Lázár Árpád, becenevén Kutya kéthetes afrikai kalandjáról mesélt. Ő volt az egyetlen udvarhelyi motoros indulója a 2015-ös Budapest-Bamakó ralinak, túrának. A felkészülésről itt beszélgettünk, az afrikai jelentéseket itt, illetve itt olvashatják.

Három hete, hogy újra itthon vagy, valamennyire sikerült rendszerezni a rengeteg élményt, ingert, ami Afrikában ért. Hogyan gondolsz vissza arra két hétre?

Ez így igaz, rengeteg élmény ért, rengeteg látnivaló volt, és ahogy mondod, szép lassan le kell ülepednie, meg kell érnie. Ez még folyamatban van. Általában minden utamon írok egy kis naplót, nagyon leegyszerűsítve, nyers adatokkal, hogy honnan hova mentünk, mi volt az az emlékezetes dolog, ami történt aznap, legyen ez egy technikai hiba vagy egy látnivaló, így később is vissza tudok emlékezni.

Afrikából mi az, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rád?

Igazán kiemelkedő momentuma nem hiszem, hogy lenne, inkább egyben az egész az, ami érdekes. Ez egy teljesen más földrésznek a különbözősége, más emberek, másfajta életritmussal. De természetesen a motorozás a sivatagban, az nagyon fantasztikus volt. És itt ne csak a homoksivatagra gondoljunk, mert többféle kősivatagban is motoroztunk.

Afrikában egyébként rengeteg a szemét, főleg az aszfaltutak mentén levő településeken, de ez csak az európai embert zavarja, ők együtt élnek vele. Szerintem nekik a szemét fogalma nem is létezik. Ahogy az úttól távolabb motoroztunk, láttunk törzsi jellegű falvakat is, ami azért is érdekes volt, mert látszott, hogy nem nagyon van kontaktusuk a külvilággal. Az elzártabb közösségeknél nem volt annyira jellemző a szemét sem.

Ezekbe a kis falvakba a leglehetetlenebb helyeken botlottunk bele, olyan kő- és homoksivatagokban, ahol elképzelni nem tudtuk, hogy miből élnek. Láttunk kecskéket, amik jöttek-mentek a kövek között, és azt szintén nem tudtuk elképzelni, hogy mit esznek. Mi el is neveztük kőfaló kecskéknek őket.

Ahogy délebbre mentünk, a sivatag áttért szavannába, ott már megjelent a marha és vele együtt a jobb lét is. Ez látszott a helyiek öltözködésén és a házaik méretén is. Érdekesség még, hogy kör alakú agyagházakban élnek, amit nádszerű növénnyel fednek be. A falvak felépítésében látszott valamiféle rendszer, ellentétben az aszfaltút-mentiekkel, ahol számunkra nagy volt az összevisszaság.

Elég kemény tempót kellett mennetek nap mint nap, mennyi időtök maradt, hogy szóba álljatok ezekkel az emberekkel?

Inkább a visszafele úton volt erre idő, de azért odafelé menet is próbáltunk megállni a falvakban. Egy kicsit bátrabban is álltunk meg ezekben a főúttól félreeső falvakban, mert itt nem voltak annyira rámenősek az emberek. Ezt a rámenősséget pozitív értelemben kell venni, csak sokszor pár perc alatt annyira ránk gyűlt a tömeg, hogy mozogni sem tudtunk.

A kisebb falvakban tartózkodóbbak voltak, ha valamit adtunk, azt is félve vették el, volt, hogy odaadtuk egy idősebb embernek a tárgyakat, s az szétosztotta a gyerekeknek a cukorkát.

A helyiek hogyan fogadtak titeket? A motoros felszerelésben nem lehetettek hétköznapi látvány.

Nekik egy teljesen idegen jelenség vagy, főleg a nagy motorokkal, színes felszereléseddel egy űrlénynek számítasz. Ez most a fordított esett volt, mint amikor gyerekkoromban először láttam négert. Az itinerben helyenként meg is volt jegyezve, megtörténhet, hogy te vagy az első fehér ember, akit látnak, ezért ne lepődjél meg a viselkedésükön. Voltak kicsi gyerekek, akiknek hiába intettük, hogy jöjjenek oda, elfutottak.

Miket ettetek, mennyire kóstoltatok bele az adott régiók gasztronómiai ínyenceibe? Egyáltalán mennyire mertetek, mert egy európainak azért ez sem a megszokott látvány?

Én mindenhol helyi kaját kértem, a fiúk annyira nem mertek, mert ez eléggé lottó. Nekem nagyon bejött például Marokkóban a tadzsin, ami klasszikus helyi étel, de tevehúst is ettünk, és rengeteg halat az óceánparton. Amikor olyan helyen laktunk, hogy lehetőség volt rá, akkor mindig kipróbáltuk a helyi ételt.

