Ha a szupermarketben futsz össze vele, nem mondanád meg, hogy igazgató, azt aztán végképp nem, hogy a polgármester felesége. Nem hordja fenn az orrát, csendes, szolid nő. Egyszer rád mosolyog, és azután nem bírod levenni a tekinteted róla. Várod, hogy mikor történik meg újból, nőklapjásan fogalmazva, a csoda.

Nem szerepel túl sokszor, mondhatni egyáltalán a rivaldafényben. Szándékosan kerüli a nyilvánosságot?

Azt szokták mondani, minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Nem akarom az erőmet fitogtatni, nem gondolom különösebben erősnek magam, de egyetértek azzal, hogy egy családban valakinek a háttérszerepet vállalnia kell.

Ahhoz, hogy a párja jól tudjon teljesíteni, kell valaki, aki megteremti a megfelelő családi légkört, és segít, hogy a társa a maximumot tudja kihozni magából.

Ezt igyekeztem teljesíteni, azt tettem, mint minden háziasszony: amíg a férjem a közért dolgozott, a háztartást teljesen én vezettem, a gyerekek nevelését én biztosítottam. Nem azt mondom, hogy utóbbit száz százalékosan, mert szükség van az apai nevelésre, sőt lehet, hogy még nagyobb szükség lett volna, de hála Istennek, eddig jól sikerült a gyereknevelésünk.

Elmondhatom, hogy három szép, okos, ügyes, helyét megálló gyerekünk van. S remélem, a családi nevelés megadta nekik azt az indulótőkét, amivel majd az életben fognak tudni érvényesülni.

A férje éveken keresztül Csíkszeredában dolgozott, hogyan tudott így helytállni, távcsaládi életet élni? Három gyerekkel nem lehetett túl könnyű.

Az volt a legnehezebb időszak az életünkben. Egyedül vezettem a háztartást, egyedül neveltem a három gyermeket, sőt azokban az években építettük az óvodát. Ugyancsak ebben az időszakban végeztem el az egyetemet felnőtt fejjel.

Ez sok volt egyszerre, de szerencsére a nagymamák sokat segítettek a gyermekek felügyeletében, gondozásában, amikor én épp nem lehettem otthon.

Sikerült úgy összeállítanunk a programot, hogy lelkileg nem sérült senki: vagy mi mentünk a férjemhez Csíkszeredába, vagy ő jött haza. Ez attól is függött, hogy nekem épp mikor voltak óráim a szebeni egyetem csíki kihelyezett fakultásán, ahol menedzsment szakon végeztem.

Ez egy jó alkalom volt arra is, hogy ő legyen a gyerekekkel, amíg én órákra jártam, vizsgáztam. Úgy gondoltam, hogy a 23 éves gyakorlatban szerzett tapasztalatot elméleti síkon is megalapozom.

Azóta már követelmény a tisztségemhez a felsőfokú végzettség, de el szerettem volna kerülni, hogy akkor végezzem, amikor már muszáj. Nem akartam elvégezni a tanítóképző főiskolát, hiszen pedagógiából már egyszer megszereztem a diplomát.

Hogyan fogadta, hogy a férje egyszer csak úgy döntött, hogy politikusi pályára lép? Már együtt voltak, amikor ez megtörtént, vagy egyből egy közéleti szereplőbe sikerült beleszeretnie?

A mi történetünk nagyon messze nyúlik vissza. Először akkor találkoztunk, amikor konfirmáltunk. A templomban vettük észre egymást. A kapcsolat köztünk később alakult ki egy pár hónappal, de amikor a templomban, a kikérdezés során meghallottam a hangját abban a nagy csendben, és megfordultam, éreztem, hogy ez a hang a csontvelőmig hatol.

Ez volt az a pillanat, amikor ő meglátott engem, én pedig meghallottam őt. Amikor az a bizonyos szikra kigyúlt. És ez kitartott mostanáig, már több mint harminc éve együtt vagyunk.

A kamaszszerelem kilenc és fél évig tartott, amiből másfél év volt a jegyesség, amíg összeházasodtunk. Utána lett esküvő, a férjem szerint még akkor is túl hamar. Ő annyira nem sietett volna, de már tényleg megérett a kapcsolat arra, hogy összeköltözzünk, és családot alapítsunk.

