Reggel úgy pattan a biciklire, mint más ki az ágyból. Ő startból bringára lép, s úgy végigslungol egy-egy útvonalon, hogy alig tudsz félreugrani a járdáról. Mondom, útvonalon.

Azzal kel, azzal fekszik, s e két időpont között azzal fáraszt, hogy szerinte nem lehet ebben a városban biciklizni. Ha nem lenne minden idők legjobb és legtökéletesebb kerékpárjának boldog birtokosa – amit éles eszének és megérzésének köszönhetően nagyon-nagyon olcsón vásárolt meg –, akkor meg sem merne indulni, mert minden autóvezető egy potenciális gyilkos, aki kizárólag azért közlekedik személygépkocsival vagy áruszállító kamionnal, hogy a bicikliseket – mint egyedi állatfajt – elüsse, meggyilkolja, kifasírozza.

Mint egy pécéjátékban,

ahol tömbháztetőkön megbújt karabélyosok szegezik gyilkos torkolatú fegyvercsöveiket ártatlan, de életükért küzdő-harcoló kerékpárosokra.

A reggelijét a kerékpáron ülve fogyasztja el, értelemszerűen egyik kezét nem tartja a kormányon, de sűrűn előfordul az is, hogy a másikat sem, mert szól a telefon. Mivel ma szabadnapos, egész nap az úton lesz, mint a lószar, annyi különbséggel, hogy folyamatos mozgásban van, mint a tőzsdei árfolyamok. Rajta nyerni nem lehet, spekulálni sem, de veszélyesnek nagyon veszélyes lehet.

A kerékpár, mint olyan, számára nem pusztán tartozék, mint újgazdagéknál a „jókocsi", hanem ez egy életviteli eszköz, ami fontosabb a mindennapi falat kenyérnél is. Kaja után még egy cigit is elszív, dobja a végén.

Lazán csak

„Micsinálsz, te köcsög, métt vágsz bé elejembe, te majom?!" – üvölt ki a képéből kikelve egy taxis a körforgalomból déli csúcsidőben, amikor egy hajmeresztő mutatvány gyanánt, csak úgy, mindenféle jelzés nélkül összevissza cikázott az autók között. Csak lazán, viccből, úgy, ahogy ő gondolja, hogy kell ezt. Mármint az életet.

Később véletlenül összefut más hasonszőrűekkel, félszavakból úgy értik egymást, mint kutyák szagból, ha egyik jobbra köp, akkor a másik balra – ez egyetértés magas szinten, nem úgy a jövés-menésben, amikor egymást is szinte letúrják az útról, miközben vágtatnak, mint Mondabeli Csaba (királyfi) a csillagösvényen.

Benyomnak redbullt, majd benyomnak segget járókelő elé, vihognak baseball-sapkában, riadt öregasszonyok és kopogós csizmás csajok előtt („hogybeszartbazeg!"), aztán tekerés, tekerés, tekerés. Jön a rinyálás része, hogy „mútkorisszintemeghaltam", a „sokköcsögkocsisassziszihogy...", „csinájjanakbicikliutatnekünk".

Egyszer emberére akad, s amellett, hogy leköcsögözik, a betört szélvédő mellett úgy verik pofán, hogy a taknyán csúszik a Varga-patakba.

Az elmélet és a szobabiciklizés

Estefele a biciklizés elméleti része következik, magyarán ilyenkor szokta csesztetni a nembiciklizőket a különböző internetes fórumokon, blogokon, Facebook-on. Ugye, aki nem jár biciklin vagy reggel az első gondolatai nem a két kerék körül járnak, az nyilván nem is ember, biztos kocsival jár és biztosan acélhuzalokat feszít ki a nem létező biciklisávokra merőlegesen és fejmagaságban, hogy ellene legyen az ún. kerékpáros társadalomnak.

Mert egy ideális társadalom olyan, hogy mindenki biciklin és kizárólag csak biciklin jár. Eltűnik az autó, a benzin, a séta és mindenki jó ember lesz, aki biciklizik. Feltéve, ha pontosan és szakasztott olyan, mint ő, a megtestesült super(bike)man.

Este leteszi a biciklit. Felviszi a lakásába, s amennyiben az kicsi, vele is alszik. Beállítja a hideg északi fal mellé, hogy nehogy túl sok hő érje a bringa testét, mert még megbetegszik a végén s akkor nézhet új jármű után. Mindenesetre az együtt alvás is hozzátartozik a naphoz meg a műfajhoz. Csak nehogy rádőljön egyszer.