A kortárs magyar egyik legnagyobb rajongójának nevezte magát egy korábbi interjúban. Kiket olvasott mostanában, az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban?

A mostani periódus nem nagyon kedvez a kortársak olvasásának, mert egy regényre jegyzetelek, ami azt jelenti, hogy most munkaképpen olvasok és korántsem kortársakat, hanem nehéz olvasmányokat, élen a kumráni tekercsekkel és az azokról szóló szakirodalommal. Ezek a Holt-tenger mellett talált nagyon régi Biblia-töredékek. Azt nem szeretném elmondani, hogy mi a regény témája, mert még túl törékeny. A legutoljára olvasott kortárs Grecsó Krisztián, neki az új regénye, a Mellettem elférsz. Előtte olvastam Nagy Ildikó Noémi novelláskötetét.

Ön volt a legelső kortárs magyar író tíz vagy tizenegy évvel ezelőtt, akinek honlapja lett. Az írók hogyan tartják egymással a kapcsolatot? Összefutnak író-olvasó találkozón vagy írnak egymásnak e-mailt, leveleznek? Mint annakidején például Petőfi és Arany?

A kortárs magyar irodalom nagyon atomizált – ez azt jelenti, hogy vannak baráti társaságok és klikkek. Gondolom, hogy ezekben szokták egymást dicsérni a haverok. Én nem tartozom egyikbe sem: nem büszkén mondom ezt, csak tényként. Egész életemben mindig magányos voltam a saját szakmámban és ez most is így van. Én, ha olvasok valamit, ami tetszik, felhívom a szerzőt. Azt nem tudom, hogy mások mit csinálnak, de én akkor is felhívom, ha nem ismerem. Valahogy kitudom a telefonszámát és én a jó hírt nem tartom meg magamnak, az biztos. Rossz hírt vonakodva. Ha valakinek elolvastam egy könyvét és hatást gyakorolt rám, akkor felhívom. Ha nem, akkor nem.

Néhány napja olvastam egy Krasznahorkai László-interjút, amiben azt mondja, hogy „az artikuláció eme válfajának tényleg vége", mármint a könyvnek. Ön is mondta, hogy az Európa Kiadóval tíz éves szerződése van, és, hogy addig több könyve is megjelenik, de azt is említette, hogy „csak még legyen könyv akkor".

Én úgy látom, hogy amikor megjelent a film az emberiség történetében, akkor mindenki azt hitte, hogy nincs tovább színház. Ki az a hülye, aki elmegy egy zárt épületbe, hogy megnézze ugyanazt, amit megnézhet eredeti helyszíneken? Volt is egy kis hullámvölgy a színházak életében, de ugye a mai napig fennmaradt a színház és a film nagyon sok mindennel gazdagította a színházat. Szerintem ugyanez a helyzet. Most a fiatal nemzedék soha könyvet nem olvas, hanem interneten tájékozódik. De ez egy átmenet: úgy érzem, hogy újra lesz egy korszak, amikor a könyv ismét visszanyeri azt a helyet, amit tíz-húsz évvel ezelőtt kapott az emberek életében. Lehet, hogy nem olyan mértékben, azt nem tudom.

De az e-book is könyv. Itt az a kérdés, hogy a szépirodalommal mi lesz? Azt nem tudom. De hogy a könyv nevű tárgy valamilyen módon fennmarad, mert mindig lesznek emberek, akik meg akarják fogni, ki akarják nyitni, azt biztosra veszem. Lesznek kitérők, el tudok képzelni egy évtizedet, amikor a szépirodalom nem hagyományos könyvekben terjed majd, de hogy a könyv kikerüljön az ember látóköréből, azt már csak azért sem hiszem, mert a régi irodalom már könyvekbe került – visszatérek itt a Holt-tengeri tekercsekhez. Nem lehet meg nem történtté tenni, az emberiség papíron, papiruszon, pergamenen, cseréptáblán tárolta a gondolatait.

Az írás és az olvasás tulajdonképpen testvérek: kicsit olyan a kapcsolat közöttük, mint az álom és a halál között. Szokták mondani, hogy az álom a halál kistestvére. Aki olvas, annak valamilyen viszonya az írással biztosan lesz: nem azt mondom, hogy szépírással, de levélírással, naplóírással igen. Ezért nem hiszem, hogy a könyv meghalna, hiszen az ember, ha egy füzetbe jókedvvel ír, akkor a füzet nevű tárgy nagyon is olyan lesz, mint a könyv és így mégis lesz egy visszacsatolás. Én azt hiszem, hogy egyre több ember fogja ezt az élvezetet átélni, hogy milyen egy jó jegyzetfüzetbe egy jó töltőtollal szép színes tintával írni. Élvezni, ahogy siklik a toll hegye: ez egy olyan élvezet, amihez, aki egyáltalán tud írni, az mindig ragaszkodni fog. És aki ragaszkodik hozzá, az a könyvhöz is ragaszkodni fog.

