A legszembetűnőbb példa erre, amikor egy kisüzletben vagy nagyáruházban találkozunk az eladókkal – nem mindig mondhatók kiszolgálónak, ugyanis az már egy magasabb kategória. Maradjunk az elárusítóknál. Mielőtt azonban rangsorolnánk őket, akik értünk vannak és nem fordítva, habár ezt el szokták felejteni, jöjjön egy példa, amivel akár naponta szembesülhetünk.

Ha valaki magára ismer, az nem a véletlen műve.

Egyszerű kisüzlet a lépcsőházak alatt – ilyenben mindenki járt, sőt naponta betér egy-két apróságot beszerezni, de főleg a családias, mindenki ismer mindenkit hangulatért szoktunk ilyen helyeken vásárolni.

A minap történt az eset. Kisebb sorbaállás alakult ki a „blokk" alatti bolt néhány négyzetméteres helyiségében, csak úgy lihegtünk egymás nyakába, amíg az eladó - aki ugye, ahogy a Tankcsapda dala mondja „eladni akar, én meg venni" - nyomta tovább a traccspartit a tegnapi filmről a szomszédasszonnyal.

Első benyomásra valóban családias hangulat uralkodott a pulton belül és kívül is. Az idő csak úgy repült a pletykába merült hölgyek társaságában. Egyetlen gond az volt, hogy nekem abból a bizonyos időből volt a legkevesebb.

Az első percekben tüntetően az órámra pillantva érzékeltettem, hogy sietnék, de ez nem zavarta sem a kiszolgálót, sem pedig a partnerét.

Az is átfutott az agyamon, hogy előszedem az ősrégi viccet, és megkérdezem: „– Tudják-e, hogy ki vagyok? Nem? Akkor bemutatkozok: én vagyok a vásárló."

Továbbra is tűkön ülve türtőztettem magam és nem szóltam. Halkan próbáltam elnézést kérni. Megkaptam, mert magasan a fejem fölött néztek el. Ez a próbálkozás is füstbe ment.

Hangos köhögések közepette hívtam fel magamra a figyelmet, de ezzel csak annyit értem el, hogy odébb álltak, nehogy elkapjanak tőlem valamit. Még mindig láthatatlan voltam.

Nagy nehezen, valami csoda folytán kb. tíz perces várakozás után a rágózó szájból amolyan legyünk túl rajta hozzáállással odavetett „Mit veszel?" jelezte, hogy megérett a helyzet a vásárlásra. Erre felsóhajtottam, rávágtam, hogy levegőt, és azzal továbbálltam.