A politikai pályafutása ezután kezdődött. Ő már a szakmájában dolgozott több mint egy fél éve, amikor elkezdődött a szakszervezet, majd a szakszervezeti elnökség a városban, és folytatódott a kilencvenes változások után a további lépésekkel. Én örültem neki, mert úgy láttam, hogy a szakmája önmagában nem elégíti ki az ő vágyait.

Az ő képességeihez nem volt elég a munkahelye, a szakmája. Úgy láttam, hogy őt arra teremtette a Fennvaló, hogy a köz szolgálatáért tegyen. Örültem neki, amikor láttam, hogy ezen a pályán megtalálta élete értelmét.

Hogyan éli meg, amikor akár a politikai ellenfelei, akár a média támadja a férjét?

Nagyon fáj, és nagyon rosszul esik. Én otthon látom, hogy ő mennyit dolgozik, mennyit készül, vajúdik egy-egy ügy fölött, egy-egy határozat kivitelezésén, program megszervezésén. Hogy mennyi energiát és erőt belevisz. Ezért fáj, ha kritikák érik.

Úgy látom, hogy ő sem mutat meg mindig eleget magából, mert elég zárkózott ember. De én tudom, hogy egy jó ember, és amire a kezét ráteszi, abból biztos, hogy valami jó származik. Ennek jó példája a családunk is.

Esetenként azt az energiát, amit a közre fordít, épp a családtól vonja el, ezt hogyan kezeli?

Próbál kárpótolni, vagy egy vasárnapi, vagy egy hosszú hétvégés kirándulással, vagy azzal, hogy a fiunkkal egyet szánozik, motorozik, elmegyünk együtt lesbe, az állatokat nézni.

Mindig megtaláljuk a módját, hogyan hozzuk be az együtt töltött idő hiányát. Egyszerű dolgokra gondolok, mint hogy elmegyünk néha vacsorázni egy kocsmába, étterembe a gyerekekkel, hogy jól érezzük magunkat.

Említette, hogy felnőtt fejjel végezte az egyetemet. Korán ment férjhez?

Abban az időben kevesebben mentek egyetemre, én óvónő szerettem volna lenni, tetszett ez a munka. Az akkori időszámítás szerint huszonkét évesen már szinte vénleánynak számítottam. Most már nagyon ki vannak tolódva a határok, 25 év után kezdődik az, ami akkoriban 20 évesen.

Végül, mire mind a három gyerek meglett, 29 éves voltam. Utólag örvendek ennek. Nem igaz, hogy nem lett volna jó fiatalon elvégezni az egyetemet, már csak abból a szempontból is, hogy fiatalon az ember könnyebben tanul, nincs annyi gond még körülötte.

Talán egyedül ez, amit hamarabb megtennék. De visszatekintve, a gyerekvállalás nagyon jól időzített, bár nem betervezett volt.

Egyik lányom 23, a következő gyerek 27,a legkisebb 29 éves koromban született. Akkoriban szinte öregnek számítottam a szülészeten. Amikor a harmadik gyerekünk megszületett, csak néztem, hogy milyen sok a fiatal körülöttem.

Az ön pályafutását segítette, vagy inkább hátráltatta az, hogy a férje politikus, mediatizált személyiség?

Szerintem, segítette. Nem mondom, hogy egyszerű, amikor az embert otthon nemcsak a férje, hanem egyenesen a polgármester szidja le... Azt nem igazán szeretem, de előfordul. Igaz, ellenkező esetben a dicséret is jobban esik.

Nem akarok versenyezni vele, párhuzamos utakon haladunk, de mindig serkentően hat rám a példája.

Úgy érzem, elég sok mindent meg is tudtam valósítani. Hosszú idő kellett hozzá, mert a pénzügyi helyzet nem rózsás, a törvények is folyton változnak, de teljesen újjáépítettem az óvodát, és hozzáfogtunk a másik részleg felújításához is.

Egyesületet működtetünk, pályázatokat írunk, elég nagy arányban meg is nyerjük őket. Ezeknek a lebonyolítása is egy plusz feladat, amihez csapatmunka kell, és amit nagyon szeretek ebben az intézményben.

