Ashlee Mills, a coloradói cserediáklány tíz hónapot töltött el Székelyudvarhelyen, megismerte a jó oldalunkat, de a rosszat is volt „szerencséje" megtapasztalni, ezért tükröt is tart nekünk. Ash-el az Alsó Gében beszélgettünk, elárulta, mit gondol a töltött káposztáról, mit tart a legfurcsább szokásainknak, elmesélte, hogy ég és föld az amerikai és az itteni oktatás, és azt is megtudtuk, mi az, amit soha nem fog elfelejteni.

Azt tudom, hogy a Rotary cserediákprogramon keresztül kerültél ide, de miért pont Romániát választottad?

Az egyik barátom, Jakab Roland két éve Coloradóban volt cserediák. Akkor ismerkedtünk meg, ő mesélte, hogy Romániában él, és magyarul beszél. Nagyon érdekesnek találtam ezt, egyszerűen nem értettem, hogy miért.

Az ország is kifejezetten érdekelt, mert Amerikában nem nagyon hallunk és beszélünk Romániáról. Valami mást akartam, nem szerettem volna egy olyan országba menni, ami „nagyon amerikai", mint Spanyolország, vagy Olaszország. Úgy éreztem, itt több olyan dolgot megtapasztalhatok, amire eddig nem volt lehetőségem, szóval ezért böktem rá Romániára és Erdélyre.

Hallottál már Romániáról, mielőtt idejöttél?

Erdélyről és a vámpírokról, de most már tudom, hogy nem vagytok vámpírok.

És mi volt az első benyomásod?

Egy elég kemény kulturális sokkon mentem keresztül, mert itt minden nagyon más. A legelején azt kérdeztem magamtól, hogy mire vállalkoztam. Úgy voltam vele, hogy Úristen, tíz hónapot kell itt maradnom, és nem tudok csak úgy visszamenni. Meg voltam ijedve, hogy mi vár rám a következő egy évben, nem tudtam, mire számítsak.

Szerencsére, az emberek nagyon kedvesek voltak, nagyon meleg fogadtatásban részesültem mindenhol. Először a Csendőr családnál voltam három hónapig, közben többször is váltottam, voltam a Demeter, majd egy másik Csendőr családnál. Jobban mondva az első fogadóapukám testvérének családjánál.

Mit gondolsz az erdélyi emberek nyelvtudásáról, mennyire volt nehéz kapcsolatot teremtened velük?

A legtöbb ember, főleg a fiatalok jól beszélnek angolul, könnyű volt velük barátkozni és beszélgetni. Az idősebbek kevésbé, néhányan igen, de aki nem, azzal megpróbáltam magyarul kommunikálni. Nem túl sokat tudtam, tudok, de próbálkozom folyamatosan, és van, hogy működik, van, hogy nem. Nagyon szép nyelvnek tartom a magyart, rendkívül szeretnék folyékonyan beszélni, de rettentően nehéz.

Mindig nagyon jó nyelvérzékem volt, hamar tanultam a nyelveket, szóval volt némi előnyöm. Az elején elkezdtem tanulni valakivel a magyart, de hallás után is nagyon sokat fejlődtem. A gyakran ismételt szavakat hamar megjegyeztem. A legelső család, akiknél voltam, kizárólag angolul beszéltek miattam, szóval ott nem volt annyira szükségem rá, de a másodiknál kénytelen voltam tanulni és próbálkozni, mert ők nem beszéltek olyan jól angolul.

Mit gondolsz, vannak általános különbségek az erdélyi és az amerikai emberek között?

A kultúra. Persze, nekünk is van kultúránk, de sokkal több hagyomány van itt, mint otthon. Például a húsvét ünnepe a tojásfestéssel és a locsolással. Azt hiszem, úgy egyébként is egy picit régi vágásúak az itteni emberek, nálunk nincsenek ilyen hagyományok, de ez nekem nagyon tetszett.

Beszéljünk az oktatásról! Milyen különbséget láttál? Egyáltalán, hogy tudtál tanulni magyar nyelvtudás nélkül?

Amikor először megérkeztem a suliba, nagyon zavarosnak tűnt minden. Nagyon furcsa volt, hogy egy osztályban ülünk egész nap, a tanárok meg mennek ide-oda. Érdekes volt, de nem mondom, hogy nem élveztem. Emlékszem, az első napomon az egész osztály el volt hűlve, hogy úristen, itt egy amerikai lány.

