jelentős, az udvarhelyi származású professzor munkássága által a magyar méhészet nagyot haladt előre a huszadik században.

(Cikkünkhöz felhasználtuk az Örösi Méhészegylet és az Udvarhelyszéki Mézlovagrend kiadásában 2006-ban megjelent emlékfüzetet és más forrásokat is, több adatot és fényképet Tófalvi Melinda, a méhészegylet tagja bocsátott rendelkezésünkre.)