Míg néhány évtizede a múzeum és az unalom szó közé, ha egyenlőségjelet nem is, de hasonlóságjelet simán tehettünk, a mostani gyerekeknek már az izgalmas, játékos felfedezni valók jutnak az eszükbe a hallatán. A vitrin mögött porosodó régi tányérokat és kancsókat felváltotta az élet és az arról való tudás bemutatása.

Levadászták a gyerekeket

A legtöbb rendezvényen kitűnően mulatunk, a Múzeumok Éjszakájában sem kellett csalódnunk. Biztos vagyok benne, hogy a Jézus-kápolnánál is érdekes programok voltak, de mivel a hétvége a családé és a családi események a Haáz Rezső Múzeum székhelyén zajlottak, inkább oda húzott a szívünk. Az Égvilág gyerekkoncertet délutáni alvás miatt lekéstük ugyan, de a Halmágyi Éva és Bonczidai Dezső által előadott bábjáték elejébe már belecsöppentünk.

A tíz perccel tovább alvás ára az volt, hogy több szülőhöz hasonlóan, gyerekkel a nyakban, ölben kellett végignéznünk az előadást, miközben a kiállítást látogatni vágyóknak ügyelve kellett járkálniuk, nehogy rálépjenek egy pöttömre.

A gyerekek borzasztóan élvezték az újraértelmezett és interaktívvá tett mesét, melybe számos más történetet (például A tücsök és a hangya, Az oroszlán és a kisegér barátsága) is belefűztek az újraalkotók, akik azt az érzetet keltették, hogy igazából a kicsik irányítják a mesét. És tényleg. A kölykök imádták a folyamatosan Piroskából nagymamává vedlő Halmágyi Évát és a farkasból vadásszá átalakuló Bonczidai Dezsőt. A kisegér és a pamacs kalandja a szülőket is megmosolyogtatta.

A mese alatt elgémberedett tagokat a gyermektáncház és a kézműves foglalkozások alatt lehetett megmozgatni. Legnagyobb sikere a címben is szereplő Szervusz, kedves barátom, gyere velem táncba c. dalnak volt. A piciket és a kicsik addig ugráltak, amíg bírták szusszal, mármint a táncoktatók. És amíg a programban megszabott idő engedte.

Védekezés a háborúban

A gyerekprogramok után villámgyorsan kiürült a tér, a családok fele hazaszállingózott, a nők maradtak. Dr. Gidó Csaba A nő száz évvel ezelőtt című előadását hallhattuk, melyből kiderült, hogy az első világháború volt az, ami teljesen felfordította a nemi szerepeket a társadalomban.

A férfiak úgy vonultak háborúba, hogy az néhány hónapig fog tartani, és ősszel már a hősiességükkel dicsekedhetnek az itthon maradt nőknek. De nem így történt. Részben a nők helytállásának köszönhető, hogy az első világháború végül négy hosszú évig tartott. A nők ugyanis tartották itthon a frontot (sic!), ami nélkülük erőforrások hiányában sokkal korábban visszavonult volna. A textilhiány és a munkakomfort miatt a ruhák lerövidültek, eldobták a fűzőt, és felvették a melltartót, elkezdődött a divat demokratizálódása. Az olcsóság miatt mind többen jutottak hozzá az egyre uniformizálódó ruhadarabokhoz.

Amíg a nők eltartották az itthon hagyott családot és muníciót küldtek a frontra, a férjeik hivatásos hölgyekkel kárpótolták az otthon melegének hiányát. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetése ugyanis kitalálta, hogy minden ezredben létre kell hozni bordélyokat. Még a napi adagot is megszabták. A nőknek.

Míg egy elit kategóriába sorolt prostituált naponta legtöbb hat tisztnek okozhatott nemi örömöket egyenként maximum két óra hosszan, addig az első és másodosztályú nők 12 közkatonát kényeztethettek fejenként kb. 15 percig. Ennek ellenére előfordult, hogy egy nő száznál több "pácienst" is ellátott egy nap alatt és gyakran pszichésen összeomlottak ettől.

A bordélyházakban kötelező volt a védekezés, ami szürke textilóvszerrel történt. Már akkor divatos volt az újrahasznosítás, ugyanis a Neosalversan márkájú védekező eszközt a franciáktól szerezte be a monarchia még a háború előtt, a harcok közben kínos lett volna az ellenségtől kunyerálni.

A szexualitás szervezett keretek közé szorítása meghozta az eredményt, a nemi betegségek aránya egy év alatt a felére csökkent, de még így is sokan hoztak haza a harcok után asszonyaiknak nem kívánt vendégeket. A nemi betegségekkel két-három hétig meg lehetett úszni a szolgálatot, ezért sokan hamisították a tüneteket. Akit elkaptak, szigorúan megbüntették. A háború után a nők rájöttek, ők is képesek arra, amire a férfiak, így már nem akartak „alacsonyabbrendű" állampolgárként élni. Szavazati jogot kértek és kaptak, és ezzel a világ végérvényesen megváltozott – foglalta össze a lényeget Gidó.