Az ellenőrzést nem szeretem, lehetőleg kerülöm, inkább a példamutatással, munkamódszeremmel, pontossággal igyekszem elöl járni. Ezt várom el a kollégáktól is.

Úgy látszik, beválik, mert nagyon jól haladunk a munkatársakkal. Ennek elismerését láttam abban is, hogy amióta létezett az érdemfizetés, érdemfokozat, mindig megpályáztam négyévente, és el is nyertem a megyei tanfelügyelőségtől. A kilencvenes években volt egy országos kitüntetésem, és 2010-ben az intézmény menedzsmentje elismeréseként kaptam kitüntetést. Bár igazából ezek a dolgok annyira nem számítanak, de jólesnek.

Inkább annak örülök, hogy az emberek tisztelnek és szeretnek. Hogy mindenki jól érzi magát nálunk, az óvodában, senki nem akar elmenni, vagy ha mégis, azt mi is szenvedjük, nemcsak ő. Sikerült az intézményen belül is egy családias légkört megteremtenünk.

Lehet, hogy kívülről nem látszik, mekkora munka egy óvoda vezetése, de semmi nem történik magától. Mindenért meg kell dolgozni, harcolni, és kopogtatni.

Pedig az emberek azt gondolnák, hogy Ön előtt minden ajtó nyitva áll.

Én is pont úgy kell, hogy kopogtassak akár a megyénél, akár a hivatalnál, mint más. Kivétel nincs, esetleg tudok szólni, hogy letettem egy kérést, megemlíthetem, hogy van egy probléma. De ez csak egy kis plusz ahhoz, hogy a dolgok működjenek.

Az utóbbi időben az óvodában a hagyományőrzésbe merültünk bele. Már nemcsak mi járunk Magyarországra továbbképzésekre, hanem magunk is szervezünk eseményeket. Idén hetedszer rendezzük a Hagyományőrző Óvónők Szakmai Találkozóját.

Nem csoda, hogy a hagyományok a szívem csücske. Egyik lábam korondi, a másik telekfalvi. Nálunk a családban fúrtak, faragtak, agyagoztak, virágoztak. Édesanyám varrt is, tőle tanultam az írásost, ezt a napköziben folytattuk az udvarhelyszéki minták elsajátításával.

Fiatal korunkban a férjemmel néptáncoltunk. A táncház volt akkoriban a kevés kikapcsolódási lehetőségek egyike.

Hogyan és miért lett éppen óvónő?

Nem is emlékszem igazán, hogy szüleim bátorítására-e vagy az én választásom volt. Barátnőmmel, padtársammal indultunk el egyszerre. Akkor még nehezebb volt a felvételi, hárman jelentkeztünk egy helyre,  de szerencsére nekem is és a barátnőmnek is sikerült.

Nekem akkor is az volt a vágyam, hogy óvodában dolgozzak, nem kívántam tanító lenni. Szerencsém is volt, mert abban az időben kétévente indult óvónői, kétévente tanítói képzés, és amikor én felvételiztem, épp óvónői osztályokba lehetett jelentkezni.

Szakmai ártalom lehet az óvónőknél, hogy saját gyerekeikhez nincs annyi türelmük, mint tanítványaikhoz. Hogy sikerült ezt feloldani?

Mondják, hogy suszternek rossz cipője, óvónőnek rossz gyereke. Tényleg van ilyen jelenség. Igyekeztem ezt is, – és azt hiszem, sikerült –, a jó középútra terelni. Próbáltam nem túl sok óvónőt belevinni az anyaságomba, viszont, amit tanultam, igyekeztem úgy hasznosítani, hogy megteremtsem a gyermekeimnek a fejlődésükhöz szükséges körülményeket.

Persze, nem ültem le velük úgy, hogy „most akkor fejlesztő játékot játszunk, fiaim, azért, hogy az agyatok meg a kézügyességetek fejlődjön", hanem a kezük ügyébe helyeztem minden olyan eszközt, amivel játszhattak. Bár nem figyeltem szakmai szemmel a gyermekeim fejlődését, inkább anyaként vezettem kis naplót róluk, úgy láttam, ennek a típusú nevelésnek nagyon jó hatása volt. A sok mese, mondóka, ének jót tett a beszédfejlődésüknek.

