Téglakályhával fűtött, aprócska műhelyben várt a kalapkészítő mester. A műhely területe alig haladja meg a tíz négyzetmétert, mégis mindennek megvan a maga helye és nem utolsó sorban, naponta készülnek a kalapok. A falon, a polcokon sokat látott szerszámok és kalapkészítő eszközök. Régi, ütött-kopott Gloria rádió serceg a mester feje fölött. A kalapkészítésre is jó hatással van a nótaszó.

A munka csak ritkán áll meg a kis műhelyben, mindig kerül tennivaló. Két kalap előkészítése között egy percre leteszi szerszámait a mester, és egy cigarettára gyújtva mesél nekünk a jelenről és a múltról.

Messzire szaladunk vissza az időben: a szakmát édesapja kezdte, aki 12 évesen állt inasnak Keszler kalapkészítő mester műhelyében, Udvarhelyen. A szülők később Temesvárra kerültek, ahol édesanyja is női kalapkészítőként dolgozott. Csak 1940-ben jöttek haza, amikor édesapja saját műhelyt nyitott a város központjában. Ekkor Attila még csak két éves volt.

A mesterséget csak lopni lehet

„A szakmát tőle loptam, mert tanulni nem, csak lopni lehet azt. Sokat nem dolgoztam mellette, mert annak idején anyagot nem lehetett kapni, csak javításokkal foglalkoztunk" – meséli Vass.

Édesapját munkatáborba vitték, ez idő alatt egyedül végezte a műhelymunkákat. Később raktárosnak állt, így 1990-ig nem is foglalkozott kalapokkal. Ekkor kiváltotta az engedélyt, és megnyitotta saját műhelyét, ahol a mai napig dolgozik.

„Azt gondoltam, hogy nem fogom tudni csinálni, de amit az ember megtanult, azt nem lehet elfelejteni" – emlékezik vissza.

„Időközben voltak változások, de az anyagbeszerzés ezután sem lett sokkal könnyebb. 1991-ben kimentem az ukránokhoz, akkor még olyan zavaros idő volt, de lehetett menni. Az ukrán nagykövetségtől kértem egy igazolást, hogy az ő tudtukkal megyek ki. Ott van egy nagy kalapgyár, ahol ismeretséget kötöttem. Innen vittem a nyúlbőrt s helyette hoztam a nyúlszőr anyagot. Az a legfinomabb anyag a kalaphoz, de itt nálunk nem csinálják. Vagy kétszer kint voltam, s aztán kezdtek szarakodni. A románok nem alakítottak ki kereskedelmi kapcsolatot az ukránokkal. Hiába, hogy nem volt vámáru sem a kalap, sem a tomp (a kalapkészítés alapanyaga - szerk. megj.), de még a nyúlbőr sem, úgyis vacakoltak a határnál. Megvolt minden engedélyem, hogy vihessek nyúlbőrt, hát nem kirakatta velem az egyik vámos, hogy nincs-e fegyver közötte?" – meséli a viszontagságokat.

„A fegyvert onnan hozzák, nem mi visszük,

mondtam neki. A harmadik alkalommal az ukránok már nem engedtek át a határon és haza kellett jönnöm. A nyúlbőrt beadtam a dákhoz s hazafele kész kalapokat hoztam. Megvettem az üzletből, s utána szétszedtem s átalakítottam. Akkor még olcsó volt, s érdemes is volt vele foglalkozni" – derül fény a szakma trükkjeire.

„Aztán Temesvárra jártam, de ott csak abból lehetett válogatni, amit a szövetkezet visszadobott, de az elég silány minőségű volt. Aztán átmentem Periam-ra, de ma már Olaszországból kapom az anyagot" – számol be az újabb és újabb nehézségekről Vass.

Az unoka vihetné tovább, csak kellene egy asszony

„Ebből a szakmából nem lehet milliomos az ember. Meg lehet élni, sokat kell dolgozni, de nagyot ugrani nem lehet. Mostanáig körülbelül harmincezer kalap készítéséhez szükséges anyagot használtam fel. A kalapokat vették az egész ország területén, de került ki még a határon kívülre is. Most már nem reklámozok, elég az a megrendelés, ami van. Már én sem bírom azt a kapacitást, amit régen. A kisebbik vihetné tovább, csak oda kell egy asszony vagy feleség, mert a díszítést ők végzik. Én innen beadom úgy a kalapot, hogy nincs rajta se szalag se bőr benne, se bélés. A díszítés az asszony feladata" – tudjuk meg a munkaelosztást.

A név adott is meg nem is

„A név már létezett, Vaskalaposnak az édesapámat hívták. Őt mindenki így ismerte, ezért amikor megnyitottam a műhelyt, én már nem használhattam ezt a nevet. Ezért a táblára és a kalapok belsejébe is úgy van felírva, hogy Vass kalap".

Kalap nélkül a cigány sem az igazi

A ma is kalapot viselők táborát erősítő Gábor cigány lép a műhelybe. Igaz, most sapka van a fején, ugyanis a kalapja javításra vár. Vass kalapos nem vállalja el. Nem rasszista, csak elvei vannak. Soha nem javít olyan kalapot, amelyiknek még él a készítője. Ezt sem vállalta, Gábor nagy bánatára.

A mester keze alól jól bejáratott fazonú kalapok kerülnek ki, azonban büszkén mutatja a turkálóból beszerzett cilindert. Ezt csak amolyan érdekesség gyanánt tartja. Néha a kíváncsiskodóknak – mint amilyenek mi is vagyunk – leakasztja és bemutatja, hogy működik. Rácsap a cilinderre, ami kilaposodik, majd újból kinyomja és visszanyeri eredeti formáját. Ez régen az utazók kedvence volt.

De nincs sok idő a bámészkodásra: ha dolog van, akkor nincs lazítás a műhelyben. Kalaposunk dob még néhány hasított fát a tűzre, hogy ne hagyjon alább a műhely melege. Amíg újra felkap a tűz, még elszív egy utolsó cigarettát, majd az időnként felsercegő Gloria rádió csendes melódiája mellett újra belemerül a munkába. A kalapkészítők egyre inkább feledésbe merülő munkájába.