Együtt küzdöttek, együtt vágtak neki a hatalmas külső-belső utazásnak, és együtt élték át a család újraegyesülésének feledhetetlen pillanatát. A Székelyföldről Skóciába örökbe adott George Andersonból újra László Zsolt lett, nevelőanyja, Pamela pedig végig mellette állt, amíg vér szerinti rokonait kereste. Lélegzetelállító történetükről faggattuk anyát és fiát, akik nem adták fel a keresést, és most más örökbe adott fiatalok családegyesítését segítenék.

Első látásra megszerették Zsoltot

A boldogságtól sugárzó fiatalember és fiatalos, közvetlen anyukája fogad a székelyudvarhelyi cukrászdában. Ösztönösen egymás mellé ülnek, cinkosan össze-összemosolyognak – inkább jó barátoknak tűnnek, mint szülőnek és gyerekének. Sok viszontagságon vannak túl, de eseménydús időszakot töltöttek Udvarhelyszéken. Hamarosan hazatérnek Skóciába, de addig is töltekeznek a „visszakapott" nagy család nyújtotta boldog pillanatokkal.

Bőven van mit feldolgozni, hiszen Zsoltot alig háromévesen fogadták örökbe Skóciába. Otthonáról, vér szerinti szüleiről egyáltalán nem volt emléke, ugyanis hathetes korában került állami gondozásba, ahol Rácz Katalin nevelő fiaként gondoskodott róla az örökbefogadásáig.

Közben későbbi nevelőszülei, Pamela Tawse és párja többször ellátogattak Székelyföldre. Mint sok Nyugat-európai pár, ők is a BBC ominózus, Máramarosszigeten forgatott dokumentumfilmjén felbuzdulva döntöttek úgy, hogy jobb életet kínálnak egy romániai kisgyereknek. Az első látogatáskor, az árvaházak állapotát látva azt érezték, mindegyik gyereket ki kellene menteni onnan, de ahogy Zsoltot meglátták, azonnal elrabolta a szívüket – mesélte elfogódottan Pamela.

Zsolt kisbabaként, még családjával. Fotó: Facebook/The never forgotten Romanian children

A kisfiú befogadása nem ment egyszerűen: kétéves procedúrát kellett végigélniük, sokféle vizsgálaton kellett helyt állniuk ahhoz, hogy a hatóságok megadják az engedélyt arra, hogy nevelőszülők lehessenek. Ezután három hetes „próbaidőt" töltöttek együtt a kis Zsolttal Székelyföldön, s csak azt követően vihették magukkal, hogy George Anderson néven tisztességgel felneveljék.

Kevésen múlt, hogy feladják

Zsolt a kezdetek óta tudja, hogy örökbe fogadták. Szülei jobbnak látták, ha nem titkolóznak előtte, de Pamela elmondta, megérti azokat a nevelőszülőket is, akik nem számolnak be azonnal a gyereküknek a valódi múltjáról. Így mindenesetre sikerült megelőzniük, hogy Zsoltot sokkolja a hír, és már 12-13 évesen megfogalmazódott benne a vágy, hogy megtalálja vér szerinti szüleit. „Láttam magamról a gyerekkori fotókat, és nem ismertem magamra. Nem tudtam, honnan jövök, ezt akartam kideríteni" – osztotta meg velünk Zsolt.

A kutatás főként a Facebook elterjedésével vált lehetségessé. Tudták Zsolt születési helyét, szülei nevét és korábbi lakhelyét, ez alapján próbáltak nyomozni, mivel a hatóságok nem tudtak segíteni. Mindenesetre a feladat nem volt egyszerű, hiszen Zsolt szülei nem interneteznek, és korántsem volt biztos, hogy az üzenet célba ér. Felvették a kapcsolatot más örökbe adott fiatalokkal is, akiket a fizikai hasonlóság miatt rokonoknak véltek, de sajnos csalódniuk kellett.

Három hónappal ezelőtt Zsolt belefáradt a keresésbe, és már-már feladta. Kezdett beletörődni abba, hogy sosem találja meg a családját. „Be kellett látnunk, nem tehetjük meg, hogy eljövünk Romániába, és mindenkit külön megkérdezünk, ők-e a vér szerinti szülők" – fogalmazott Pamela.

Az anyának ekkor támadt az az ötlete, hogy utolsó próbálkozásként vegyék fel a kapcsolatot Ileana Băiescuval, aki saját örökbe adott testvéreit keresve hozta létre a The never forgotten Romanian children nevű Facebook-oldalt. A felületnek köszönhetően már több mint száz örökbe vett és „eladott" fiatal találta meg vér szerinti családját, de még mindig százak, ezrek keresik.

Ileana segítőkésznek bizonyult: készségesen továbbította Zsolt üzenetét a székelyföldi médiumok felé. Kisebb gondot okozott ugyan, hogy a felhívás román és angol nyelven érkezett, egyesek kételkedtek is a hitelességében, de a Hargita Népe napilap és a Príma Rádió közölte azt. A hirdetésre még azokban a napokban jelentkezett egy rokon, a többi pedig már gördülékenyen ment.

