Szezonja van a lakodalmaknak, mint lassan a szalmakalapnak. Ezzel nem is lenne baj (mondjuk annyi azért igen, hogy sosem értettem, miért kell, hogy az emberek nyári pihenőszabadságának idejét az meghatározza, hogy kollégája, rokona, ismerőse mikorra kap zenekart és vendéglőt), de azt a bizonyos szombat délutáni népszokást még mindig nem tudom ép ésszel felfogni. Lehet, hogy sérült ésszel se tudnám.

Igen, azt: azt a bizonyos tradicionális tevékenységet, amit a lakodalmi autósmenet sofőrjei követnek el, az össznépi csordatülkölés fölöttébb magasztos mutatványát.

Pántlikák, lufik, integetés, lépésben való haladás, és – tülkölés. Dudálás. Klakszonálás.

A lakodalom-szervezés ma már iparággá nőtte ki magát. Tulajdonképpen egy népszokás, ami évszázadok hagyományain alapul, minden kornak, kultúrának, generációnak voltak és vannak sajátos szokásai. Nálunk felé a városi forgatókönyv nagyjából ugyanaz: szombaton polgári, majd templomi esküvő, utána vacsora és mulatság hajnalig. A végén fizetsz, mint a katonatiszt, lehetőleg úgy, hogy a „zifjúpárnak" maradjon is valami.

„Még az éjjel fölhajtom majd én!"

Közben van zene (műfaji meghatározás is létezik már rá), ami szintén néphagyományi szintekről küzdötte fel magát a mai „színvonalra", a folyamat során az olyan népi hangszereket, mint a hegedű, nagybőgő, cimbalom, kb. a hetvenes-nyolcvanas évektől felváltották az egyszemélyes zenekarnak számító szintetizátoros lakodalmi dalnokok, illetve többszemélyes együttesek.

Ezeknek „művészete" a magyar népdaloknak, cigánynótáknak, táncdalfesztiválok örökzöld melódiáinak, illetve napjaink angolszász és magyar sikerdalainak az eljátszása jól-rosszul, ízlések és pofonok. Éjjel kettő-háromkor nagyjából mindegy, hogy mi megy, az örökzöld, 3+2-féle Kombiné vagy a TNT-től a Titkos üzenet...

Szombat délutáni „frontátvonulás"

Azonban a múlt század végére megszületett egy sajátos lakodalmi elem: ez tulajdonképpen nem más, mint a templom és a vendéglő közti útvonal megfelelő „kihangosítása". A friss néphagyomány előírása szerint a vendégekkel megtömött kocsisor (ezekből az első darabokat általában kölcsönzik „szakcégtől") feltűnően lassan és hangosan teszi meg a lehető leghosszabb utat a vendéglőig.

A polgári és az egyházi esküvő boldog pillanatian, illetve stresszén – embere válogatja – túlesett ifjú pár kipislog az ablakon, mint béka a csihányosból, s még integet is, ha úgy van. Közben a „soffér" pedig nyomja a dudát, kórusban, egyszerre vagy összevissza.

Felsíró csecsemők, káromkodó apukák, megriadó anyukák, rövid időre nagyothallásukat legyőző nagymamák szegélyezik útjukat. Illetve integető, boldog emberek.

Van üdítő kivétel is – a „zifjúpár" megkéri a nagybácsit, szomszédot, spicces kollégát, hogy legyenek szívesek nem dudálni. Sajnos ez a ritkább. Biztosan őket is meg-megzavarta egy-egy szombat délutáni „frontátvonulás" néhány évvel korábban.

Eme nemes ezredvégi népszokás lényege egyébként nem más: „vegyétek már észre, hogy mi is vagyunk!" Észre is veszik, természetesen, mert nem tudják nem észrevenni a folyamatos, fülsiketítő hangkibocsátás miatt. Kénytelenek észrevenni. Még akkor is, ha egyáltalán nem érdekli őket.

Egyfajta üzenet is a jövőre nézve: hiába ülsz odahaza, bezárkózva, valamilyen módon megszólítunk, így is, úgy is. Gerillamarketing, vagy mi... De mit is árulnak?

Néphagyományt?