Még csak egyetemi hallgató, nekünk már volt szerencsénk látni első komolyabb lépéseit a színházi pályán. A csodaszép Hajdu Imeldával beszélgettünk színházról, Nélkülről, az udvarhelyi tapasztalatokról és a nagybetűs életről, jövőképről.

Miért választottad a színházat?

Valójában gyerekkoromban fogalmam sem volt, hogy mi szeretnék lenni. Nem egy konkrét elhatározás, vagy egy gyerekkori álomkép szülte a döntést, inkább valamiféle vágy sodort a színház felé. Már tizennégy évesen elkezdtem iskolai színikörre, szavalóversenyekre és színházba járni. Emlékszem egy esetre, amikor az egyik darabot néztem a közönség soraiban, és éreztem abban a vibráló levegőben valami számomra megmagyarázhatatlan energiát, amely magával ragadt. Fokozódó kíváncsiság született ebből és arra gondoltam: meg akarom érteni azt, hogy a nézőtéren ülő több száz embernek mitől lesz ennyire élő az, amit a színpadon játszó másik tíz művel. Ez a kíváncsiság terelt ebbe a lüktető világba és azóta is ez az útravalóm.

Szép kis feladat úgy rendeződni emberré, felnőtté, hogy közben nyíltan és mások keze, szava alatt munkálkodsz. Azok a tévelygések és tanulságok sodornak magam fele, amelyeket a színház által kapok, az emberektől. Számomra nagyon fontos az ember maga, a legszebb dolognak látom az emberi lény összetettségét. És ezt az összetettséget a színház nagyon intenzíven boncolgatja.

Valamelyik nap az egyik tanárnőm megkérdezte tőlem, hogy mennyire találom pillanatnyilag magamat a színházban, vagy magamban a színházat. Mondtam neki, hogy minden nap kétellyel ébredek fel, hogy mennyire elég nekem a színház, illetve hogy én mennyire vagyok elég a színháznak. Lehet, hogy ebbe belesodródtam vagy ezt választottam, ennek ellenére várom azt a pillanatot, amikor azt fogom érezni, hogy ő is választott engem, és hogy nekem van helyem itt. Ekkor a tanárnőm azt is megkérdezte, hogy el tudom-e képzelni magam a színház nélkül, és azt kellett válaszolnom, hogy most nem. Azt érzem, hogy szükségem van rá, tanulnom kell tőle!

Mit csinál egy színésznövendék az iskolában?

Nagyon sokfélét, főként próbálunk, de sokszor csak figyelünk, és létezünk. Mondhatni, változatosan élünk. Jelentős különbségek vannak más egyetemekkel szemben. Először is, mi a felvételit követően tizenketten vagyunk egy osztályban, nem harmincan vagy többen, ez a szám ráadásul általában harmadév végére csökken. Heten maradtunk, és még ezekkel az arányokkal is kérdés, hogy akad-e mindenki számára lehetőség. Egy szerencsésebb évfolyam vagyunk, mert most mindenkinek akadt pillanatnyi munkája, mégis az egyetemi évek végéhez közeledve mindenki türelmetlen és attól retteg, hogy nem kap szerződést. Ebben a szakmában sajnos az a ritkább változat, hogy hívnak.

A „mesterség"- a fő tantárgyunk, ahol magát a színész feladatát járjuk körül, meg a „működik vagy nem működik" problémakört. Emellett mozgás és tánc óráink vannak, ének, beszédtechnika meg a színházi ismeretekhez tartozó elméleti tantárgyak.

