Odamegyek. Leckét tart arról, hogy „a személyi jogok megsértése érdekében” nincs jogom fotózni itt. „Perre akarsz menni?”- fenyeget gőgösen, mint aki jártas a pereskedésben. Erre én is leckét tartok neki, hogy van jogom fotózni, csak nincs jogom az arcát leközölni. „Lehet cikket írni a környezetvédelemről, lehet bármiről írni, csak ezt ne publikáljuk, jó?” – folytatja főnöki hangnemben a kuka felé bökve, pedig már mondtam neki, hogy nem ő a főnököm, ezért nem ő mondja meg, mit fotózzak, és mit közöljek le. A cérna mindkét oldalról fogy. Megsértődik, mert kijön a számon egy csúnya szó. Jogos. Fenyegető stílusban mondja, hogy közöljem csak le az anyagot. Megkér, hogy álljak félre az autója mellől, majd elhajt. Ennyi. Vége. Tényleg örülök annak, hogy ide rakta a szemetét és nem a Szarkakőre, de mégis undorodom ettől a fajta embertől. Elegem van ezekből az emberekből, akiknek személyiségi jogaik vannak, pont amikor a legegyszerűbb emberi szabályokat és törvényeket hágják át. Szemétségnek tartom azt, hogy ügyvédre van pénzük, de szemétdíjra nincs.