Tóth Árpi nem akar hazájában próféta lenni
MEGOSZTÓ
Tweet
Piroshajú, ez vagyok én
Most épp lilahajú, és gyönyörű kék cipője van....A szex megvolt. Mi jöhet még az inkubátorházból?
Spoiler alert! Részletek a következő rész...Matekkel mindent meg lehet oldani
Kedvenc szava a jó, élőhelye a Tábor negyed, hobbija a...Tóth Árpi dolgozni akar és nem próféciákat hirdetni.
ÍRTA: LÁZÁR EMESE
Nagydumás kiskölyök és rebellis kamasz volt. Apja papnak szánta, kőműves segédmunkásként dolgozott, de sok kitérő után sem adta fel és végül megvalósította gyermekkori álmát. Színész lett. Közben beleszeretett a rendezésbe és a színművész diplomáját tavaly megtoldotta a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem kortárs színház rendezés szakán szerzett mesteri oklevéllel is.
Marosvásárhely és Gyergyószentmiklós közt "szabadon fuldoklott", majd hazajött szülővárosába. Nem próféta akar lenni, dolgozni akar és lazításként a balkáni hangzású Tóth Árpi bulik házigazdája. Saját útját egy életigenlő Nyilas optimizmusával, nyugtalanságával, kíváncsiságával és lelkesedésével járja.
Közhelyes lesz a kérdés: mikor döntötted el, hogy színész leszel?
Közhelyes leszek én is: mióta az eszem tudom, erre a pályára készülök. A 7-es iskolába jártam még anno, az átkosban, és igazából Szász Margit tanító nénimnek köszönhetem azt, hogy belekóstoltam a színészetbe. Én voltam a színdarabok főszereplője. Akkor ezt nagy kiváltságnak, becsnek tartottam, holott csak annyi volt a titok nyitja, hogy képes voltam hibátlanul megtanulni a négy-ötoldalnyi szöveget. Akkor lódult meg a fantáziám és döntöttem el, hogy színész leszek.
A szüleid is ezt a pályát szánták neked?
Nem. A szüleimnek nem adatott meg a lehetőség a továbbtanulásra és ezért foggal-körömmel ragaszkodtak, hogy mind a négy gyermekük - én vagyok a harmadik szülött - tanuljon. Apám papnak szánt, mert mindig is nagy volt a pofám, járt a szám, szövegeltem. Persze, nekem eszem ágában sem volt pap lenni, annak ellenére, hogy az udvarhelyi református fiatalokat összerántó Ifjúsági Keresztény Egyesületben elég intenzíven tevékenykedtem. A színjátszás ott is visszaköszönt – ez volt a színésszé válásom második etapja.
És melyik volt a következő?
Kamaszként már elég dög disznó voltam ahhoz, hogy ne tanuljak. Nyolcadik után a Kósba felvételiztem, de a 4, 95-ös matekemmel szó szerint a nevem fölött húzták el a vonalat. Beiratkoztam az akkor még UCECOM, ma Spiru Haret szakiskolába az építészet szakra. Büszke vagyok rá, hogy diplomás kőműves, szobafestő és kőfaragó vagyok. Kár, hogy ebben a rendszerben ez a szakképzés kicsit meghalt és már nincsenek jó szakemberek, munkások. Mindenki egyetemista akar lenni, de sem tanulni, sem dolgozni nem akar, de lapozzunk...
Érettségi – végül mikor és hol?
Nem ment simán, mert kilencedikes koromtól segédmunkásként dolgoztam építkezéseknél, több udvarhelyi épület, mint a volt Bancorex is őrzi a kezem nyomát. Estibe jártam a Kósba és közben lenyomtam kemény két évet a Matricában, a kerti bútor részlegen. A munka miatt sokat hiányoztam, eltanácsoltak. Végül a mezőben érettségiztem le.
És mi történt a színészi álmokkal?
Érlelődtek bennem folyamatosan, de közben háttérbe is kerültek. Dolgoztam, iskolába jártam, s mint minden kiteljesedő kamasz, faltam a bulikat. Érettségi után már tudtam, hogy színire megyek, de mivel nem éreztem magam annyira felkészültnek, stabilnak, felnőttnek, hogy felvételizzek, egy évet építkezési vállalkozóként dolgoztam Magyarországon. 2002-ben hazajöttem, felköltöztem Marosvásárhelyre, felvételiztem a színire...
..és tízesekkel elsőnek bejutottál
Fej-fej mellett egy magyarországi lánnyal. Jól esett, hogy felvettek, de nem lepett meg. Nem akarok nagyképűsködni, izgultam, kemény küzdelem volt, de nekem akkor és utólag is könnyűnek tűnt a felvételi.
Az egyetemen megmaradni is könnyű volt?