Tíz évig szépirodalmat alig olvastam, inkább csak gyereknevelés, gyerekgyógyítás témában tájékozódtam. Éreztem is tíz év után, hogy most már nagyon kívánom, hogy egy kis szépirodalomhoz is hozzájussak.

Addigra már akkorára nőttek, hogy nem kellett folyton a szakirodalmat tanulmányoznom.

Hogyan fogadná, ha a gyerekei politikai pályára, vagy akár az ön nyomdokaiba lépnének?

A lányom már kiskorától mondta is, hogy ő igazgatónő szeretne lenni. Felvilágosítottam, „hogy az nem úgy megy, fiam. Végig kell járni a szamárlétrát rendesen. Az igazgató-óvónő nem annak születik, hanem tanul, és végigjárja azt az utat, ami ehhez szükséges".

Nem mondom, hogy tiltanám tőle, mert a szülőnek a gyerek a saját választását kell támogatnia. Bármilyen pályára lépnek, azt mi támogatni fogjuk. A nagyobbak már választottak, a kicsi is úgy tűnik, elhatározta magát.

Nem azt mondom, hogy kicsit sem terelgetjük őket, mert felnőttként tapasztalatból, a gyakorlatból már másként látja az ember a dolgokat, mint fiatalon. Úgy gondolom, hogy ez a legfontosabb: szeretettel és gondoskodással megteremteni annak a feltételét, hogy tudjanak kibontakozni.

Mennyire zavarja, hogy a férje néha családi eseményekről beszél nyilvánosan? Például a körforgalom avatóján mondta el, hogy ön annak idején ebben a kereszteződésben esett el biciklivel.

Nem veszem rossz néven, de mindegyiküknek nem örülök – neveti el magát. Legutóbb az újságból kellett megtudnom, hogy a férjemnek van egy 11 éves lánya. Persze, tudom, hogy a 11. osztályost írták el. Nem igazán zavar, az életünk már évek óta annyira a fókuszban van, hogy hozzászoktam az ilyesmikhez.

A barátok, ismerősök viszonyulása változott azután, hogy közéleti szereplők lettek?

Kevesebb idő jutott a barátainkra, főleg azokban az években, amikor a férjem Csíkszeredában dolgozott, de most, hogy hazakerült, ismét sikerül egy kicsit fellendítenünk a társasági életünket is.

A háztartási munkát megosztják, segít a család?

Azt én megosztom magammal. A kisebbik lányom néha segít egy kicsit, de mivel most végzős, hagyom, hogy amikor egy kis ideje van, tudja magára, a tanulásra fordítani. Elég sokat tanul, komolyan készül a vizsgákra. Sokszor nekem kell megszólítanom, hogy most már egy kicsit álljon fel, és hagyja abba a tanulást. Néha van segítségem, főleg a nagytakarításoknál, de az egyéb teendőket mind én végzem.

A gyerekek hogy viselik a nyomást, hogy ők a polgármester, az igazgató gyerekei, ezért nekik jól kell teljesíteniük mindenben?

Nem mondom, hogy nyomtalanul túlesnek ezen, őket is érinti, ami megjelenik a sajtóban, főleg a kampányban. De nekik is tudomásul kell venniük, hogy valamit valamiért, az élet nem olyan szép és rózsaszín, mint a mesében. Vannak dolgok, amiken túl kell esni. Próbáljuk őket kímélni, de végül is már felnőttek, teljesen nem lehet. Remélem, hogy fogják tudni a saját útjukat járni, és nem kell magukat folyton ahhoz mérniük, hogy a szüleik kik voltak, mit értek el.

Gondolom, próbálták megmenteni a nyilvánosság negatív hatásaitól őket. Nem jelentek meg az újságban, amikor születtek, amikor konfirmáltak, érettségiztek, vagy amikor szavazni mentek.

Amennyire lehetett, próbáltuk távol tartani őket, ha jól tudom, a politikában van is egy olyan, hogy a családot igyekeznek nem bántani, háttérben tartani. Nyilván, nem mindig sikerül. Erre volt is az elmúlt kampányban példa, amikor engem is kikezdtek az újságban igazgatóként, de ezen is túltettük magunkat. Nem esett jól, de kibírtuk. Mi tudjuk, mi az igazság, a körülmények a döntéseinket igazolják.

