Minden kedden szemezgetek az idős asszonnyal, aki ha jó, ha rossz az idő, egy összecsukható hokedlin ülve, vidáman kínálgatja a portékáját. Különleges árujának, az öklömnyi méretű diónak, mindenki csodájára jár. Veszek egy konzerves doboznyit belőle 5 lejért, közben elbeszélgetünk a piacozásról.

A hatalmas diót 15 éve Magyarországról kapta ajándékba, hogy kóstolja meg.

„Én biza nem ettem meg, hanem elültettem, s most pénzt terem, lássa-e" – büszkélkedik. Hiába van a mellette levő zacskóban jó, vékony héjú, finom bélű dió, azt nem veszik úgy, mint a nagyot.

Az óriásdiót még a televízióban is reklámozták, azt mondták, januárban kell elültetni, meleg helyre, fűrészport is kell tenni a földjébe, s aztán mikor olyan kétaraszosra megnőtt, akkor májusban-júniusban ki kell ültetni mindenestől – tudom meg Gizella nénitől.

Nyolc lejbe került ma a piaci vám, már épp kiárulta az árát, de még sok mindent el kellene adnia ahhoz, hogy ne cipekedjen hazafelé. Mindenből csak egy-egy kicsit hoz, mert nehéz hazavinni a maradékot. 

„Muszáj valamit árulni, hogy vaegy lej kerüljön. Kicsi biza a nyugdíjam, 260 lej, az még kinyérre se elég. De mit csináljunk?"– kacag Lukács Gizella néni. Állandóan mosolyog, még akkor is, amikor más panaszkodni szokott.

„Nem lehet dicsekedni az idei terméssel, mert szárazság is volt ugye, s a vadak mindent összetörnek. A marhákra, mindenre rámentek. Még a nagyúton is sétál a medve" – mondja.

Kicsi helyt kicsi mindenféle

Kicsi terítőjén kicsi fokhagyma, 4-5 halmocskával, 3 lejért adja a 4 darabot. Kicsi hagyma, a „veres kecskecsicsű erősen finom, – dicséri –, nem erős, csak annyira, hogy tudjuk, mit eszünk. Másnak ilyen nincs a piacon" – kínálja. Kicsi torma, két lej kötése. Kicsi krizantém – két-három lej csokrocskájával.

„Le kellett szedni, mert eddig már megfagyott volna. Nem fogy, mert nem olyan szabályos, mint a többieké. Ma mindenki virágot veszen, annyi van, amíg a szem ellát" – mutatja.

Két üveg ecetes tárkony két zacskó szárazpaszuly társaságában kínálja magát. Amikor a fuszulyka árát kérdezem, huncutul csillan a szeme. „Nem adom drágán. A piacon vagyunk ugye, lehet alkudni. Megvan az több is, mint egy kiló. Tizenkét-tizenhárom lejbe adom, amennyiért megveszik" – árulja el.

Nagykorú vagyok már

Kicsit már megfázott, hiszen az árnyékban üldögél reggel óta, de nem bánja, csak kicsi pénzt keressen.

„Nagykorú vagyok már, el kell tartsam magam. Az uram 24 éve meghalt, a szült fiam is, a fogadott fiamnak családja van, s betegeskedik. Muszáj, hogy gondoskodjak magamról. Az ember nem táthassa a száját, hogy a sült galamb belérepüljön" – meséli az életét.

Kérdezem, hogy hány éves, kinézetre a hetvenes évei végén járhat. „Nem merem megmondani, mert megijed maga attól" – titkolózik az eleven, még ültében is örökmozgó néni, aztán elárulja, hogy 1925-ben született, s számoljam ki.

„Biza, a kilencvenedik évet taposom" – mondja, mikor kiszámolom, s mellette több máréfalvi árus is tanúsítja, hogy így van.

„Az idén jövök, de jövőre végeztem, már vége mindennek. Ki tudja, holnap itt leszek-e? – jelenti ki, mintha csak arról beszélne, lehet, hogy nem lesz busz.

Ha jókedvű zöldséget, diót, szabálytalan krizantémot akar vásárolni, keresse Lukács Gizella nénit keddenként a városi zöldségpiacon.