A halál gondolatával mindenki foglalkozik, sőt előbb vagy utóbb mind szembesülünk is vele. Kisgyörgy Imre naponta találkozik az elmúlással és a vele járó fájdalommal. Aki a halál gondolatától is irtózik, az most lépjen ki a cikkből, az alábbi sorok a lelki nyugalmat megzavaró gondolatokat tartalmazhatnak.

„Nem tudom, mi van az emberekkel, de olyankor teljesen másképp értékelik a családi hovatartozást vagy létet, mint amikor így hétköznap beszélgetünk" – meséli Kisgyörgy Imre, halottszállító azokról, akik hétköznapi emberekből hirtelen elhunytak hozzátartozóivá válnak. Ő az az ember, akivel nem szívesen akarunk utazni.

Sejthető, hogy mivel foglalkozik a halottszállító. Tisztázná, mi tartozik az Ön munkakörébe?

A munkám két részre kell választani, aminek az egyik fele a temetkezés. Ide tartozik a koporsóértékesítés, a temetés és a halott szállítás külföldön, belföldön. Illetve a halottak tárolása, ha az szükséges. Vérből és húsból vagyunk, ezért a test tárolását, főleg a nyári időszakban meg kell oldani.

A református temetőben, a ravatalozó háta mögött volt egy üres terem, azt alakítottuk ki erre alkalmas helynek. Felszereltük hűtővel, így megoldódott a városban és a környéken az elhunytak adott ideig történő tárolása.

A másik része ennek a tevékenységnek, a Hargita Megyei Törvényszéki Orvostani Intézetnél (Serviciul Județean de Medicină Legală) történő halott szállítás. Ezelőtt a környéken, azzal oldották meg az ilyen eseteket, amivel tudták.

Talicskával, Aro személygépkocsival, kisteherautóval szállították a holttesteket. Úgy ahogy kapták, fogták, betették és elvitték a kórház halottas házába. Ott állapítják meg a testet ért traumákat, de el lehet képzelni, a szakszerűtlen szállítás mennyire megnehezítette ezt a munkát.

Cégem indulásakor, 2006-ban körbejártam a kórház igazgatóságát, a Megyei Törvényszéki Orvostani Intézetet, a rendőrséget és mindenütt elmondtam, hogy mivel akarok foglalkozni. Szerettem volna úgy nekifogni, hogy a munkám a követelményeknek megfeleljen, s szakszerűen lehessen szállítani az áldozatokat.

Az az őszinte igazság, hogy senkinek nem volt egy törvényes előírása, hogy ezt hogyan kellene csinálni. Eleinte próbáltuk úgy elvégezni, ahogy mondták nekünk.

„Kimentek, külön faládába teszitek, s úgy kell beszállítani"– szólt az utasítás. Az intézményekkel kölcsönösen segítettük egymás munkáját, így összejött a hordágy, a kesztyűk, a maszk, egészségügyi felszerelés.

Lassan kialakult egy normális törvényszéki halálesetes halottszállítás, ami azt jelenti, hogy a holttestet abban az állapotban, ahogyan találjuk, utólagos károsodás nélkül el tudjuk szállítani.

Felvetődött a krematórium ötlete is, hogy érdemes volna Udvarhelyre is építeni egyet. Ehhez szükséges lett volna az egyházak beleegyezése, amit nem adtak meg, pedig Magyarországról 4 millió forint támogatást kaptam a megépítésére. Azzal érveltek, hogy a temetkezési szokásainkba nem tartozik bele az égetés. Én ezt elfogadtam.

Gyerekkorában hogy képzelte el, mi lesz, ha nagy lesz?

Üveggolyós vagy tűzoltó – válaszol nevetve Imre.

Egyik sem jött össze, harminc évet munkakönyves személyzetis voltam a Tehnoutilaj-nál. Miután eljöttem, valamiből meg kellett élni. Több ötlet is szóba került, végül a halott szállítás mellett maradtam.

Most milyen egy napja?

Az változik, hála istennek, itt az udvarhelyi körzetben vannak olyan napok, hetek, amikor nincsen halott. De ha szól a telefon, akkor menni kell.

Ha az illető otthon hunyt el, legtöbbször a hozzátartozó ide jön, s úgy rendezzük, de ha törvényszéki esetről van szó, akkor telefonálnak s indulunk a helyszínre.

Mi történik, ha valaki természetes úton halt meg?

Számunkra ez az ideális eset. Legtöbbször tájékoztatom, hogy kell szólni a háziorvosnak, ha nem volt jelen a mentőszolgálat, s csak ezután jövünk mi. Valakinek hivatalosan meg kell állapítania a halál beálltát, amiről papírt állít ki.

Csak ezután foglalkozhatunk mi az elhunyttal. Még így is várunk legalább két órát a klinikai halál beállta után. Tiszteletben tartjuk a testet, a szervezetnek le kell állnia.

Ha a hozzátartozónak, az az óhaja, hogy koporsóba hozzuk el, akkor addig idejön és kiválaszthatja.

De sokszor van, hogy hordágyon hozzuk el, úgy ahogy kapjuk, ugyebár természetes halálnál ez legtöbbször hálóingben vagy pizsamában történik.

Minden lépés a hozzátartozó beleegyezésével történik. Elvisszük a hidegházba. Ott is szoktuk hagyni a testet pihenni még egy órát. Ezt leginkább emberi jóérzésből, s utána fogunk neki az öltöztetésnek. Levesszük a ruháit, borotváljuk, lemossuk.

Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy vizet melegítünk, s úgy fürdetjük, hanem illatosított nedves törlőkendővel tisztességesen áttöröljük, majd pelenkát teszünk, és felöltöztetjük. Ezután koporsóba tesszük.