Hogyan telik egy napja?

Fél hétkor ébredek, lefőzöm az előző este előkészített kávét, mert csak azzal tudok igazán felébredni. Utána kávézunk a férjemmel, reggelit készítek, ha szükség, tízórait. Készülődünk, háromnegyed nyolckor indulunk a lányommal, őt leteszem a református gimnázium előtt, nyolckor itt vagyok az irodában.

Kedden a Tamási úti, szerdán a szombatfalvi Csicsergő napköziben, a többi napokon a Napsugárban kezdek, hacsak nem kell menni Csíkszeredába gyűlésbe, vagy valamilyen ügyet intézni.

Háromig intenzíven dolgozom, végzem a szervezést: kifizetések, levelezések, alkalmazottak és gyerekek iratcsomói. Most kezdődnek az iratkozások, van fogadóórám is minden intézményben.

Három órakor hazamegyünk a lányommal, előkészítjük az ebédet, és várjuk a férjem. Ha olyan a programja, együtt szoktunk ebédelni, utána négytől hatig próbálok egy kicsit pihenni meg a háztartást rendbe szedni. A gyűléseket, más munkahelyi programot öt órára szoktam időzíteni. Azután másnapra előkészülés, igyekszünk közösen vacsorázni. Este megnézzük a híreket, átnézem a leveleimet, ritkán kicsit internetezem, nincs sok türelmem hozzá. Megnézünk egy jó filmet, ha nem találunk, mindenki azt csinál, amihez kedve van, vagy újságot olvasunk.

Olyan tíz-tizenegy fele készülünk a lefekvéshez. Elég későn fekvők vagyunk, mert addigra már ellustulunk, és össze kell szednünk magunkat, hogy le tudjuk feküdni. Inkább hétvégén tudunk kicsit lazítani, felrúgunk minden szabályt, mindenki akkor kel, amikor akar, és ha nincs valami kirándulás, utazás, akkor mindenki azt csinál, amit akar, készül a következő hétre, pihen. A hétvégi együtt ebédeléshez ragaszkodunk.

Mivel szokott kikapcsolódni, mi a hobbija?

Nagyon szeretem a jó filmeket, a romantikusakat, akciókat és a komolyabb drámákat, művészfilmeket. Köztük Az esőembert, zeneszerzők, festők életét. Legutóbbi kedvencem a Keddi beszélgetések az életről és halálról című könyvből készült Leckék az életről című film.

Nagyon szeretek kirándulni, utazni. Főleg utazni. Mert igazán az új tájak, emberek megismerésével tudok kikapcsolódni. Ilyenkor nekem nincsen semmire gondom, mindenről a férjem gondoskodik, és ilyenkor tudok igazán pihenni.

Szeretek olvasni, leginkább Szabó Magda, Szepes Mária, Schäffer Erzsébet, Müller Péter, Paulo Coelho, Polcz Alaine műveit. Szeretek autót vezetni, hosszú távon fárasztó, de rövidebb utakon jó kikapcsolódás. Ha zaklatott vagyok, a templomban tudok megnyugodni. Jó lenne kicsit többet mozogni, kicsit többször részt venni kulturális eseményeken. Próbálok erre is időt szakítani.

Mit szeret a legjobban a férjében, és mi idegesíti?

Sok mindent szeretek. Nemcsak a hangját. Szeretem, hogy őszinte, becsületes és egyenes ember, lehet bízni benne. Lehet számítani rá, támaszkodni rá. Szeretem, hogy a szeretetemet elviseli. Ami lehet, hogy időnként túl sok.

Amit esetleg nem szeretek, az a zárkózottsága. Nemcsak kifele ennyire zárkózott, a családban is. Sokszor szeretném, ha jobban megnyílna. Egy-egy témán belül is több beszélgetésre van szükség ahhoz, hogy egy kicsit kiengedjen.

Hogyan képzeli a nyugdíjas éveit?

Elsősorban egészségben képzelem, és ha megérjük, az unokák gondozásába szeretnénk besegíteni. Mi megtapasztaltuk, hogy milyen jó volt, hogy ha szükség volt rá, a nagymamák tudtak segíteni, ezt szeretném tovább adni a gyerekeinknek.

