Van néhány olyan mondat, kifejezés, vagy szó a magyar nyelvben, amiknek nincs több értelmük, minthogy töltelékként szerepeljenek, és a semmit mondás nagymestereinek tárházát szélesítsék. Némelyik ennél is tovább megy, és fajparaszti beszólásokat próbál leplezni, valamilyen elképzelt illem mögé bújtatva. Itt van néhány közülük.

Szavad ne feledd!

Magyarra fordítva annyit, jelent, hogy „figyu, én most közbe fogok vágni a mondatodba, és az egészet egy ál-illedelmes kifejezés mögé bújtatom". A közbevágás, mások félbeszakításának módszere, egyfajta, elegánsnak gondolt módon. A beszélő takaróként használja, ezzel próbálja jogossá kozmetikázni az egyébként bunkó közbevágását.

Használata csak különösen sürgős esetekben megengedett, saját véleményünk előtérbe lökéséért, és önmagunk fényezéséért járna néhány koki meg saller. Kiváló hárító mondat: „elnézést, hogy a mondatom közepe félbeszakította a tied elejét".

Te tudod

Ennek is van értelmezése, valami olyasmi, hogy „gőzöm sincs, mihez kezdj vele, egyébként is fárasztasz, oldd meg magad". Azt a látszatot kelti, hogy a frázis elpuffogtatója valamilyen mágikus hatalommal ruházza fel kérdezőjét, aki ezentúl aztán nagyon fogja tudni. Bármit és mindent.

Eközben nem több mint egy flegma lepöccintés, aminél talán még a haggyámá' is szebben hangzik, de mindenestre őszintébb.

De

Ártatlan kis, kétbetűs kötőszavunk önmagában sosem tudna bántani, de. Millió kifejezés végére biggyesztve könnyen lehet soha nem látott irritációt kiváltani beszélgetőtársaink idegrendszerében. „Igazad van, de", „nem értek hozzá, de", „semmi közöm hozzá, de", „nagyon jó a cikk, de", vagy ott az örök klasszikus: „nem akarok beleszólni, de".

Ismét egy önlegalizáló parasztság, amivel gyakorlatilag annyit mond el a használója, hogy neki valóban semmi köze a dologhoz, nincs amiért beleszóljon, nem is akar, de bizony bele fog. Feltűnési viszketegségben szenvedők egyik kedvence. A de szócska sok esetben felcserélhető a csak-kal, így újabb csodás formulákat szül.

Hazajöttél?

Valószínűleg a világ legértelmetlenebb kérdése, igazi meta-bullshit, az üresjárat és semmit mondás alfája és omegája, sok hasonló társával együtt. Az egyértelműre rákérdezés hatására pillanatok alatt válik kezes bárány barátunk a vérünket akaró fenevaddá. Amennyiben mentális képességeink kiterjednek addig, hogy az ajtón belépő egyénről megállapítsuk, hogy az igenis belépett az ajtón, úgy soha, semmilyen körülmények között ne tegyük fel ezt a kérdést.

Hasonszőrű társa az „ébren vagy?" – bár erre a kérdésre is megkapható a választ empirikus módszerek használatával (szemünk kinyitása, odanézés) –, célja gyakran az, hogy az alvó embert visszarántsa legédesebb REM fázisából, társalgás céljából. Ne tedd.

Jó étvágyat!

Hogyan válhat egy szívélyes jókívánság a tahóság egyik jelképévé? Képzeljük csak el azt a helyzetet, mikor éppen négy óra megfeszített munka után végre lehuppanunk az irodai ebédlőben, hogy rávetemedjünk Magdikánk legfinomabb rakott káposztájára, és épp két pofára toljuk be a hazait, mire megjelenik legkedvesebb munkatársunk, és vigyorogva kíván jó étvágyat.

Ezzel csak annyi a gond, hogy választ is vár rá, amit egyrészt tele szájjal kell megtennünk, rosszabb esetben hosszabb-rövidebb diskurzusba is kell elegyedni. Közben a kaja hűl, étvágyunk nő, és legszívesebben már a kolléga szívét fogyasztanánk egy kis pörköltszafttal. Az igazán kemény belepofázók szolid kézrázással is kísérik a műveletet, hadd foglaljuk el a kezünket is valamivel, úgysincs jobb dolgunk. És ekkor érkezik menetrendszerűen a semmit mondás csúcsa, a kérdések kérdése:

Hogy vagy?

Igen, a hogy vagy. A kérdés, amit naponta ezerszer felteszünk és feltesznek, ami az udvariassági protokoll alapja, és aminél nincs értékét és értelmét vesztettebb kifejezés a világon. Ha ezelőtt néhány évvel-évtizeddel azon sopánkodtunk, hogy Amerikában mennyire sztenderd és üres a kérdés, akkor tudomásul vehetjük, hogy ma már nálunk is pontosan ugyanúgy nem ér semmit.

Megkérdi a munkatárs, a haver, az ismerős, a kliens, a főnök, mindenki, aki a születésnapod is csak Facebookról tudja, és egyébként is, baromira nem érdekli, hogy éppen mi van veled, hogy mi foglalkoztat, vagy mi bánt. Mert gondolj csak bele, mikor kérdezted meg ezt úgy valakitől, hogy őszintén készen álltál vele örülni, vagy segíteni neki, ha éppen nagyon nincs jól?

Ha gyakran vagy így, te vagy a kisebbség, és legyél büszke rá. Ha meg nem érdekel, akkor ne kérdezd meg.