Első éven például még akrobatikázunk, de van, hogy kardozunk vagy tüsszentünk. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy órán keresztül tüsszögünk. Csak a technikáját mutatják meg. Vagy megtanulod, vagy nem. Az egyetemen nincsen eléd rakva a követelmény, ezt inkább mindenki magával rendezi le, megugorja a saját képességeit, vagy épp elbújik azok elől. Te lehetőséget kapsz arra, hogy megértsél valamit a színészi szakma alapjaiból és ahhoz, hogy birtokold, minél több dolgot be kell szívnod, meg kell rágnod, és el kell kezdened használni azokat. Emberismereti szempontból hasznos fiatalon ilyen mértékben vizsgálni magadat, a környezetedet, egyáltalán a feladatodat emberként.

Mi a kedvenc műfajod és színházi formád?

Nehéz meghatározni. Keveset is látok és ismerek én még, hogy eldöntsem. Másrészről kockázatos egyiket a másiktól leválasztanom. Én szeretem, ha a nézőtérről érzem a „szagokat", a meglepő, egyszerű, mégis erőteljes színpadi formákra szeretek rácsodálkozni. Az életszagú színházat szeretem, vagyis magát a színházat. Azt, ami nyers. Nem vagyok a zenés műfajok ellen, hiszen nagyon nehéz színészként egy koreográfiára, énekre, játékra egyszerre figyelni úgy, hogy az valóban érvényes legyen, de valahogy jobban kedvelem azt, ami a mindennapok emberét leplezi le, tükrözi. Nézőként drámát szívesebben nézek. Hogy mit játszom, az egy teljesen más kérdés. Amit leosztanak...

Mi az álomszereped?

Nincsen. Tudom, hogy nagyon sok színésznek, színésznövendéknek van álomszerepe. Nekem nincs konkrét. Szeretem a kihívást. Természetesen vannak úgynevezett típusok, amelyeket jobban szeretek eljátszani, ilyen Csehov Anna Petrovnája, aki bár erős nő, mégis boldogtalan. Szeretek a nővel foglalkozni. Erről írtam az államvizsgámat is. Ugyanakkor a másik végletet is élvezem. Szeretek férfiakat is eljátszani, mert akkor nem segítenek az elsődleges, külcsín eszközeid. Az, hogy hogyan áll a tested meg milyen a hajad, és hogyan van felrakva a sminked. Ez sokkal többet elárul arról, hogy mit tudsz valójában.

Hogy kerültél Udvarhelyre?

Ez elég egyszerűen, és meglepetésszerűen történt. Tóth Árpi írt facebook-on egy üzenetet. Akkor még nem is tudtam, hogy ki az. Egy filmforgatáson voltam és kimentem, beültem egy fa alá és elolvastam, hogy Tóth Árpád, még elkacagtam magamban, hogy ez biztos nem a körúti hajnalos Tóth Árpád.

Azt tudom, hogy valaki ajánlott neki és ő utánam érdeklődött az egyetemen. Nem sokat latolgattam. Akartam, szóval rögtön visszaírtam, hogy szívesen vállalom, hiszen a lehetőséget láttam benne, meg nyilván örültem. Aztán már csak ki kellett várni a tavaszt.

Nem volt nehéz bekerülni egy már összeszokott társulatba?

De. Féltem, hogy miként viszonyulnak hozzám, hogy én hogyan tudom őket és magát a helyzetet kezelni. Egyáltalán, mit várnak el tőlem. De végül a négy év alatt az egyik leghasznosabb tapasztalatom volt. Kikerülsz egy helyre, ahol idegen minden és a zéróról kell felépíteni az egészet. Sok esetben csak magadra számíthatsz. Nem csak a társulat volt új. Mivel ez volt az első nagyszínpados darab, amelyben nem statisztaként játszottam, nagyobb volt a felelősség is. Itt nem voltak sem osztálytársak, akikkel bátrabban és önfeledtebben próbáljon az ember, sem a vezetőtanár, hogy bebújhassak a szoknyája alá. Átrendeződik minden. Az első pár hétben úgy éreztem magam, mintha első éves lennék.