A Hogy volt című kötetét nem elolvastam, hanem hangoskönyvként meghallgattam. Azt ön olvasta fel, de vannak olyanok, hogy színészek olvasnak fel irodalmi munkákat. Mit gondol a hangoskönyvről, a könyv ilyen formája meg tudja ízleltetni a szépirodalmat a fiatalokkal?

Ez gusztus dolga. Én szívesen hallgatok hangoskönyvet, de csak olyat, amelynél nagy a jelentősége az egyes szám első személynek. A Hogy volt történetei mind olyanok, mintha én mesélném el és egyes szám első személyben íródtak. Ott olyan kézenfekvő volt hangoskönyvet csinálni, de más könyveimből nem akartam eddig és a kiadók sem erősködtek. Én olvasni szeretem a könyveket, de nagyon jól meg tudom érteni, hogy egy elfoglalt ember, amíg elmegy Budapestről Debrecenbe, végighallgat egy regényt. Én is autóban szoktam, az otthonomban még soha nem hallgattam.

Én a szépirodalom minden változatát értékelem: aki a hangoskönyvből tudja befogadni, tegye azt. Egy van, amit nem szeretek, amikor egy remekművet valaki megpróbál modernizálni. Azt valahogy ellenzem. Átírják, megrövidítik. Úgy érzem, hogy az azért túlzás. Egészen addig, amíg lehet érteni. Ugye az Ómagyar Mária-siralom stíluskörében nehéz olvasni magyar irodalmat, vagy a mai angolok se nagyon értik Shakespeare eredeti nyelvét, vagy ha értik, akkor azért értik, mert az iskolában megtanulták. Hogyha egy mai angolnak eszébe jutna leporolni Shakespeare-t, én érteném, de nem pártolnám. Úgy érzem, hogy a remekműveket békén kell hagyni. S ha a rendező úgy értékeli, hogy a mai néző már nem érti, akkor rendezzen G. B. Shaw-t.

Azt is olvastam, hogy az ön véleménye szerint az irodalmat nem kötelezővé kell tenni, hanem gusztust kell csinálni hozzá. Melyek azok a módok, amelyekkel gusztust lehet kelteni az irodalomhoz?

Szerintem az első, hogy a szülőnek olvasnia kellene szépirodalmat a gyereknek. Fogni kell egy gyerek számára érthető könyvet és felolvasni, megbeszélni. Ez a legfontosabb. Ugyanezt megteheti a pedagógus. Olvasni, tanítani lehet – valakinek azt mondani, hogy olvassa el A kőszívű ember fiait, mert kötelező, az korántsem olyan jó ötlet, mint az, hogy olvasd el és írd össze, hogy milyen ruhákat hordtak benne, aztán meséld el. S beszéljük meg, hogy miért azt hordták. Vagy: hányszor szerepel a kard a regényben? Kirántva vagy hüvelyben. Vagy mit esznek, mit isznak? Van-e szerelem ebben a könyvben, és ha van, hányszor vallanak szerelmet, hogyan és mi volt erre a szókészletük?

Ha valakivel erről elbeszélgetünk, akkor a könyveknek egy olyan vonulatát fogja felfedezni, amire egyébként nem gondolna. Meg lehet keresni a hétköznapi élet kis tényeit, a szépirodalom erről híres, s például Jókai különösen gazdag ezekben. Lehet ilyen tematikus összeállításokat mondani, hogy melyik a kedvenc városod? Mondjuk Párizs. Elmondom, hogy melyek a Párizsról szóló híres magyar regények: a Párizsi eső (Hevesi András), A párizsi regény (Szomory Dezső) és a Hunok Párizsban (Ilyés Gyula). Olvassuk el ezt a hármat, ezek a második világháború előtti Párizs életéről szólnak, magyar szemmel – de melyek a hasonlóságok? Melyek a visszatérő helyszínek Párizsban? Nézzük meg az interneten, hogy az hogy néz ki, mondjuk a Deux Magots kávéház. És akkor ezek valahogy be tudják vonzani a fiatalokat.

Ha meghívnak gimnáziumba, majdnem mindig próbálok erről beszélni. Azon emberek olvasásra való térítésével foglalkozom, akik nem nagyon olvasnak, de nem zártak, mert aki elutasítja az olvasást, azzal nincs mit kezdeni. Van még egy megoldás: a gyerek olvassa el a Harry Pottert! Lehet, hogy az nem szépirodalom, de ha valaki rákap az olvasásra, van esélye. Meg vagyok győződve, hogy bármelyik kollégám ír egy jó könyvet, az én malmomra is hajtja a vizet. Mert ha valaki olvas egy jó könyvet, az esetleg hajlik egy másikra is. Mint ahogy én is a többieknek a reklámembere vagyok egészen addig, amíg sikeresek a könyveim. Ezt nem így látják általában az írók, azt hiszik, hogy egymás kenyerét esszük. Én meg azt vallom, hogy egymásét sütjük.