Így a jó, nagyanyó

A Nőileg magazin fémjelezte (milyen idétlen szó) Női (h)arcok című beszélgetés erről szólt, hogy napjainkban és környékünkön hogyan működnek a társadalmi szerepek. Asztalos Ágnes kérdésére Dósa Zoltán és Szalay Zsuzsanna pszichológusok, a lap szerzői adtak szívbemarkolóan mulatságos válaszokat. Abban mindketten egyetértettek, hogy jól alakult a nők társadalmi szerepváltozása, csak még nem értünk meg eléggé hozzá. Nemcsak a férfiak, a nők sem.

Asztalos Ágnes moderátor első kérdésére, hogy melyik utat választották a kiállításon, a polgári, városi családban szolgálást, vagy a szomszéd falu vénlegénye melletti életet, Zsuzsanna azt válaszolta, hogy őt annyira sokkolták a látottak, hallottak, hogy inkább kijött, és a végéről kezdte újra a kiállítást, Dósa Zoltán pedig férfiasan és pragmatikusan a hozzá közelebbi ajtón tért be.

Ma már nem ennyire erős Székelyföldön a társadalmi megbélyegzés, mint Anna megesése idején volt, de a szabályoktól eltérőket még mindig elég keményen bünteti a közvélemény – mondják a pszichológusok. Szerintük nem egyenlőségjelet kellene tenni a nő és férfi közé, hanem a női munkát, a nők érdemeit megbecsülni.

A férfiak is kemény krízisen mennek keresztül, mondta Szalay Zsuzsanna. Dósa elismerte, hogy már kilábalt ebből a krízisből, egy időben bántotta a férfiúi hiúságát, amikor a felesége többet keresett nála.

Ma is túl sok a hülye férfi (erre valaki köhögéssel jelezte, hogy köreinkben is előfordulnak) – hangzott el az előadáson, túl sokan tekeregnek el a családtól, túl sok az apátlan gyerek, a férjetlen nő, és túl sok nő marad bántalmazó kapcsolatban. „Érthetetlen, hogy miért nem lépnek ki" – mondja Dósa. A krízis szenvedéssel jár, de utána jobb lesz – biztatják az Annához hasonlóan tűrőket és szenvedőket a lélekgyógyászok.

A társadalmi szerepek megváltoztak, az agyunk biológiai felépítése ugyanolyan maradt – a különböző adottságokkal rendelkező férfiak és nők közösen kell, hogy megoldják a problémákat, és keressék a boldogságot. Ami a vágyak elhalasztásában rejlik. Na meg abban, hogy a legszebb nők Udvarhelyen vannak, utána Keresztúron – vonták le a következtetést a beszélgetők. Arra a kérdésre, hogy a skandináv államokban miért megy olyan jól a nemi szerepek átalakulása, nálunk meg nem, senki sem adott választ. Pedig gondolkoztak rajta, néha szoktak. Talán nekik nem kellett visszatérniük a kommunizmus és az általa erőltetett egyenjogúság előtti állapotokhoz.

Ami használ, nem is árt

A női szerepvállalás és változás élő példája a következő előadó, Csíki Emese. A szentábrahámi gyógynövényeskert gazdája nemcsak a nevében csíki, a megyeszékhelyen felnőtt lány külföldi kitérőkkel tért haza ősei földjére. Egy holland férfi, a szerelme, néhai Willibrordus Jozef Van Eijsden, röviden csak Will nyitotta fel a szemét arra, hogy milyen értékek rejtőznek az erdélyi földekben, romos házakban. Nálunk, ha leásunk, még találunk a földben gilisztát – mosolyog.

A teaárus lány, – aki igazából már két felnőtt gyermek anyja, de a kisugárzása egy ártatlan lányé ,– mesélt a kerek udvarról, a kúriáról, amit megvettek, és első itthoni éveik viszontagságairól. Például arról, hogy saját bőrükön tapasztalták meg, a sáfrány nem szereti a szentábrahámi klímát, és nem ez a luxus fűszernövény fogja felvirágoztatni a régió gazdaságát. Emese vetített képeken mutatta be a családját, az udvarán élő állatokat és növényeket, a gyógyfüvek termelésének és feldolgozásának folyamatát.

A szavaiból nem érződött az az erőfeszítés, amivel egy jókora gazdaság fenntartása jár. Will halála óta ugyanis ő vezeti két fia segítségével a vállalkozást, amelyből fenn tudják tartani magukat. Székely módi szerint dolgoznak: elmennek külföldre, megnézik, kitanulják a méregdrága felszereléseket, tökéletesítik tudásukat, aztán az áruk töredékéért megvalósítják itthon azokat. Ez egy sikertörténet jó sok pozitív energiával. Reméljük, nem írják ki hamarosan filmre, The End.

Akik még nem látták, most nevetve okulhattak Szabó Károly és Pakot Mónika 2013-ban készült, Ha nem használ, nem is árt című dokumentumfilmjéből. Az eredeti kontextusukból kiszakított párbeszédek sokszor megcsiklandozták a nézőket, a film nem csupán a falusi füvesasszonyok, gyógyítók tudásának összegyűjtésére tesz kísérletet, történetekkel, karizmatikus személyiségekkel mutat rá, miért örülhetünk annak, hogy itt születtünk.