Egyébként arra a kérdésedre, hogy hogyan boldogultam magyar tudás nélkül, az a válasz, hogy sehogy. Semmit nem csináltam a suliban. Mármint azt is lehet mondani, hogy sokat tanultam magyarul, de igazából csak ott ültem egy egész éven keresztül. Elég unalmas volt. Volt, hogy filmet néztem a telefonomról Netflixen. Az elején nem igazán örültek neki a tanárok, de egy idő után belátták, hogy jobb ez így. Tudták, hogy nagyon unatkozom, ezért beletörődtek.

Szerintem itt sokkal magasabb szinten folyik az oktatás, mint nálunk. Engem a Tamási Áron Gimnázium tizedik B osztályába raktak, és ott olyan szinten tanulták például a matematikát, amilyenen nálunk az egyetemen tanítanak. Valószínű, hogy nem minden tantárgyra igaz, de a matekre pont igen.

Az a mennyiség, amit itt a diákoknak tanulniuk kell, nagyon soknak tűnik. Talán jobb, hiszen okosabbak vagytok, viszont úgy érzem, hogy éppen ezért a tanév alatt a diákoknak nincs annyi szociális élete.

Amerikában mi választjuk ki a tantárgyakat, amiket tanulni akarunk. Én matematikát, tudományokat, spanyolt, pszichológiát tanulok. Körülbelül háromig vagyunk suliban, nyolc órán keresztül, viszont ezután nem igazán kell tanulnunk otthon. Azon van a hangsúly, hogy ott minél több mindent megértsünk, és több választós feladat (multiple choice) van, nem kell olyan szinten memorizálnunk a leckéket, mint az itteni diákoknak. Sokkal könnyebbnek tűnik az. Az évfolyamom ötszáz diákja közül az ötödik vagyok Amerikában.

Mi hiányzott a legjobban otthonról?

Természetesen a családom, nagyon nehéz volt nélkülük itt, de ez így túl egyszerű válasz, úgyhogy mondom, ami a második legjobban hiányzott és az a vezetés szabadsága. Otthon nagyon egyszerű beszállnom az autómba, és eljutnom bárhová. Tudom, hogy kisváros ez, és azért olyan sokat nem kellett gyalogolnom, de hiányzott a vezetés maga. Az amerikai ételek is hiányoztak.

Mit gondolsz az itteni konyháról? Kóstoltál erdélyi specialitásokat?

Nem tudom, hogy mondják magyarul ezt a káposztába tekert húst...

Töltött káposzta.

Igen. Azt utáltam. Nagyon utáltam, borzalmas. Amikor azt ettem, annyi tejfölt raktam rá, hogy ne érezzem az izét sem. Persze, ez azért van, mert ki nem állhatom a káposztát. Jó, azért volt kellemes meglepetés is, például a kürtőskalács, azt nagyon szerettem, az a kedvencem.

Mesélj néhány dolgot, amit nem szerettél itt a töltött káposztán kívül?

Ez egy nagyon kicsi város, persze nem ezzel van baj, hiszen én Grand Junctionban, egy nem sokkal nagyobb városban élek Colorado államban. Emiatt itt azonban sok ember, főleg az idősebb generációkból, nagyon szűklátókörű. Mintha azt képzelnék, hogy ez itt az egész világ.

Azért nem szeretem, mert amikor megérkeztem, és az emberek látták, hogy én más vagyok, rosszallóan tekintettek rám, mint a lányra, aki azt csinálja, amit akar, és nem igazán érdekli, hogy mit gondolnak az emberek, pedig én pontosan ezt tartom az egyik jó tulajdonságomnak. Ha valamit hibáztam, az egész világnak vége volt, mindenki beszélt róla, hogy úristen, mit csinált Ashlee. Ez szerintem elég frusztráló.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy a román embereket sem szerettem túlságosan. Persze, közülük is ismertem meg nagyon kedves embereket, de volt, akinek elmondtam, hogy itt élek, és ezért rendesen dühös volt, hogy még csak magyar sem vagyok. Ennek nincs semmi értelme. Kit érdekel ez? Nem értem, hogy őket miért foglalkoztatja.

A hírek is elég gyorsan terjednek, bár ez zavart legkevésbé, de két héttel az érkezésem után mindenki tudta és beszélt róla, hogy egy amerikai van a városban. Még akkor is beszélnek rólad, ha nem is ismernek.