Egyébként rengeteg ételt vittünk itthonról is, a kísérőbusz egy kicsit csalóka is volt, mert túl sok mindet bele lehetett tenni, így túl sok mindent is vittünk magunkkal, élelmet is. Amikor bivakkolás volt, olyankor főztünk magunknak az itthonról hozott élelemből.

A motorokon milyen cuccokat vitettek magatokkal? A napi élelmetek is vittétek?

Csak a minimális technikai felszerelést vittük, hogyha a motorokkal valami probléma van, helyben tudjuk megjavítani. Ez alól kivételt képezett az a néhány nap, amikor olyan terepen jártunk, ahová a szervizautó nem tudott bejönni az éjszakai szállásra. Akkor úgy oldottuk meg, hogy megkértünk egy terepjáróst, és betettük hozzá a sátrainkat. Pluszba magunkhoz vettünk egy váltás ruhát estére.

Egyszer megtörtént, hogy a terepjáró sem ért be a táborba, akkor úgy aludtunk motoros ruhában, élelmet a többiektől kaptunk. Az elején többször megálltunk enni, de ez a végére úgy leegyszerűsödött, hogy ettünk egyet reggel és egyet este. Napközben csak néhány energiaszeletet, amit magunkkal vittünk.

A folyadékot mindenki magának vitte, ami azt jelentette, hogy mindenki hátán volt egy camelbak (szívócsöves vízhordó hátitáska – szerek. megj.), amiben elfért két liter víz, ezt útközben pótoltuk.

Télből érkeztetek a forró sivatagba, hogy ment az akklimatizálódás, mennyire bírtátok a meleget?

Szerencsére volt átmenet, mert nulla fokban mentünk át az Atlasz-hegységen és onnan, ahogy haladtunk délre, folyamatosan melegedett napi 3-4 fokot. Nagyobb gondot jelentett a hideg, volt, hogy a sátrainkra ráfagyott a reggeli pára, akinek nem volt jobbacska hálózsákja, azok meg is fáztak rendesen, az első egy-két éjszaka.

A sivatagban már más volt a helyzet, ott sokszor volt, hogy árnyékban mért 30 Celsius fok feletti melegben motoroztunk. A teljes motoros felszerelésben volt izzadás rendesen.

Végül a számláló hány kilométernél állt meg?

A napi kilométereket összeadva ötezer kilencszáz és egynéhány kilométert motoroztunk, szinte hatezret. A leghosszabb napunk 680 km volt, amiből kb. 250 km volt terep. A leghosszabb terepszakasz egy olyan nap volt, amikor a napi etap 510 km volt, amiből 480 igazán nehéz terepen zajlott.

A motorokat is megviselte a terep, ugyanis rengeteget javítottuk, a kősivatagban rendszeresen elhagytuk a csavarokat, kétnaponta levegőszűrőt cseréltünk. Az egyik srácnak elhasadt az üzemanyagtankja, azt végül a helyiek javították meg, a cigi szűrőjét tépték fel, amit pillanatragasztóval kevertek és azzal kijavították az elhasadt üzemanyagtartályt. A kísérő autó összesen 19 ezer kilométert ment szinte technikai hiba nélkül.

Mi viselt meg a legjobban?

Még Marokkóban elromlott a motorom. A rossz minőségű benzint nem bírták az injektorok. Ötven kilométert vontatott az egyik társam, majd egy olyan homokos részhez értünk, ahol helyiek tudtak csak platós kocsin elvinni a táborig. Autóval is másfél óra volt, amire a 30 kilométert meg tudtuk tenni.

Itt volt egy fél nap, amíg azt hittem, nem tudjuk megjavítani a motorom, és nekem ennyi volt a motorozás Afrikában. A gondolat, hogy a hátralevő részt a buszban kell töltenem, talán, ez viselt meg a legjobban, de szerencsére este megjavítottuk a motoromat, így folytattam a túrát.

Indulsz-e a 2016-os Budapest-Bamakó túrán?

Talán a következő Bamakóm akkor lesz, ha lényegesebben módosítják az útvonalat. Ha csak motorozásról van szó, akkor Marokkóban is megkapsz mindent, ami sokkal olcsóbb és biztonságosabb.

Miután hazajöttem, sokan kérdezték mennyire volt nehéz. Résztvevők szempontjából két részre kell bontani a futamot. 70-80 százaléknyian aszfalton teljesítik a távot egy akármilyen 500 eurós olcsó autóval, majd eladják, hazarepülnek és kész. Ezek közül van egy kisebb rész, aki belekóstol a terepezésbe az egyszerűbb részeken.

A maradék húsz százalék, azok, akik próbálnak terepen menni, de ide már nagyon felkészített autókra (ezek értéke akár 20 ezer euró is lehet), fizikai kondícióra, szervizelésre stb. van szükség. Ha valaki részt akarna venni a jövőben egy ilyenen, az mindenképp gondolja meg, melyik a neki való túra.