A Face Today éppen belekezdett műsorába szombaton este a Patkóban, amikor feltűntek a téren sétálgató Kistehén együttes tagjai, akiket még a színpadi beállás, a soundcheck előtt sikerült diktafonvégre kapni. Az előzetesben a zenekar történetét vázoltuk, most a mostani időkről faggattuk őket, főleg a zenekarvezető-énekes-szövegíró Kollár Klemencz-Lászlót.

Több mint egy éve van együtt ez a felállás, mennyire sikerült összeszoknotok?

Kollár-Klemencz László: Úgy látom, hogy most már nagyon. Nem, volt nehéz összeszokni, mert akik az új Kistehén zenészei, azokkal én már szerettem volna korábban beszélni. Volt egy Melanko formáció, valahogy sok helyen láttam játszani a Bujdosót (a zenekar gitárosa – szerk. megj.) és nagyon szerettem volna velük dolgozni. Én tovább szerettem volna lépni, kicsit már ragadós volt az a stílus, meg az a világ, minden, ami abban volt.

Mennyire lehetett levetkőzni ezt a lakodalmas alterockot?

K. K. L.: Tulajdonképpen érdekes dolog ez: azt hiszem, hogy fontosak a dalok, hogy eleve a dalban legyen valami, de igazán a legfontosabb az, hogy kik adják elő, és hogyha az hitelesen van előadva, akkor gyakorlatilag egy ember keze alatt válik, érik valamivé, élettelivé. Én azt gondoltam, hogy a Szájbergyereket ez a formáció már nem fogja játszani – azt, hogy bizonyos dolgok bele fognak ebbe férni, de bizonyos régi dalok, például a Szájbergyerek nem. És teljesen rácáfolt ez a zenekar – játssza a saját Szájbergyerek-verzióját.

Ez azt jelenti, hogy a 2010 januárja (ekkor alakult át a Kistehén zenekar – szerk. megj.) előtti dalok is működnek ezzel az új formációval.

K. K. L.: Igen. Vagy az volt az út, hogy egyáltalán nem játsszuk a régi dalokat és csak az újakat játsszuk, mert az új dalok rockosabbak, súlyosabbak, komolyabbak, másabbak, másfajta a hozzáállás is. Vagy ez van – és ez nagyon radikális váltás. De közben meg én szeretek a régi dalokból is sok mindent. És akkor az lett valahogy a természetes, hogy bizonyos dalokat játszunk ugyanúgy, mint régen játszott a Kistehén és szeretünk játszani, egyáltalán nem idegen a programban.

Szerves része, mert ez a zenekar magáévá tette a régieket is – ezek nem mind úgy szólnak, ahogy régen, hanem ezeknek az embereknek a felfogásában, ahogy ők látják. Nekem a régi dalok sem maradtak ott, ahol voltak, előre tudtak lépni, több dologgal tudtak megtöltődni. Nekem már fárasztóak voltak, de valahogy így újra lettek teremtve.

Tavaly a Szigeten a Cseh Tamás emlékkoncerten a Budapest című dalt (ez volt az udvarhelyi koncert zárószáma – szerk. megj.) olyan tartalommal töltöttétek fel, hogy úgy hangzik, mintha egy nyolcvanas évek eleji újhullámos, alternatív zenekar játszaná. Így van ez vagy mellélőttem?

Bujdosó János: Egyáltalán nem örülök annak, hogy ha neked úgy tűnt, hogy a nyolcvanas évekbeli magyar zenére emlékeztet, nem mintha bajom lenne azzal a zenével, de szerintem nem így van. Szerintem sokkal karcosabban, sokkal élőbben, sokkal maibban szól, mint azok a zenék akkoriban. Nem is tudnám, hogy hirtelen melyikhez lehetne kötni, szerintem egyikhez se.

Annyiban lehet, hogy igazad van, hogy szellemiségében rokon talán: a nyolcvanas években volt az, hogy valamilyen nézői, közönség felől érkező elvárásnak megfelelni egyáltalán nem kellett, hanem pusztán az önkifejezés volt a cél vagy pedig az, hogy valami olyasmi dolgot hozzunk létre, ami nekünk tetszik és tökmindegy, hogy kinek tetszik. Szóval ez a fajta gondolkodás ebben a számban is tetten érhető, de zeneileg nem annyira.