Ha nem a hidegházban történik, akkor is ugyanezt a helyszínen végigcsináljuk, s utána hozzuk a ravatalozóba. Kivéve nyáron, olyankor mindig a hűtőházba kerül, és csak a temetés előtt visszük a ravatalozóba.

Balesetnél mi az eljárás?

Ide kell a gyomor az elején. Például, egy motoros balesetnél legtöbbször a kormány, sárvédő az ütközésénél vág, s aztán minden megy szerteszét. Amíg a rendőrök, törvényszéki orvosok helyszínelnek, a forgalom le van állítva.

Addig tart a helyszínelés, amíg minden egyes porcikája meg nem kerül az áldozatnak. Csak ezután visszük be az elhunytat a kórház halottas házába. Helyszíni jegyzőkönyvet készítünk, karszalagot teszünk rá. Tovább már a kórház kórboncnoka foglalkozik az esettel.

Maszkírozzák a halottakat?

Sokan emlegetik a balzsamozást, de ez csak ritka esetben van. Az én cégem nem foglalkozik vele, csak úgy, hogy a kórházból hívjuk a hivatalos szakembert, aki ezt elvégzi.

Tudomásom szerint a környéken nem foglalkoznak maszkírozással. Természetes halálesetnél minimális alakítások történnek, például lecsukjuk a szemét, vagy a fogsort helyére tesszük.

Igaz, hogy a száját összevárjak a halottaknak?

Nem varrunk, semmilyen szervi beavatkozást nem végzünk. Ha mégis nyitva marad a száj, mert ilyen is van, azt felkötjük egy sállal, amit majd a temetés előtt leveszünk, és a fejet úgy helyezzük el a párna segítségével, hogy az állkapocs csukva maradjon. Nagyon ritka az az eset, amikor nem lehet így megoldani.

Mennyire természetes a halál közelsége?

Az elején annyira féltem a halottól, hogy addig, amíg nem csukták le a koporsót, be sem mertem menni a ravatalozóba. Nehéz volt elviselni, de ez is egy munka, amit el kell végezni.

Egy fél év kellett, amire meg tudtam szokni a halál állapotát annyira, hogy a munkámat gond nélkül tudjam végezni. Az ember nem válik teljesen közömbössé, megmaradsz a jóérzés határain belül, a kellő tisztelettel végzed a dolgod. Az én módszerem, ami sikeresnek bizonyult, hogy nem engedem a fantáziámat elburjánozni.

Ez van az én esetemben, de akinek a hozzátartozója, annak annyi minden lejátszódik a fejében, hogy nem is tudom, mennyire tudja pillanatnyilag feldolgozni. Van olyan család, ahol utolsó pillanatig ott vannak az elhunyt mellett testileg, lelkileg, és mindent megtesznek.

De van olyan család is, hogy le se kísérik a lépcsőházban. Az ajtón kihoztuk, s már csukják is be.

Mondhatjuk, hogy egyre inkább eltávolodunk a halál természetes jelenségétől?

Általánosságban mondva ez nem igaz, inkább csak abban az állapotban, amikor megtörténik a baj, az emberek másképp kezelik a helyzetet.

Emberek vagyunk, olyan a természetünk, hogy félelem lesz úrrá rajtunk, és a hozzátartozó azt sem tudja szerencsétlen, hogy akkor épp mit csinál. Addig az életben tört, zúzott, mindet megtett a szeretteiért, de akkor hirtelen minden eddigi törekvése értelmetlenné válik.

Hét éve, hogy halottakkal foglalkozik. Tud-e olyan helyzet lenni, ami ma is felkavarja Önt?

Az őszinteség az, hogy érzelem szempontjából az elfásulás hatalmas. Mert ha az ember munkaként végzi, akkor lelkiekben nem próbálja meg felfogni a látottakat, különben nem tudja normálisan végezni.

Számomra egyetlen dolog, ami az emberi testen halál után nem kellene legyen, az a szem. Amikor le van csukva, semmi baj, de amikor nyitva van, az még mindig zavar. Nemhiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. A segítőmnek mindig szólok, hogy a szemét csukja le, és csak utána jövök én.

Mi volt eddig a legfelkavaróbb esete?

A Nyirő-temetésre készültünk, egy elég nehéz és fárasztó időszakon voltunk túl, amikor szólt a telefon, hogy menni kell Korondra. Kint az erdő között valaki felakasztotta magát, a nagy melegben két hete lógott.

El lehet képzelni, ilyenkor mi fogad bennünket, s akkor még fehér ingben, rend ruhásan fogjunk neki. Egy hatalmas test volt, amit le kellett szedni, az akkor nem hiányzott, eléggé felkavart engem is.

Lelkileg az is felkavaró, amikor látnod kell, amint a hozzátartozóikat siratják az emberek. Annak a látványa, hogy valaki mellett meghal a férje vagy a gyereke, az nem csak őt viseli meg.

Megfordult már a fejében, hogy abba kéne hagyni?

Nem, mindig ahhoz az alapelgondoláshoz térek vissza, hogy ez egy munka. Egy folyamat része, mások is dolgoznak benne, nem csak én. El kell végezni a ránk eső részt és kész.

Az egy másik kérdés, hogy hogy esett aznap az ebéd, de mint mondtam, ezt is meg lehet szokni. Vida Gyula jó barátom, aki az egészségügyben dolgozott, mindig azt mondta, ha úgy érzem, hogy testileg vagy lelkileg nem bírom, akkor hagyjam abba, mert rámegy az egészségem.

Én ezt mindig figyelembe vettem, de úgy érzem, önneveléssel sikerült felülkerekedjek a helyzeten.

Egyszerűen dolgozom, és nem lelkizek, az én hitvallásom a halálról, hogy a jó Isten tulajdonképpen egyik tenyeréből áttesz a másikba.