Mert láttam, hogy nekik is jót tett a nagyszülői gondoskodás. Szeretnék kicsit utazgatni, szétnézni a nagyvilágban. Szeretnék élni, jól élni.

Boldog és elégedett?

Nem panaszkodhatom. A Fennvaló megadta nekem, hogy boldog, sikeres életem legyen. Minden sikerült, amit eddig az életemben elterveztem, és ebben nagy szerepe volt a férjemnek is, amiért hálás is vagyok neki. Tényleg egy szép és jó életet biztosított eddig nekem. Remélem, hogy ezután is így lesz – mondja cinkosan.

Ahogy telik az idő, fogy a türelem, a szeretet mellett a megbecsülés és a tisztelet, ami nagyon fontos, és tovább visz egy kapcsolatot akkor is, amikor már nem minden úgy működik, mint fiatal korban.

Soha nem érezte, hogy sikeresebb lehetett volna, ha nincs a férje árnyékában, nem kell időnként helyette is a családban helytállnia?

Nem igazán. Volt egy-két alkalom, amikor léphettem volna előrébb a pályámon, de mindig úgy alakult, hogy akkor került haza a férjem, akkor lett ismét együtt a család.

Az ő kérésére, az ő elképzelése nyomán is, én voltam az, aki azt mondtam, hogy most fontosabb, hogy együtt legyünk, fontosabb a jó családi hangulat, mint az, hogy én esetleg tovább lépjek.

És vele előfordult, hogy lemondott valamiről az ön, a család kedvéért?

Nem tudom – neveti el magát –, ezt tőle kell megkérdezni. A kilencvenes évek elején, amikor megkezdődött a kivándorlás Nyugatra, mi is elmehettünk volna. Lett volna, hova, miért, de akkor is azt mondta, a szüleit, a családot nem hagyja, megpróbálunk itt talpra állni, és megélni. Ebből az elhatározásából is úgy gondolom, hogy nem volt sok ilyen eset.

Nem ritka, hogy elnökfeleségek, vezetők feleségei politikai karriert indítanak a férjük visszavonulása után. Önnek milyen a politikához való viszonya, vannak politikusi tervei?

Nincsenek ilyen terveim, nekem ez a terület, amelyen dolgozom, teljesen megfelel. Nem mondom, volt olyan időszak, hogy megfordult a fejemben, esetleg tanácsosnak indulhatnék. Hát elég hamar meggondoltam magam, amikor megláttam, hogy ez az egész mivel jár. Nem a munka, hanem ami körülveszi a politikát.

Úgy gondolom, az én főszerepem a feleség és anya szerep, azután az óvodák igazgatása, nem pedig a politikai élet. Lehet, hogy túl sokat is kaptam belőle ahhoz, hogy ilyesmiben akarjak gondolkodni. Szociálisan érzékeny vagyok, az olyan területeken igyekszem segíteni, tenni, de politizálni nem szeretnék.

Valami, amit nem kérdeztem, de szeretne válaszolni?

Minden nőnek azt kívánom, olyan élete legyen, mint amilyen nekem. Mindenféle szempontból: családi életben, szakmai karrierben, mert azt hiszem, nő ennél többet nem kívánhat magának.

Hálás vagyok mindenért, ami eddig megadatott. Persze, nők napján a kényeztetés, tenyéren hordozás, apró meglepetések jól esnek.

Divat, fogyókúra?

Próbálkoztam már mindennel, aztán rájöttem, hogy jónak jó, de nem tartós, és az ember próbálja meg a belső szépségét kihozni. Főleg egy idő után nem az a fontos, hogy tökéletesen nézzünk ki.

Divat szempontjából a szolidabb, a népies vonalat képviselem, az egyebet meghagyom a lányomnak, mert ő van most olyan korban, hogy ebben a témában tombolnia kell.

Arra odafigyelek, hogy időnként a kedvenc szépségszalonomat felkeressem, kicsit összeszedjem magam, erre mindig is figyeltem, de nem viszem túlzásba. Nem szeretnék ennyi idő után elslamposodni, eltepsedni a férjem mellett. Nehogy már aztán ez legyen a baj!