Nyugat-Európa és Amerika-szerte legalább 16, más becslések szerint mintegy 50 ezer romániai gyerek cseperedik örökbe fogadó szülőknél, akiket a rendszerváltás után adoptáltak többé-kevésbé törvényesen. Közülük jelenleg is több száz fiatal fáradozik azon, hogy megtalálja vér szerinti szüleit, főként közösségi oldalakon és a médián keresztül.

A Skóciában élő George Anderson, születési nevén László Zsolt valódi sikertörténetet élt át az elmúlt napokban: többéves keresgélés és több ezer kilométer megtétele után sikerült találkoznia vér szerinti szüleivel, testvéreivel. Noha a sikertörténet egy zetelaki konténerlakásba és Ivó határába, egy esztenára vezette, a 23 éves fiatal úgy érzi, megtalálta mindazt, amit eddigi életében keresett, a gyökereit.

Virággal köszöntötte édesanyját a messzire került gyerek

Esete filmbe illő, hiszen nem csak, hogy sikerült megtalálnia vér szerinti családját, akikhez a nevelőanyja is elkísérte, de a találkozó is jól sült el.

Az élmény még igen friss, ezért Zsolt nem vállalta a személyes beszélgetést, de a találkozást elősegítő Lukács Csaba, a Magyar Nemzet parajdi származású riportere beszámolt a részletekről. A történet előzményeit korábban a Magyar Nemzet portálján publikálta, a megható találkozást pedig stábjával filmre vette. Felvételeit előreláthatólag tavasszal hozza nyilvánosságra.

Egy dokumentumfilm indította a hullámot

Zsolt esete közel sem egyedi, de ez hívta fel sokak figyelmét arra a külföldi örökbeadási hullámra, amely a rendszerváltás után kezdődött, és egészen 2001-ig tartott. Ebben az időszakban Románia tömegesen „exportálta" előbb az árvaházakban nevelkedő, később pedig a nehéz sorsú családok gyerekeit nyugatra.

Lukács Csaba szerint a külföldi örökbefogadási hullámot azok a képsorok indították el, amelyeket John Upton amerikai dokumentumfilmes a kilencvenes évek elején rögzített a máramarosszigeti, gyógyíthatatlannak vélt árva gyerekek intézetében. A gyerekek életkörülményei talán még a háziállatokét is alulmúlták: ugyanott ettek, ahol vécéztek, meztelenül mászkáltak és kikötözték őket büntetésképp.

A dokumentumfilm sokkolta a nyugati világot, a felvételek emberek ezreit késztették arra, hogy bármilyen módon kimenekítsék a gyerekeket az embertelen környezetből. Lukács Csaba szerint a székelyföldi gyermekotthonokban a lehetőségekhez mérten igyekeztek emberibb módon bánni a gyerekekkel, ám az otthonok nevelői mindenütt úgy érezték, a kicsiknek sokkal jobb, ha szerető családok gondoskodnak róluk. Így mind az örökbefogadók, mind az árvaházak illetékesei úgy gondolták, ez a lehető legjobb megoldás a gyerekeknek.

A szóban forgó intézetben négyszáz gyerek sínylődött, de hamar „elkapkodták" őket, ezután a többi romániai árvaház következett, többek közt a csíkszéki szociális intézmények. Az 1993-ban született László Zsoltot Csíkszentmártonból fogadták örökbe 1996-ban, az ottani intézményből hivatalos adatok szerint 1990 és 2001 között 221 gyereket adoptáltak, jórészt külföldre.

Lukács Csaba szerint a Zsolt hivatalos iratai és a szülők beszámolói némiképp eltérnek, de az tűnik ki belőlük, hogy a kisfiút „ottfelejtették" a szülészeten. A kisgyerek a csíkszentmártoni csecsemőotthonba, onnan pedig családi gondozásba került, két másik elhagyott gyerekkel.

Ír nevelőszülei hosszú utat jártak be, amíg sikerült elnyerniük a gyámságot: rengeteg kritériumnak kellett megfelelniük, hogy örökbefogadói státust kapjanak, emellett többször ellátogattak Székelyföldre, megismerték Zsoltot, és egy hétre ideiglenesen magukhoz is vették, az akkori törvények szerint. Csak mindezek után vihették magukkal Skóciába, ahol George Anderson néven kezdhetett új életet. Jelenleg a skóciai Evantonban él, dolgozik, és szenvedélyes fotós.

A gyerek mint exportcikk

A jelenségnek azonban volt egy kevésbé ismert, törvénytelen oldala is: a hivatalos örökbefogadás mellett elkezdett burjánzani a feketepiac. A megnövekedett érdeklődés mellett a „kínálat" már nem fedte a „keresletet", így különböző üzletemberek, kupecek elkezdtek szegény sorsú, perifériára szorult családokat meggyőzni arról, hogy adják örökbe gyereküket egy külföldi párnak.