K. K. L.: Jólesett azt a dalt megcsinálni. Különösebb kötődésem nincs Cseh Tamáshoz, voltak a kilencvenes években hosszú téli estéim, amikor sokat hallgattam, meg egyszer találkoztam vele a Balatonon, pont mikor a csernobili katasztrófa volt. Nem is tudom hova tenni ezt az egészet, hogy Bereményi meg Cseh Tamás: vannak, akik istenítik, s vannak, akik azt mondják, hogy jó előadó volt, de hát nem olyan különösen jó szövegek, ilyen lokális valami, budapesti, bartókbélaúti hangulata van, egy sokat ivó ember énekelget.

Az Elviszi a szél viszont egy Noir Désir-átírás, csak a szövege van lefordítva, az volt a Kalandorok című film zenéje. Más történet.

K. K. L.: Nekem ami a Cseh Tamásban meg a Noir Désirben közös: egyrészt a Noir Désir-dal maga nagyon jó (a Le vent nous portera című szerzeményről van szó, a francia együttes Des visages, les figures című 2001-es lemezén jelent meg – szerk. megj.), másrészt érződik ezen a Noir Désir-dalon és Cseh Tamásban is, hogy ezek az emberek meghaltak abban, amit csinálnak, vagy gyakorlatilag ott táncolnak annak a szélén. Feltettek mindent arra, amit csináltak. Valahogy ez hozzám közel áll. Nem sok minden lett változtatva az eredeti verzióhoz képest.

Van egy szellemisége mindkettőnek – a Noir Désirnek különösen – és a mögött van a háttérben az ember, aki élte és éli most is az életét (Betrand Cantat, a zenekar énekese és szövegírója – szerk. megj.), hogy felemelik a magasba, de közben börtönbe zárják és öngyilkos lesz a felesége. Minden dolog, ami ott mozog a háttérben, iszonyatosan tele van brutalitással és erőszakkal, kegyetlenséggel és minden rosszal, ami létezik. És közben egyszerre van valami hihetetlen felemelő, felszabadító, szabadságkereső érzés vagy attitűd, ami nekem nagyon szimpatikus. Nem vagyok én ennyire önpusztító, sokkal jobban félek a világtól, a betegségektől, mindentől.

Többször mondtad interjúkban, hogy nem akarod azt csinálni, hogy Magyarországon ragadj, hogy harcolj a jobb fesztiválidőpontokért, meg, hogy csak magyar nyelvű lemezeket adj ki. Mennyire sikerült ezt megcsinálni, mennyire lehet kilépni?

Vajdovich Árpád: Az új célpontunk Anglia, Amerika nagyon messze van ahhoz, hogy meg lehessen hódítani. Egy cseh zenekar tíz évet koncertezett Amerikában ingyen, mire sikerült valamennyire befutniuk...

Lesz Angliában klip, reklám, angol nyelvű lemez?

K. K. L.: Készítenek először egy maxi-lemezt, amit terjeszteni fognak, rádiók fogják promoválni, meg interneten lesz egy kampány, aminek részeként mi is kimegyünk koncertezni és aztán meglátjuk, hogy hogyan fognak rá reagálni Angliában. Készítettünk kint Londonban angol verziót négy dalból, már úgy, hogy kinti producerekkel, meg kinti szövegíró írta velem a szövegeket.

Talán több mint műfordító, inkább társíróként lépett be egy Jonathan nevű srác az egészbe, mert nem elég lefordítani, hanem olyasmit kell írni, ami az angoloknak is tud szólni. Egyszerűen ott döbbentem le, hogy mennyire más kultúra. Tudtam eddig is, de voltak olyanok, hogy bárhogy fordítottuk le, egy angol számára érthetetlen. Mert olyan nincs, náluk úgy nem viselkednek emberek, nem tudják, miről beszélek, ilyen dolgokat nem lehetett bennhagyni.

Ez egy ilyen tök érdekes folyamat, ami gyakorlatilag egyfajta kulcsot ad a Kistehénhez az angolok számára, hogy hogyan is tudják ezt értelmezni. És ha ez a kulcs érthető lesz, akkor ez ott menni fog. Azt várjuk tőle, hogy nagyobb koncertszervező ügynökséghez kerüljünk, akikkel Európában is tudunk turnézni.