Hamar megkedveltem az embereket, jól éreztem magam velük a női öltözőben, aminek egyébként nagyon bensőséges hangulata van. Rendkívül segítőkészek voltak, Árpi is nagyon sokat biztatott, hívott magával, hogy ne üljek otthon, egyedül lakásban, mert úgy nekem is könnyebb lesz. El voltam kényeztetve. Nagyon szép találkozásom volt Puskás Gyopival, a darab díszlet és jelmez tervezőjével is, aki vásárhelyi, így együtt jártunk Udvarhelyre. Ismertük egymást már azelőtt is, mert sminkelt már néhányszor, de az együttlakás meg a körülmények hozzásegítettek, hogy egy nagyon jó barátság születhessen. Következtetésként azt tudom mondani, hogy hiányozni fog szinte minden.

Hogy tetszett a Nélkül és hogyan tudtál azonosulni Vilma karakterével?

Vilma valamennyire bennem van, sőt nagyon is, de szerintem a története kissé minden fiatal lányban ott bujkál, csak nem ennyire szélsőségesen bontakozik ki. Nyilván, egyéni a sorsa, viszont a női tisztasága, szerelemre rendeltetése és a folyamat, ahogyan mindezt elveszíti és kiüresedik, nagyon emberi. Számomra is rengeteg kérdést tett fel a Vilmával való találkozás, és sok esetben ráláttam általa életem bizonyos momentumaira. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy Vilma velem jött, vagy hozzáadott valamit a lényemhez. Olyannyira, hogy az utolsó előadások előtt már azon gondolkodtam, hogy Vilma hogyan sétálna itt, vagy ő is gyűlölné-e a kapucsengőt.

Hogy a mű maga, meg az alakításom mennyire tetszett, arra nagyon nehéz válaszolni, mert nem látom kívülről, pedig az utolsó előadásig folyton figyeltem magam, és sajnos maradt egy kis hiányérzetem. Hiába igyekeztem, vannak még hiányosságok. Ez mélyvíz volt nekem. Bár nem volt problémamentes, mégis a folyamat a maga összességében tetszett. Tóth Árpi nagy lendülettel, és úgy gondolom, hogy rendkívül emberségesen látott hozzá a próbafolyamathoz, valóban akarta, hogy egy szép előadás szülessen, akárcsak mi. Sokszor úgy kezelt, mint egy vendéget, máskor meg mondta, hogy biztosan az egyetemen ezt nem tanítják. De utólag nagyon hálás vagyok neki. Sok mindent magamra szedtem itt. Azt, hogy mennyire végeztem jól a dolgomat, vagy sem, hogyan játszom előadásról-előadásra, azt nem tudom miben kell lemérni.

Figyelek arra is, hogy éppen hogyan szólal meg a hangom, vagy mennyire érzem magam benne a karakterben. Próbálok koncentrálni, fókuszálni a többiekre is, az erőre, ahogy a színpadon, úgy a nézőtéren is, hogy a tekintetükből visszaigazolást nyerjek.

Mik a terveid a jövőre nézve? Számíthatunk rá, hogy visszatérsz?

Bár most nincs amiért erről beszélnem, ugyanis nincs rá lehetőség, de majd ha úgy alakul, hogy visszahívnak egy darabra, szívesen fogok jönni. További tervek nem igazán vannak, inkább csak homályos vágyak. Konkrét lehetőséget sajnos nem látok sem itthon, sem máshol. Tudom, hogy nem nekem való a helyekért folytatott hiénaharc. Itthon lehetőségem most nincs, de igyekszem türelmes maradni. Arra gondolok, hogy úgyis van, mit még „magamra szednem". Emellet nagyon szeretnék filmmel is foglalkozni. Volt már néhány próbálkozás. Filmben olyan sok mindent át lehet adni, amit színházba nem, másként lehet érzékeltetni dolgokat. De a színházszeretetemen ez nem lép túl. Erdélyi filmgyártásról te hallottál? Én sem. Lehet, hogy nem létezik...?