Ezeket a kiskorúakat „százmárkás" gyerekeknek hívták, hiszen ennyiért gyereket lehetett „vásárolni", és elintézni, hogy egy pár igen rövid időn belül szülővé váljon. Lukács az ügy természetéből adódóan néha szándékosan üzleti nyelvezetet használt. Tud például olyan esetről, hogy Kanadából egy egész repülőnyi örökbefogadó pár érkezett, és mind gyerekkel mentek haza. Szerinte az örökbefogadókat ilyen esetben is segítő szándék vezette, nem árucikknek tekintették a gyerekeket, csupán elfogadták azt, hogy Romániában így működik a rendszer.

Mint mondta, a román hatóságok csak az 1994-99 közötti örökbefogadási adatokat hozták nyilvánosságra, ezek szerint hivatalosan több mint 10 500 gyereket vittek ki az országból. Ám szerinte a legtöbb gyereket 1990 és '94 között fogadták örökbe külföldiek. Becslései szerint a jelenség mintegy ötvenezer kiskorút érintett a rendszerváltástól a kétezres évek elejéig, amíg az európai uniós csatlakozási szándék miatt be nem tiltották a külföldi örökbefogadást.

Zsoltból George, George-ból Zsolt

A külföldre vitt gyerekek mostanra fiatal felnőtté értek, és tömegesen keresik vér szerinti családjukat. Általában úgy nevelkedtek, akárcsak Zsolt, hogy a nevelőszülők nem titkolták előttük múltjukat. Lukács szerint a hivatalos örökbefogadó szülők kaptak egy dossziét a gyerek születési adataival, így lehetett tudni az eredeti nevét, a születési helyét, sőt, a szülők nevét és utolsó lakhelyét is.

Zsolt is tudja már régóta, honnan származik, a szülei nevét, és azt, hogy a születésekor Fenyéden éltek. Ennyi adattal fogott bele a kutatásba, ehhez a regionális és helyi média segítségét kérte, mint oly sokan a sorstársai közül, mivel a hatóságoktól nem könnyű információhoz jutni. Magyarul ugyan már nem tud, de nevelőanyján kívül Ileana Băiescu, a külföldre adoptált romániai fiatalok családegyesítésén dolgozó mozgalom kezdeményezője is segítette a kommunikációt, a kapcsolatteremtést a hazaiakkal.

Indulás Skóciából

László Zsolt esetével a Hargita megyei sajtóorgánumokat keresték meg írásban. A hirdetés több felületen megjelent, és pár nappal később a Príma Rádiónál jelentkezett egy rokon, az édesapa testvére. Ezen a ponton kapcsolódott be a történetbe Lukács Csaba, aki támogatást szerzett arra, hogy filmes csapatával kiutazzon Skóciába, majd onnan Zsoltot, a nevelőanyját és Ileana Băiescut „hazahozza" Székelyföldre, megörökítve a találkozás pillanatait.

Zsolt útja először is édesanyjához vezetett, Zetelakára – mint kiderült, a vér szerinti anya, Ildikó és lánya már többször szerepelt a helyi médiában, a lány egészségproblémái és a család számára adományozott konténerlakás miatt. Zsolt ezt követően Ivóban megismerte pásztor édesapját – a vér szerinti szülők szívélyesen fogadták, lehetőségeikhez mérten igyekeztek a kedvében járni.

Lukács Csaba és stábja ezután tanúja volt annak a szívszorító pillanatnak, amikor Zsolt egykori csíkszentmártoni nevelőjével találkozott – a gondozónő, Rácz Katalin máig emlékezett a kisfiúra, akit harmadmagával nevelt családi gondozásban 1996 augusztusáig, amikor is örökbe vették. Saját fiát is Zsoltnak nevezte el – mesélte meghatottan Lukács Csaba.

Zsolt képe a vér szerinti családjáról. Fotó: Facebook/The never forgotten Romanian children

Az itthoni rokonok, a szülők nem tudnak angolul, Zsolt pedig már nem emlékszik a magyar nyelvre, de fordítóprogramok segítségével igyekeznek kommunikálni. A forgatás lejárta után a stáb és a közvetítő hazatért, hogy lehetőséget adjon a családnak a zavartalan, bensőséges kapcsolat kialakítására. Hogy hogyan alakul a további életük, nem tudni – Zsolt mindenesetre már törölte angol nyelvű Facebook-oldalát, és eredeti nevén jelentkezett be. Nevelőanyja is támogatja identitása kialakításában, és már szokja, hogy George mellett Zsoltnak is szólítsa.

Százak reménykednek

Világszerte sok fiatal álmodozik arról, ami Zsoltnak sikerült: az ügyében közvetítő szerepet vállalt Ileana Băiescu 2015 januárjában létrehozta a The never forgotten Romanian children (szabad fordításban Feledhetetlen romániai gyerekek) nevű Facebook-oldalt, amelynek célja felkutatni az elvitt gyerekek gyökereit.