Igazából én azt látom, hogy pénz nélkül és nagyon sok munka nélkül nem megy az, hogy te kikerülj, annyit lehet, hogy kimész haknizni időnként egy-egy fesztiválra, koncertre, egy-egy dologhoz egy kicsit bekerülsz. De komolyan bekerülni abba az egészbe pénz és iszonyú sok munka nélkül nem megy – az angolok is zártak, telítve vannak sok jó dologgal, mi is zártak vagyunk. Nem ebből a szempontból, hanem abból, hogy egyszerűen nem nagyon lépünk ki ebből a burokból, ami ez a terület, ez a környezet.

Nincs semmiféle rendszere annak, hogy innen te valamit üzenj Európába. Vagy ha itt csinálsz valamit, akkor ez ne álljon meg a határnál, hanem ki tudjon menni, mint ahogy te, mint turista kimész. Nem tud, valósan nem tud, nincs támogatva államilag sem Magyarország részéről, ami nagyon fontos lenne.

Ott van Izland, Svédország vagy Hollandia, ahol ezt komolyan támogatják. Konkrétan tudják, hogy ez egy fontos ipar, egyrészt kulturális, pénzt is látnak benne és nyomnak bele pénzt is. Tehetség nincs kevesebb Magyarországon sem, mint Svédországban, de ott egy működő rendszert építettek.

De olyan híres magyar zenekar sincsen, mint a svéd Mando Diao vagy az izlandi Sigur Rós, hogy csak ezeknél az országoknál maradjunk.

K. K. L.: Nagyon buta, fáradt példával élve: abból a levesből, amit melegítenek, lesz valami, amit meg csak úgy otthagynak állni, az egy idő után tönkremegy.

Te mennyire tettél fel mindent a zenélésre? Filmrendezőként dolgoztál korábban, színdarabokat írtál – azok a munkák megmaradtak, csinálod párhuzamosan vagy csak a zenélés marad?

K. K. L.: Úgy vagyok vele, hogy próbálgattam sok mindent és azt éreztem, hogy ezt tudom a legjobban csinálni. Tudok én filmet is csinálni, reklámfilmet, meg csináltam rövidfilmeket. Színdarabbal besültem. Még írogatni szoktam, de valahogy ez jön a legkönnyebben nekem, zenélni és zenét írni. És ez esik a legjobban. Sok minden mással foglalkozom amúgy egyszerre, azok kellenek, mert nem tudok úgy csinálni, hogy egy dolgot, de azt nagyon. Csak úgy, hogy valami totál mást is csinálok időnként.

Kb. egy év telt el a Picsába az űrhajókkal lemez óta. Tervezetek-e mást, másabbat?

B. J.: Tervezzük. Még nem játsszuk, de van úgy három-négy téma, amin dolgozunk, csiszolgatjuk folyamatos, állandó jelleggel.

Kezdődik a nyár, fesztiválokon is látunk benneteket.

K. K. L.: Igen, jövünk-megyünk. Kicsit sűrű lesz, mert jó lenne, ha az a három-négy dal kikerekedne tizenkettővé télre és ebből lenne egy nagylemez, mert ezeket nagyjából folyamatosan vesszük is föl, nemcsak írjuk. Fél lábbal benne vagyunk a stúdióban is ezzel az anyaggal. Pont ez a lemez lesz az, amin mi vagyunk: most már annyira ismerjük egymást, annyira sokat zenéltünk együtt, annyira tudjuk, hogy ki mit tud ebbe adni, kinek mi az ő világa, amit ebben szeret és nem szeret.

Például írtam egy szöveget az egyik dalhoz, Köszönni ki fog? a címe, amiben egy apa elég csúnyán, túl ultratkonzervatív módon neveli a fiát. Elég durva dolog, de a zene nem olyan durva. Próbáltuk ezt a dalt és a végére Árpi teljesen maga alá került a szövegtől, hogy ő ezt nem tudja feldolgozni, olyan rossz hatással van rá, hogy ezt ne erőltessük.

Iszonyúan jók ezek a dolgok, na, hogy mi hogyan csiszolódunk egymáshoz. Azóta nem hoztam elő ezt a témát. Pont most van az, hogy valami tök jó dolog tud születni, ami mi vagyunk és most mi vagyunk.