– Jajj, micsinál, tanár úr, mér menyen az átjárón, ember, amikor lássa, hogy jövök? Há' normális maga? Há' jól lássa, hogy éppen arra jövök a kocsival, ott vagyok vagy ötven méterre, há mi az istenért lépik le a járdáról? Há' most mongya meg? Miö? Há' tuggyaé, hogy én ki vagyok? Há nem ismer meg, tanár úr? Há' a maga osztályába jártam a suliba, ember, ejisze nem emlékszik? Ne hülyéskeggyen! Há' ott ültem az ablak mellett a suliba, akkó csak elefelejtett. Há' nem vótam jó tanúló, az az igasság.

Felejtünk, tanár úr, me' öregedünk, s telik az idő. Annakidején apám is asztot mondta vót, hogy fijam, kezgyed élni az életedet, me észre se veszitek, s egy pillanat alatt úgy elrepül, hogy osztán... Mi? Ne álljak itt az átjárón? Tanár úr, engem senki se szólitt meg ezért, amióta a pártnál is dógozok. Nem is montam magának, béíratkoztam annakidejinn vagy két egyetemre is, az eggyiket el is végeztem, de nem dógozok a szakmába. Hülye is lennék dógozni, tanár úr, én nem leszek olyan, mind Kovácsék az első padból. Látom, most is hülyére dógozzák magukot, hogy azt a kicsi lakást s a kocsit tuggyák valahogy fenntartani, eszik a pityókát hétvégén a laskával, kinek hiányzik, tanár úr? Csak há lássaé, mire vittem! Mi?

– Hogy megnősültemé?

Dehogy nősültem, tanár úr, ne bolonkoggyon! Van egy fijam, mosmá nyóc éves, de én meg nem nősültem, me az annya egy olyan klinikai eset vót, hogy most is kerülöm az úton. Valahogy vettem egy kicsi lakást nekik nagy nehezen, hogy azzal fogja bé, osztán annál tovább engem mitérdekel, hogy fizetem a gyermektartást? Há így vané? Idegesített, hogy állandóan ment átt Csíkba műkörmöt építtetni, s utána nem lehetett hezzaérni a kezihez. Na, csak azt akarom mondani, hogy... Hálló? Igen-igen, hívjál később, me éppen beszélgetek, bazmeg. Mi? Na, teszem le, cső, visszahívlak.

– Na, tanár úr. Nem iszunk meg valamit?

Jöjjön, né, meghívom ehellyré, né, űjjön bé a kocsiba, amíg velem van, ne féjjen, me senki se mer belékötni. Ilyen ez a világ, lássaé, tanár úr, hogy ha a jég hátán nem élünk meg, akkó hol éjjünk meg? Lássaé, maga még mindig abba a túrkálós szevetteribe van, mind tíz esztendővel ezelőtt, én meg asse tudom, hogy akkor hogy néztem ki. De az élet bé van jőve nekem, tanár úr! Akárhova nyúlok, a szarból is arannyat csinálok, s még főnököm sincs. Nem fúj a gyár reggel hatkor, tanár úr, me amióta a párthoz bévettek, nem kell csinálni semmit, csak kikérik a tanácsomot, hogy mit hogy kéne csinálni.

– Hogyhogy ilyen fiatalon?

Há nem kell ahhoz megöregedni, hogy osszuk az észt, tanár úr, én ennyi idősönn is megmondom, hogy mi kell a vídéknek s a városnak, me közöttük járok, jól látom, hogy micsinálnak s hogy gondólkoznak. Olyan falunapokot szerveztem a nyáron is, hogy ingagya hámlott, értijé, s még a pógármester is megdícsért, me olyan zenekart szereztem, hogy ahajt hajnalba se akartak elmenni az emberek. Magyarból, tanár úr, onnétróll jöttek. Kártyáztam annyit, hogy megengedhessem magamnak.

– Na jó van, mennyen-mennyen, tanár úr,

ha menni akar, én osztán nem tartom föl. Csak azt akartam mondani, hogy ne idegeskegyen, amikor engem lát. Jó tanár teccett lenni, csak éppen én semmit se értettem abból, amit mondott, me magas volt, mind a récének a szakszofon. Mennyen-mennyen, egésséget.

Na. Na, hálló? Na, most mongyad! Éppen eggyik vén hülye tanárommal beszéltem, me ahajt szinte elüttem az átjárón szerencsétlent. Mennyi..?!