Az oldalnak mára hatezer követője van, mindeddig több mint kétszáz esetet sikerült megoldaniuk, de jelenleg is több százan keresik vér szerinti családjukat. Szívszorító történetek sokaságát publikálják a fiatalok, régi, megsárgult fotókkal, amelyek révén azt remélik, édesanyjuk, apjuk, akár testvérük jelentkezik majd.

A civil kezdeményezések gyorsabbnak bizonyulnak a szociális intézmények beavatkozásainál: Elekes Zoltán, a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője szerint a hatósági procedúra bonyolult, mivel a szüleiket kereső fiataloknak a bukaresti román örökbeadási hatósághoz (ORA) kell fordulniuk, a megyei gyermekvédelmi hatóságok onnan kapják a megbízást a vér szerinti szülők felkutatására. Az elmúlt években mindössze néhány ilyen esetük volt.

 

A vér szerinti szülők kéréseit viszont nem áll módjukban fogadni, hiszen a gyerekek örökbe adásával lemondtak arról a jogukról, hogy a továbbiakban kapcsolatot tarthassanak a gyerekkel. Így a gyerek, ha nagykorúvá válik, maga dönthet arról, hogy meg akarja-e ismerni a valódi szüleit.

 

A nemzetközi örökbefogadást Romániában csupán a kétezres évek elején tiltották be, nemzetközi nyomásra – az állami gondozásban nevelkedők életkörülményeinek javítása feltétele volt az uniós csatlakozásnak.

 

Az örökbefogadás kritériumai, eljárásai is sokkal szigorúbbá váltak: az adoptálni kívánó szülőknek egy sor követelménynek kell megfelelniük ahhoz, hogy megkapják az örökbe fogadói státust, majd legalább négy személyes találkozás következik az adoptálni kívánt gyerekkel.

 

Csak ezek után jöhet a három hónapos ideiglenes elhelyezés, amely során kiderül, hogy jönnek ki egymással a szülők és a gyerek. Ha minden jól megy, ezután már a végleges elhelyezés következik – ismertette Elekes.

 

Hangsúlyozta, egyetlen gyereket sem adnak örökbe a vér szerinti szülők akarata ellenére, és az elhelyezési folyamat során is az ő szempontjuk érvényesül a potenciális örökbefogadóké előtt. Ahhoz, hogy egy gyerek örökbe fogadhatóvá váljon, a vér szerinti szülő írásos beleegyezése szükséges, vagy az, hogy a törvényszék megállapítsa, a szülő nem tart igényt a gyerekére, például, ha fél évig egyáltalán nem látogatja.

 

A gyermekvédelem illetékeseinek sokszor okoz gondot az, hogy a szülő hivatalosan nem mond le a gyerekéről, de elérhetetlen, nem lehet felvenni vele a kapcsolatot, így a gyerek csak nagy sokára kerülhet családhoz a gyermekvédelmi rendszerből.

 

További nehézség, hogy a családi problémák, nehézségek miatt állami gondozásba vett gyerekek szülei úgy nyilatkoznak, szeretnék visszakapni a gyereküket, de semmit sem tesznek azért, hogy megfelelő körülményeket tudjanak biztosítani nekik.

 

Hargita megyében jelenleg 38 örökbe fogadható gyerek és 17 örökbe fogadói státussal rendelkező család van.

Lukács Csaba szerint a legtöbb örökbe adott gyereknek már megvan a saját élete, környezete, amelyben jól érzi magát, csupán azért kutat a szülei után, hogy rendezze az életét, lezárja a múltat, és megkapja a választ arra, miért váltak meg tőle.

Úgy látja, sok fiatal a saját megnyugtatására mentségeket keres: a szüleinek biztosan nem volt lehetőségük felnevelni őt, hogy nem is akarták őt eldobni, vagy hogy biztosan a szülei is keresik őt. A szülőkkel való találkozás viszont gyakran kiábrándító: előfordul, hogy a kezdeti eufóriát a szülőknél gyorsan felváltja az anyagi haszonszerzés reménye, a „megtalált" gyerek kihasználásának szándéka, hiszen sok esetben nehéz helyzetben lévő családokhoz találnak vissza a gyerekek.

Ismerkedés az ivói tájjal

Az eredeti otthon megtalálása mégis sokakat megnyugtat, helyrebillenti az életüket. S olyan is akad, aki csupán azért akar találkozni édesanyjával, hogy köszönetet mondjon neki, amiért megadta az esélyt egy olyan életre, amilyet Romániában nem élhetne.

Sőt, olyan fiatal is akad, aki meglepő módon nosztalgiával gondol vissza az embertelen máramarosszigeti intézetre: Lukács találkozott a fiatalemberrel, aki, miután tudomást szerzett a származásáról, hazaköltözött Romániába. Elmondása szerint az intézet lakóinak az ingerszegény környezetben kialakult egy sajátos ringatózásuk, amely kiolthatatlanul beléjük ivódott, erről bárhol a világban felismerik egymást.