A felvételi előtt ízelítőt kaptunk abból, hogy körülbelül milyen együtt dolgozni a tanárokkal, de arról gőzünk sem volt, hogy mi vár ránk, milyen kemény külső és belső lelki hatások érnek útközben. A technika órákon meg kellett tanulni újra járni, beszélni, énekelni, azaz használni testünket, a színész egyetlen munkaeszközét.
A színészképzés pedig abból állt, hogy különböző szerepeket kaptunk és vizsgaelőadásokat készítettünk. Nagyon intenzív és testet-lelket próbáló munka volt ez. Zárójelben mondom, hogy ha rajtam múlna, akkor a színművészeti egyetemre érettségi után én senkit nem vennék fel.
Miért?
Mert a lelkeddel játszol és meg tudsz sérülni. Ez egy játék, de halálosan komoly. Azok, az élet minden területén tejesen tapasztalatlan 18 éves diákok, akik ide beesnek, nincsenek arra felkészülve, hogy az élet legszaftosabb sűrűjébe cseppennek bele. Mert a színházban, a színpadon sem történik tulajdonképpen semmi más, mint ami odakint, a valós életben történik meg velünk.
Szerelmesek leszünk, nem leszünk, civakodunk, kibékülünk, kacagunk, sírunk. A különbség, hogy a színházban mindez hihetetlenül intenzíven, felfokozottan van jelen. Egy emberi életből egy év a színpadon egy órába van belesűrítve – nagyon pengeélen táncol az ember. Saját tapasztalatom, hogy milyen furcsa, szinte skizofrén, tudathasadásos állapotokat idézhet elő egy szereplő bőrébe bújni.
Ez személyes vallomásként hangzik. Áruld el, hogy a főiskolán vagy később volt ilyen meghatározó élményed?
Másodévesként egy félévben Farkas Ibolyával a Platonovot, Sebestyén Abával pedig a Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését csináltuk meg, amiben én játszottam Raszkolnyikovot. Egy irdatlanul intenzív próbafolyamat volt. Jómagam egy eszméletlenül erős, sírós, görcsös lelki kavalkádon mentem át. Éjjel-nappal próbáltunk, taknyunk- nyálunk egybefolyt.
Raszkolnyikov történetét ízekre szedtük, átrágtuk, főleg azokat a részeket, amikor gondolkodik. Akkor történt meg az, hogy amikor hazamentem a háromemeletes, parányi kis lakásban levő, icipici szobámba, úgy éreztem, hogy basszus, ez a Raszkolnyikové. Fura érzés, amikor otthon ugyanaz a kép talál, amit a próbák alatt a fejedben felvázoltál. Kettős, majdnem tudathasadásos érzés ez.
Tanárok, példaképek – volt ilyen?
Mázlista vagyok, mert olyan tanároktól tanultam, mint Farkas Ibolya, Sebestyén Aba és Lohinszky mester. Őt pályakezdésem példaképeként említhetem, de Farkas Ibolyától tanultam meg, hogy a tehetség ehhez a szakmához önmagában szart sem ér.
..és mi az a plusz, ami kell ?
Munka. Hiába van meg az adottságod, ha dög disznó vagy és nem dolgozol. Kell még mérhetetlen alázat és óriási tisztelet minden és mindenki iránt. Önmagad és az elvárásaid iránt, a kollégáid és mások iránt. Ha maga a színház fogalma iránt nincs benned tisztelet, ha nem úgy gondolod, hogy általad valami az embereknek szól, akkor inkább ne is fogj neki.
Ha valaki úgy gondolja, hogy azért kurva jó dolog színésznek lenni, mert ez valami státuszt jelent a haveri körben és valamiféle celebséget a társadalomban, az felejtse el az egészet. Színésznek lenni óriási felelősség. Dolgozni kell vele, embereknek beszélgetni és mindegy, hogy tíz vagy több száz ember ül a nézőtéren, te tudod, hogy nekik adsz valamit és ez, ismétlem, óriási felelősség.
A te esetedben, József Attilát idézve „kettős teher és kettős kincs" a felelősségvállalás. A színészi diplomát megtoldottad a Marosvásárhelyi Egyetem kortárs színház rendezés szakán szerzett mesteri oklevéllel is. Miért döntöttél úgy, hogy rendező is leszel?
Tulajdonképpen még elsőéves koromban megfordult a fejemben, hogy átnyergeljek a velünk párhuzamosan induló színész-rendezői szakra, arra az évfolyamra, amelyikben Csurulya Csongor, a színház művészeti vezetője is végzett. Ezt akkor nem lehetett, de a gondolat megszületett és folyamatosan ott is motoszkált a fejemben, aztán beiratkoztam és tavaly, 2010-ben diplomáztam.
Folytatása következik
Kik Tóth Árpád barátai, hogyan lazít, véleménye szerint mi a színház feladata, mi a színész és a rendező feladata, akar-e pályát váltani – a beszélgetés második részében többek közt ez is kiderül. Folytatás pénteken, szeptember 16-án. |
Hozzászólások | Szabályzat |
|