Korond egy félreeső zegzugos kis utcájában járunk. A ház, ahol megállunk a Máthé családé. Hajdanán itt kezdődött minden, vagy legalábbis amíg vissza tud emlékezni a család. Ugyanis az ezernyolcszázas évek végén a dédnagyapa itt formálgatta az első agyagedényeket, amelyeket a vásárban értékesített.

Azóta már sok pala került ki a földből, és alakult haszon- vagy éppen dísztárggyá, azonban néhány dolog változatlan maradt. Például a családban az első fiúgyermeket szokás szerint az apa után nevezték el, így ma is Máthé K. Istvánnak hívják a fazekasmestert. A legifjabb István még az iskolapadot koptatja.

István büszkén mutatja dédapját és az öreget körülölelő családját a falon lógó képen. Ő még ekkor nem is élt. A képen is jól látható a vásárra előkészített cserépedény halom. A kép itt készült az udvaron, ahol most csend honol, csak a cirmos oson keresztül nagy óvatossággal. A műhely egy utcával arrébb van, ott építettek házat István szülei, a jelenleg élő legidősebb Máthé K. István és felesége.

A közeli családi ház mellett fűtött műhelyben zajlik a munka. Amikor megérkezünk Árpád, István testvére az éppen száradó edényeket mártja kaolinba, majd újra visszateszi száradni. Jól megtervezett lépésekben halad a cserépedények készítése, nem lehet félbehagyni a munkát. „Ha túlzottan kiszárad, akkor már nem tapad meg a fül, ha pedig nem elég száraz, akkor majd a zománc fog lepattogni az égetéskor" – meséli Árpád.

Még bele sem kezdünk a mesterség rejtelmeinek megismerésébe, amikor megjelenik István bácsi is. Ő már rajta volt a fotón, igaz akkor még fiatalemberként.

„Tizenhárom évesen már dolgoztam, akkor már olyan edényeket készítettem, amiket Bukarestbe vittek eladni" – emlékezik vissza. A mesterséget négy öccsével együtt édesapja mellett tanulta.

„Nem is tanultuk" – javította ki magát – „hanem beleszülettünk." Gyerekekként a mindennapi játékkal tanulták meg a mesterséget. A műhelyben először csak szórakozásból gyurmáztak az agyaggal, majd fokozatosan munka lett belőle.

A családban a férfiak feladata a fazekalás, a festést az asszonyok végzik. Ezt most is így van. Ifjabbik Máthé K. István és Árpád végzik a munka férfira eső részét. A feleségek pedig mázolják az edényeket. „A fazekalás és a kimázolás a mesterség lényege" – erősíti István bácsi. Ha az ember keze nem áll rá ezekre, akkor felesleges a fazekassággal foglalkozni. A többivel ellentétben ez nem tanulható.

Ötvennégy, mások szerint ötvenhat „fogás" van a mesterségben, amíg a palából meglesz a kész termék. A két fazekas generációval közösen próbáljuk meg nagy vonalakban áttekinteni a fazékkészítés rejtelmeit. A Máthé család vérében van a fazekasság minden mozzanata, így félszavakból megértik egymást, amikor a mesterségről esik szó. Hogy én, a szakmától idegen is értsek valamit, Józsa László a Korondi Fazekasok Szövetségének elnöke segít.

A cserépedények alapja a pala. Ezt a „szekeresek" hordják Szakadátból a műhelyeknek. Mielőtt a korongra kerülne, megfelelően elő kell készíteni. Többszöri darálás és locsolás után kaolinnal adják meg az alapot, majd gyúrással készítik elő az agyagot.

Mielőtt felkerülne a korongra, felgolyózzák, azaz a készülő cseréptárgy méretéhez megfelelő mennyiségű agyagot formálnak golyóvá. Ezt „felütik" a korongra, ahol következik a középre helyezés. Az agyagot többször felhúzza, és lenyomja a fazekas, mielőtt kialakítja a formát. A finomhangoláshoz „késeli" a formát és kialakítja a belsejét.

Miután megvan a forma, félreteszik száradni. Ha elérte a megfelelő keménységét, de még nem száradt ki, akkor jöhet a fülezés és a hibák kijavítás. Kaolinnal tömítik a belső részt, hogy a későbbi használatkor megfelelő legyen.

A rajzolás után „zsengélik" az edényeket. Ez az első égetést jelenti, ugyanis ezután még mázolják, majd újból visszateszik a hagyományos fafűtéses kemencébe és véglegesen kiégetődik az ezer Celsius fok körüli hőmérsékleten. Az edények ekkor elnyerik végső szilárdságukat és ragyogó csillogásukat.

István bácsi keze alól sok alkotás kikerült. Egy alkalommal a Balatonnál kirándultak, Simándi József operaénekes balatoni villájába tettek látogatást. „Amikor az ajtón beléptem rögtön két tányéromat pillantottam meg a falon." – emlékszik vissza István bácsi.

A szakmának voltak mély pontjai az évek során, de most újból erőre kapott. „Román vidékre rengeteg edényt visznek eladásra. A család több generáció óta ezzel foglalkozik, hogy a gyerekek ezt tovább szeretnék-e csinálni, még nem tudjuk. Nem erőltetjük őket, ez nem olyan, amit lehet erőltetni" – ezt már a fiatal Máthé K. Istvántól tudom meg.

Végül még teszünk egy kis kitérőt Józsa László műhelyébe, ahol a hagyományos mellett az új, de saját fejlesztésű technikával készülő edényeket nézzük meg. László a legkisebb, még a centiméteres nagyságot sem elérő kancsóktól az óriástányérokig mindent készít, ami új és számára érdekes. A sajátságos technika mindenképp figyelmet érdemel, de az legyen majd egy másik történet.