Még éltél át itt esetleg valami kínosat? Vannak-e olyan történeteid, amik a nyelvi korlátok miatt születtek?

Igen. Több is, és ezek egyben kínosak is. Én és az egyik barátnőm, Hanna, a kőkacsánál ültünk, volt ott még néhány ismerősünk, akik közül valaki ivott is valamit. Egyszer csak feltűnt nyolc rendőr, és én, bár tudtam, hogy nem csináltam semmi rosszat, nagyon ideges lettem a Rotary miatt, beparáztam, hogy még a végén visszaküldenek Amerikába, és azt gondoltam, azt kell hazudnunk, hogy nem azok vagyunk, akik valójában, szóval elkezdtünk brit akcentussal beszélni.

Szerencsére nem igazán tudtak angolul, így elég rendesen elbeszéltünk egymás mellett. Azt tudom, hogy kérdezték, hol lakunk és csak annyit mondtunk, hogy annyira bonyolultak itt az utcák meg az utcanevek, hogy nem tudjuk elmagyarázni. Nagyon meg voltam ijedve, de aztán elbúcsúztak, mondták, hogy vigyázzunk magunkra.

Voltak még nagyon kínos esetek. Például, amikor egyszer tusoltam, és az egyik fogadó család kisfia, aki négy éves, szóval nem okolom érte, bejött a fürdőbe, mert nem volt zár az ajtón, leült a földre és el kellett hozzám beszélni. A baj az volt, hogy ez még nagyon az elején volt az itt tartózkodásomnak, el sem tudtam neki mondani, hogy jó lenne, ha kimenne, néztem és reméltem, hogy rájön abból. De szinte mindegyik családnál történt ilyen eset, egy idő után már azt hittem, hogy ez normális.

Nálunk alsóneműben nem nagyon járkálnak az emberek, még a családtagjaik előtt sem, ezért azt is nagyon furcsálltam, amikor az egyik családnál a fogadóanyukám félmeztelenül ült le az asztalhoz. Volt erre példa mostanában is, de tíz hónap alatt sem tudtam ehhez hozzászokni. Az egyik családnál például kimentem az udvarra és az apuka egy alsógatyában vágta a fát. Nagyon vicces volt. Az jutott róla eszembe, amikor a Breaking Bad című sorozatban a főszereplő alsógatyában főzi a kábítószert.

Mondj három dolgot, amit soha nem fogsz elfelejteni!

Hát az itt szerzett barátságokat semmiképpen. Székelyudvarhelyet sem, hiszen nagyon szerettem itt, rendkívül szép városnak tartom. Azt az életmódot sem fogom soha elfelejteni, amit ti folytattok, a hagyományokkal, amiről beszéltem. Hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam és úgy érzem, hogy most már az én részem is. A G. is nagyon hiányozni fog.

Mit gondolsz az itteni bulik minőségéről? Másképpen bulizunk, mint ti?

Nagyon eltérő az otthonitól, viszont nagyon élveztem. Mi összegyűlünk valakinek a lakásán. Ha éppen én vagyok egyedül, akkor áthívom a barátaimat, beerpongozunk, mindenki hoz magával valami italt, és elvagyunk a házban.

Sajnos azért sem tudom összehasonlítani, mert huszonegy éves kor alatt erre vagyunk utalva, ilyen fiatalon nem tudunk klubokba járni. Itt nagyon tetszik az, hogy szórakozóhelyek vannak és táncolnak az emberek együtt.

Volt sok olyan fiú, aki flörtölt veled azért, mert amerikai vagy?

Igen. Hát nem csak azért, hanem mert aranyos is vagyok. De sokan, ahogy meghallották, hogy amerikai vagyok, elkezdtek közeledni felém. Nem is csak srácok, hanem az emberek úgy általában. Nagyon sokan csak gyakorolni akarták az angolt és azért.

Viszel valami szuvenírt haza tőlünk és tervezel még visszajönni?

Nem tudom, hogy milyen nagyon speciálisat tudnék innen hazavinni, bár vásároltam szuveníreket. Azt hiszem, viszek majd egy kürtőskalácsot a családomnak és Milka-csokit. Az a legjobb cucc.

Természetesen vissza szeretnék majd térni. Most úgy érzem, ez lett a második otthonom. Talán már jövőre, amikor befejezem az iskolát, bár akkor kell majd egyetemre iratkoznom és elkezdenem a tulajdonképpeni életet, szóval nem tudom biztosan, de amint időm engedi, jövök.