Az első út haza

Mire Zsolt egy nap hazaért a munkából, az anyukája azzal fogadta, hogy jelentkezett a családja, és alig várják, hogy megismerjék őt. „Nem is igazán emlékszem arra, hogy aznap mi történt, a boldogságtól majdnem sokkot kaptam" – elevenítette fel Zsolt az áttörés napját. Nem akarta a múltat bolygatni, nem is tett fel kérdéseket, csak kíváncsiságot érzett.

Interneten sikerült felvenniük a kapcsolatot az unokahúgával, aztán majdnem minden nap beszélgettek virtuálisan a rokonokkal, és elkezdték tervezni a Székelyföldre való utazást is. Ekkor kapcsolódott be a történetbe Lukács Csaba, a budapesti Magyar Nemzet riportere, aki anyagi támogatást szerzett az utazásra, és filmes stábjával megörökítette a találkozás pillanatait.

Találkozás az édesanyával. Fotó: Lukács Csaba

Zsolt végtelen hálával gondol Csaba közreműködésére: nemcsak, hogy segített megteremteni az utazás feltételeit, de Udvarhelyszéken is kalauzolta a környéket nem ismerő anyát és fiát. Három napot töltöttek együtt, ebből csak egy telt forgatással, a többi családi körben és a környéken tett kirándulásokkal. Zsolték ellátogattak többek közt a parajdi sóbányába, kóstoltak borvizet és részt vettek egy kézilabdameccsen – minden újdonságot hatalmas lelkesedéssel fogadtak.

Húszéves ízek emlékei

Elsőként Zsolt édesanyját látogatták meg, aki Zetelakán él. A fiút megdöbbentette és elszomorította, hogy milyen kis helyen kénytelen élni az asszony és lánya, akinek ráadásul egészségproblémái vannak. Ám hatalmas szeretettel fogadták őt, és a nyelvi nehézségek ellenére közel kerültek egymáshoz.

Az édesapjánál, Ivóban már jobb körülményeket tapasztalt, ez megnyugtatta. Csodálattal mesélte, hogy az édesapja maga építette fel házát, gazdálkodik, rengeteg juhot gondoz. Tizenhárom-tizennégy rokonát sikerült eddig megismernie. Különösen az unokahúgával és unokaöccsével került közeli kapcsolatba, akik majdnem vele egyidősek: sok időt töltenek együtt, és velük tudja legkönnyebben megosztani élményeit, hiszen már csak pár szót tud magyarul.

Ivóban is használta fényképezőgépét Zsolt. Fotó: Lukács Csaba

Igyekszik azonban visszarázódni: ha mások magyarul beszélnek, azt megérti, és az ismert szavakat gyakorolja, használja is. Külön öröm számára, hogy felfedezte a rokonokkal való fizikai hasonlóságokat, és kiderült, hogy főként az édesapjára hasonlít.

Az igazi meglepetést viszont az egykori nevelőjével, az első anyukájaként emlegetett Katalinnal való találkozás tartogatta számára: addig azt hitte, elfelejtette első három évének élményeit, de kiderült, valahol végig ott lapultak az emlékei között. A nevelőnő mindenre emlékezett, ami az együtt töltött három évük alatt történt, bemutatta nekik a családját, és közös étkezésre hívta Zsoltékat. Amikor megkóstolta Katalin főztjét, mintha időutazást élne át, megrohamozták a korai emlékek – mesélte Zsolt elérzékenyülve.

Tetovált kötődés

„A múltat nem lehet megváltoztatni, de engem az emberek sokkal jobban érdekeltek, mint a tények" – vallotta be Zsolt. Pamela elmondta, volt idő, amikor arról beszélgettek, mi lesz, ha a vér szerinti család nem akarja majd megismerni Zsoltot. A fiú viszont mindig érezte, hogy nem lesz baj. „Csak rá kell nézni, és rögtön megérti az ember, miért" – pillantott büszkén Zsoltra Pamela.

Zsolt úgy érzi, most már két családja van. Azzal, hogy megtalálta a vér szerintit, természetesen szó sincs arról, hogy eltávolodna nevelő szüleitől. Sőt, a közös utazás során anya és fia is annyi szeretetet kapott, amellyel megerősödve térnek haza Skóciába, készen arra, hogy segítsék és támogassák azokat, akik még keresik vér szerinti családjukat. Ismernek például egy huszonegy éves lányt, aki ugyanabban a csíkszentmártoni gyermekotthonban nevelkedett, ahol Zsolt, de még nem találta meg szüleit.

Zsoltnak Evantonban megvan a saját élete, munkája, jó barátok veszik körül, és szenvedélyes fotósként arról ábrándozik, hogy majd fotóriporter válik belőle. Azonban már most tervezi a következő, néhány hónap múlva esedékes székelyföldi útját. Addig pedig interneten tartják a kapcsolatot a székelyföldi rokonokkal.

A viszontlátás túlcsorduló öröme még tart, a hazatért fiú rengeteg időt tölt a családjával, rokonaival, folyamatosak az ölelkezések. A boldog pillanatokról nem csupán fotók és videók tanúskodnak, Zsolt ezentúl örökre magával hordozza azokat: alkarjára tetováltatta hat éve elhunyt fiútestvére nevét.

Mihelyt visszatér Skóciába, bőrére varratja azt a két dátumot is, amikor elhagyta Székelyföldet, illetve amikor visszatért: a kettő közt csaknem húsz év a különbség, de úgy érzi, megérte kivárni.