A média hatása a gyerekekre, - minden szülő felkapja a fejét erre a címre, és bár tudni véli a választ, örökké reménykedni fog, hogy annyira mégsem árt, mint amennyire használ.

Ismerjük be, önhittek és tudatlanok vagyunk. Ha megtanultunk nagy nehezen megnyomni egy gombot, már azt képzeljük, hogy mindent tudunk a technikáról.

Pedig nagy százalékunk még az emailt is nehézkesen használja. Neked mennyi idődbe telt megtanulni csatolni egy dokumentumot vagy egy képfájlt? Netán méretre vágni egy képet, még a közösségi oldalak őskorában, amikor ez még nem automatikusan működött?

Vagy be tudod állítani a különböző szűrőket, hogy a megfelelő információk megfelelő helyen bukkanjanak elő, és ne ismerje az egész munkaközösség a pornónézési vagy kártyázási szokásaidat? Ja, te nem vagy benne abban a kilencvenvalahány százalékban, akik

ezt művelik, csak nem vallják be.

A súgó, a F. A.Q. és a felhasználási szabályzat nem csak a nyugdíjasoknak van szorgalmasan feltöltögetve.

Hanem neked is, kedves időhiányban szenvedő, gyermekednek minden földi jót előteremtő, technikai bunkó szülőtársam, és neked is kedves, sok idővel, kevés türelemmel, és ugyanennyi szülői rádfigyeléssel ellátott kiskamasz gyermekem.

A Csíkszeredában, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen lezajlott konferencia tanulsága nagyjából így csapódott le bennem. Esély vagy veszély? A média hatása a gyermekekre címmel szervezett agytágítón elhangzott, hogy a felmérések alapján a gyermekek, a kamaszok is, akikről az a hír járja, hogy a véleményüket elsősorban a kortárs csoportok, a barátok formálják,

a szülőkre hallgatnak leginkább.

Az a megbízható információ számukra, amit a szüleiktől hallanak, majd amit a tanárok közvetítenek számukra, és csak sokadikak a sorban a televízió, a rádió hírműsorai, a hírlapok plusz és mínuszosai, valamint az internetes portálok hírfolyamai.

Állítólag nem hisznek a reklámokban, bár arról nem közöltek felmérést, hogy nem csupán a jó választ tudva ikszeltek, mert nem illik, nem trendi hinni az intelligens folteltávolító mosópornak. A magasan képzett szülők gyerekei sokkal kevesebben állították azt, hogy a szüleik kevesebbet tudnak az internetről, mint ők maguk.

A rajzfilm sem az ördögtől való, de a mese a tuti

Lelkiismeretfurdalásod van, mi? Mert mosogatás közben titokban beteszel egy rajzfilmet a kölöknek, hogy ne kelljen utána két hétig szedegetni a gondosan a szőnyegbe simított gyurmát.

Sajnos, a tájékoztató címke félretájékoztat. A gyurma nem mosható ki a szőnyegből, egyik fajta sem.

El kell döntened(m), hogy mi a jobb? Ha éjjel mosogatsz, hogy nappal holtfáradtan üvöltsed a gyermeknek, aludjál már el, nem mesélem el századszor is a hétfejű pöttyös törpét a tanyán, mert kibaszottul fáradt vagyok, vagy benyomod a gyermeket a tévé elé, hogy legalább az ebédet legyen miből megenni.

Mindkettő kurvára rossz választás. A jó választás, ha felveszel egy cselédet, egy csodálatos bébiszittert, vagy egyik előző változat miatt sincs lelkifurdalásod.

Mindenesetre a Walt Disney mindent megtesz, hogy csúnyácska gyermekünk ne etessen mérgezett almát a mindenki szeme fénye szomszéd csemetével. Az egyik tanulmány szerint jóval több feszültségoldó részlet szerepel a megfilmesített változatban, mint az eredeti mesében. Bár a mesében is van elég agresszív jelenet, a gyerekek csak annyit képzelnek el maguknak belőle, amennyit fel is tudnak dolgozni.

A rajzfilm mindennapi használata nem egészséges, mint ahogy az üvöltözés sem, úgyhogy

tartsunk önvizsgálatot.

Egy másik felmérés szerint ugyanis a szülők előszeretettel állítják azt, hogy gyermekük sosincs valamely elektromos bébiszitter elé ültetve, ugyanazon szülők gyermekei pedig előszeretettel mesélnek és rajzolnak kedvenc rajzfilmhőseikről.

Tudjuk, mi a jó válasz, csak nem tudjuk levezetni a megoldást. Nulla pont. Lehet, hogy hibás a feladat, túl sok az ismeretlen.

A rossz hír az, hogy bármennyire is szeretünk kígyót-békát rámondani a médiára, a netre, a gyermekeink egészséges felnőtté válása a mi kezünkben van. Meg kell tanulnunk használni azt, amit nem ismerünk, ezért félünk tőle, és utáljuk, mert nem ismerjük, és hatalma van felettünk. A pedagógusoknak is.

A konferencia másik érdekes felvetése a felejtés elfelejtése. Azaz voltak olyan szép idők, amikor a memóriahiány a hasznunkra volt. Működött a természetes szelekció. A legendák és a népdalok vitték hírül a múltban élők hozzá(nk)adott értékét. Majd néhány ember kapirgálta le azt, amit szerinte a világról tudni érdemes.

A mesterséges memória megjelenése óta mindent töviről-hegyire fel tudunk idézni, amit rögzítettünk, és sokszor azt is, amit szívesen elfelejtettünk volna. Hiányzik a szelektálás, nehéz lesz a reflektálás.

Ki a hibás, ha túl sok az ismert tényező?

Feláll a hátamon a szőr, ha azt hallom, hogy az én gyerekem juszt se néz tévét, nekünk nincs is olyan, miközben a tisztelt utód pornót néz a pad alatt az iskolában, netán, imitálja is azt a tanár háta mögött.

Netán olyan pszichológusokat hoznak fel a gyermeknevelési szakértelem szent és sérthetetlen tótumfaktumaiként, akik maguk is beismerik, hogy saját gyermekeikkel nem ők, hanem a feleségeik vesződtek.

Nem lehetne esetleg, hogy úgy nevelünk gyereket, ahogy tudunk, és nem szórunk minden nap hamut a fejünkre azért, mert esetleg megnézett egy rajzfilmet, vagy ráüvöltöttünk?

Hanem elismernénk, hogy abszolút nem vagyunk tökéletesek, néha jólesik nem biokaját enni a gyerek szeme láttára, kidobható pelussal mérgezni a bőrét, megúszni a mesemondást egy rajzfilmmel, és mindezek mellett megpróbálunk a lehető legjobb szülőkké válni?

Például úgy, hogy megtanuljuk, mi történik, ha megnyomunk egy fényes kütyün a gombot.