Életút Vámos Tibor 1950-ben született, keresztnevét tizenkilenc évesen változtatta Miklósra. Az ELTE Állam- és Jogtudomány karán szerzett diplomát. Az Ab Ovo Kiadó egyik alapítója és vezetője (1992-1995), az Objektív Filmstúdió dramaturgja (1975-1992), vendég-professzorként a Yale School of Drama, a City University of New York film- és színművészeti karának oktatója. Televíziós műsorai a Rögtön, a Lehetetlen és a 2 Ember. Több mint harminc könyve jelent meg eddig itthon, írt forgatókönyveket és színdarabot is. Regényeit kiadták Csehországban, Lengyelországban, Norvégiában, Dániában, és Finnországban is. Novelláinak tucatjait közölték rangos külföldi lapok, a The New York Times remek kritikával fogadta a tengerentúlon elsőként megjelenő családregényét, az Apák könyvét is. Legismertebb regényei: Zenga zének, A New York-Budapest metró, Szenvedélyes emberek, Félnóta, Anya csak egy van, Apák könyve, Sánta kutya, Utazások Erotikában. Ő írta a Szamba, a Csók, anyu és az Ámbár tanár úr című filmek forgatókönyvét is.

A csillagok világa című, legújabb kötetének már „elengedte a kezét" és jönnek az újabbak?

Igen, csak három dolgon kezdtem dolgozni. Az egyik egy félig-meddig kész színdarab, és van két regénytémám. Mindkettőhöz jegyzetelek és a kettő közül valamelyik győz. Én prózaíró vagyok, ha mást írok, akkor az csak olyan kirándulás.

Rádiójátékokat és filmforgatókönyveket is írt. Mostanában hogy néz vissza ezekre? Mondok egy példát: a Csók, anyu, a nyolcvanas évekből – milyen, ha újra látja, mit hoz ki önből?

Az a legsikeresebb film, ami az én forgatókönyvemből vagy szövegemből készült. Vannak olyan filmek, hogy nem én írtam a forgatókönyvet, de egy novellám volt az alapkő. A Csók, anyut nagyon becsülöm, mert volt egy eredeti novella, amiből én írtam forgatókönyvet. Az egy olyan sikerült darab, ha említik, mindig derűs szeretet fog el irányába, már-már mintha prózai munka lenne. De ennek az oka, hogy egy novella volt az alapja. Egyébként magamtól a régi munkáimat nem nézem vissza, nem veszem kézbe, nem foglalkozom velük. Igyekszem a jelenben élni és arra összpontosítani.

Az író-olvasó találkozó önnek – s most az Ámbár tanár úrból az idős Baradlay Rómeót idézem – munkaügy, pénzügy, vagy szívügy?

Nagyon sokféle meghívást kapok, és ezt nem tudom általában megválaszolni. Szoktam tartani önálló esteket Magyarországon, nagyobb termekben, fizető közönség előtt. Ne legyünk álszentek, ez pénzkereseti mód, de nekem szívügyem. Mint látja, mást sem csinálok, csak az irodalom és az olvasás iránt próbálok gusztust kelteni. Ebben benne vannak az általam írt munkák is, de nemcsak. Általában az irodalomnak próbálok valamiféle lelkes reklámot csapni. De ha az erdélyi felolvasásaimról van szó: egyértelmű szívügy.

Nagyon kevés részét ismerem Erdélynek, ezt a részét egyáltalán nem. És azért vállaltam el, hogy meglássam, hogy idejövet nézelődjek. Meg kell mondanom, hogy nem sikerült eléggé, mert nem számítottam arra, hogy ha háromszázötven kilométert kell megtenni, az esetleg kilenctől fél ötig tart. Mert az ember úgy számol, hogy egy olyan nyolcvan-kilencvenes átlag... Itt nem. És ezért aztán túl szűkre szabtam az időmet, ez az én hibám. Az elsődleges cél az volt, hogy idejönni, szétnézni, megismerni az embereket. Én székelyeket nemigen ismerek, Orbán János Dénest ismerem interjúhelyzetből, készítettem vele beszélgetést. És egy magyar ember számára az, hogy mit jelent a székely, elég fura és megszokhatatlan. Főleg a székely viccek világa. Gondoltam, hogy eljövök, s megnézem.